Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1925. október 22

5 szerint az egyedül lehető ily megoldási mód a fakultási képzéssel párhuzamosan a Theol. 1. Otthon keretében mutatkozik. Természetesen nem volna szabad, hogy ezen kifejezetten csak átmeneti megoldási mód a legcsekélyebb mértékben is elhomályosítsa a végcélt : az önálló szeminárium felállítását. Itt komoly elhatározásra kell jutnunk, mert az egyház helyrehozhatatlan kárát fogja látni, ha lelkészei továbbra is szemináriumi, vagy legalább is szemináriumszerű képzés híján kerülnek ki az életbe. A belmisszió munkájából egyetemes egyházunk a megkezdett csapáson haladva vette ki ez évben is a maga részét. E munkát, jóllehet annak elvégzése elsősorban a kerületek munkakörébe tartozik, teljes energiával és pedig kiszélesített alapokon folytatni a jövőt illetőleg is, szilárd elhatározásom, meggyőződésem lévén, hogy az egyház egyetlen rokozatán sem érezheti magát felmentettnek az evangélium prédikálásának kötelezettsége alól. Az egyetemes egyháznak — hogy úgy fejezzem ki magamat — mint az összes kerületek egyesítőjének ezirányú kötelességét kiváló mértékben látom fennforogni a minden kerület szempontjából egyaránt fontos és speciális elbánást igénylő fővárosban és annak közvetlen környékén, ahol a vallás- és erkölcsellenes irányzat a legnagyobb. A misszió terén kiválóan fontos szerep jut mindenfokozatú tanintézeteinknek is, éppen ezért egy pillanatra sem szabad ezeknek szem elől téveszteniök azt, hogy nem csupán a tudomány müvelésére, de az evangélium terjesztésére is egyaránt hivatottak. Ezt nem tudom elég nyomatékkal hangsúlyozni erről a helyről sem és programul tűzni iskoláink elé. Meglátogattam úgyszólván összes középfokú tanintézeteinket, ezenkívül több elemi iskolánkat is. Amilyen elismeréssel adózom az iskoláink által felmutatott tanulmányi eredménynek, annyira kérnem kell az evang. szellem fokozottabb mérvű kidomborítását és intézeteink öröklött evang. karakterének csorbíttatlan megőrzését, illetve örökülhagyását későbbi nemzedékekre, mert legyünk tisztában azzal, hogy ez intézeteknek egyházunk részéről áldozatok árán való fenntartását, legfőképen, sőt majdnem azt merném mondani, egyedül ennek a szempontnak az érvényesítése teszi indokolttá és kötelességünkké. Ugyanezt a célt hivatott szolgálni az evangéliumi felekezeti tanítóképzés. Ez egyetemes érdek és így egyben egyetemes kötelesség is. Bármi legyen is a tanítóképzés egyetemesítésének rég vajúdó kérdésében a megoldás, az mit sem változtat a tényen, hogy a tanítóképzés a dolgok természetéből folyóan az egyetemes - egyház hatás- és kötelességkörébe tartoznék. A tanügy kérdésével kapcsolatban nem mulaszthatom el, hogy meg ne emlékezzem kegyeletes érzéssel e helyről is az évnek egyházunk keretein ugyan kívül álló, de a magyar tudomány és nevelés ügyével kapcsolatban egyházunkat is érdeklő két olyan eseményéről, mint a Magyar Tudományos Akadémia megalapításának és Jókai Mór születésének 100 éves évfordulója. A lelkek megnyerésének és megtartásának az érdeke követelné meg az istentiszteletek egységes rendjének kérdésével való beható foglalkozást. Értem pedig ezalatt nemcsak az istentisztelet rendjét általában, hanem speciális értelemben az énekes istentiszteletet is. Téves ugyanis nézetem szerint az a több tiszteletreméltó oldalról kifejezésre jutott felfogás, mintha a liturgia róm. kath. színezetet adna istentiszteleteinknek. Feleslegesnek ítélem a közgyűlés színe előtt fejtegetni azokat a lényegi különbségeket, amelyek az evang. és a róm. kath. istentiszteletet egymástól megkülönböztetik. A lutheranizmus jellemzője a bensőségesség. Ez a jelleme teremtette meg istentiszteleteinknek liturgikus formáit is a reformáció korában, s csak a racionalizmus, amely a lutheran-izmusnak éles ellentéte, küszöbölte ki ott, ahol azokat s így, ha a liturgiára fokozott mértékben visszatérnénk, illetve arra fokozott súlyt helyeznénk, az nem jelentene újítást, hanem csak újrafelvételét a régi, hitünk karakteréből folyó formáknak, amelyekben kielégítést találna a művészies formák után vágyó és az istentiszteletben való aktív részvételt szomjúhozó hívek sokasága. Mindezen közegyházi kötelességek teljesítésének előfeltétele, hogy meglegyen a kellő iniciativa, irányítás, buzdítás és állandó ellenőrzés. Ezek szükségessége pedig önkéntelenül is arra a gondolatra* juttat, amelynek keresztülvitele épp a fentiekből folyóan nézetem szerint fontos közegyházi érdek, hogy a püspök kerületének centrális, állandó székhellyel bíró proprius parochusa legyen, aki nemcsak a kerület adminisztrációját viheti majd könnyebben centrális helyről, de éppen ebből kifolyólag osztatlanul szentelheti magát kerülete lelkigondozásának. E gondolat kivehetőségének lehetőségét biztosítottnak tekinthetjük az állam által a püspöki javadalom céljaira minden kerületnek juttatott, illetve juttatandó földben rejlő fundált vagyonban, amely, bár szerény keretektekben, de mégis bíztosítja, mégpedig — és ez a fontos — intézményszerűen az illető megélhetésének lehetőségét. Mindezekből kifolyóan kívánatosnak vélem, hogy az egyes kerületek püspöki székhelyeik állandósításának gondolatával a kérdés fontosságához mért komolysággal minden késedelem nélkül foglalkozzanak; a püspöki javadalom céljait szolgáló földbirtok vagyonnal kapcsolatos egész kérdéskomplexumnak egységes elvek alapján leendő szabályozására nézve pedig egy a mai közgyűlésből kiküldendő kerületközi bizottságnak megválasztását javasolnám. Örvendetes tényként állapíthatom meg, hogy a püspöki javadalomnak az állam részéről ily módon történt rendezése ismét egy lépést jelent az 1848. évi XX. törvénycikk 4*