Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1923. október 25

10 7. Az Evang. Tanítók és Tanárok Országos Egyesülete részére évkönyvének kiadási költségeire 46,700 korona segélyt folyósítottunk. Bejelentem, hogy az egyet, egyház tisztviselői karának mandátuma lejár, meg kell ejtenünk az új választást. Amidőn a tisztviselői karnak, valamint a bizottságok tagjainak nehéz időben teljesített hűséges szolgálataikért hálás köszönetet mondok, kívánom, hogy az újból megválasztandó és újonnan választandó tisztviselők és bizottsági tagok az övékéhez hasonló buzgalommal az övékéhez hasonló áldásos munkát végezzenek. Egyetemes egyházunk egyik buzgó munkásától, Kaczián János főesperes úrtól, . aki legutóbb nyugdíjintézetünk ügyeit vitte nehéz viszon}'ok között, az élet és halál Ura vonta meg e földi életre szólt mandátumot az elmúlt közigazgatási év folyamán. Jegyzőkönyvben megörökítendő emlékét szívünkben is híven megőrizzük és kívánjuk, hogy a. hozzá tért lélekhez így szóljon az Úr: „Jól vagyon hű és igaz szolgám, kevesen hű valál, sokra bízlak eztán". Meg kell még emlékeznem a lefolyt évben lejátszódott nagyobb ünnepélyekről, amelyeken egyetemes egyházunk is képviseltette magát. Ilyen volt dr. Mágocsy-Dietz Sándor egyetemes tanügyi bizottsági elnök úrnak negyvenéves tanári jubileuma, amelynek ünnepén egyházunkat, távollétem folytán, D. Raffay Sándor püspök úr volt szíves képviselni. Továbbá a fasori főgimnázium 100 esztendős jubileuma, amelyen személyesen vettem részt, mint egyetemes egyházunk képviselője. Mesterházy Ernő dunántúli egyházkerületi felügyelő úr beiktatásán Sopronban egyetemes egyházunk képviseletében szintén jelen voltam és úgy a főgimnázium jubileumán, mint e beiktató ünnepélyen tolmácsoltam egyet, egyházunk üdvkívánatait. Nem fejezhetném be egyetemes felügyelői jelentésemet annak megemlítése nélkül, * hogy a most folyó év az evangélikus egyházi ének megszületésének négyszázados jubileumi esztendeje. Mérhetetlen áldás áradt az evangélikus egyházi énekből az emberiségre. Születése évét lehetetlen szó nélkül elmúlni hagyni. Emléke jegyzőkönyvünkben is meg kell hogy örökíttessék. Hála legyen az evangélium Istenének minden áldásért, ami e drága adományából az emberiség számára származott. Adná Isten, hogy népünk olyan énekeskedvű néppé válnék, mint atyáink voltak és Luther énekeitől lenne hangos ismét a világ. Meg is változnék akkor a világ, s egy új, szebb, jobb világban boldogabb lenne hazánk és egyházunk is. Úgy legyen ! Ezzel a kívánsággal zárom évi jelentésemet. Az egyetemes közgyűlés az egyetemes felügyelői jelentést és annak külön határozatot nem igénylő pontjait tudomásul veszi. 7. (Sz.) Az elnöki jelentés kapcsán elsőnek D. Raffay Sándor püspök jelentkezik szólásra és az alábbi nyilatkozatot teszi válaszul a róm. kath. nagygyűlésen a protestáns egyházak ellen elhangzott támadásokra: i Főtisztelendő és Méltóságos Egyetemes Közgyűlés ! Úgy érzem, nem mehetünk el némán a nemrégiben impozáns keretek közt megtartott XV. Országos Katholikus Nagygyűlés eseményei mellett. Ha hozzászólunk, reménylem nem a jogtalan beavatkozás vádját keltjük fel magunk ellen, hanem inkább csak a Nagygyűlés jelentőségéről teszünk a magunk körében is tanúbizonyságot. S ezzel meg kell tisztelnünk a nálunknál hatalmasabb és idősebb testvért, akinek nemzetépítő történelmi hivatását és szerepét mi is készséggel elismerjük. De ezért a testvéri elismerésért viszont mi is jogosan elvárjuk, hogy rólunk s történelmi jelentőségünkről és a velük együttmunkálni kész testvéri hajlandóságainkról az ilyen nagy nyilvánosságú és milliókra hatást gyakorolni kívánó gyűléseken több tisztelettel és a testvért megillető kímélettel beszéljenek. Ezt egyházunk múltja, nemes hagyományai, tisztes munkája és a nemzeti kultúra szolgálatában végzett fáradozásai egyaránt megkövetelik. Az első tehát, amit szóvá kell tennem, az a szeretetlen, bántó és fájó hang, mely a XV. Országos Katholikus Nagygyűlés folyamán a rólunk való megemlékezések során állancfóan megnyilatkozott. Nem én mondom, hanem a nemzeti élet és nemzeti ideálok szolgálatában és hangoztatásában mindenkor példásan emelkedett és elfogulatlan jó öreg Budapesti Hirlap állapította meg, hogy a XV. Országos Kath. Nagygyűlésen „a beszédek közt kevés volt az egyetemes, több volt a — közönséges". Szomorú megállapítás ez, s nekünk annál fájóbb, mert amely közönséges beszédnek éle is volt, az a mi önérzetünket igyekezett megsebezni és nem egyszer érintette a felekezetközi béke megszentelt határait. Az ilyen hang azonban sem a Krisztus híveihez, sem a most keserves gyász igája alatt nyögő nemzet gyermekeihez nem illő. Midőn evangéliumi öntudatunkban mélyen megsértve tiltakozunk nyilvános megtámadtatásunk ellen, egyúttal szeretettel és tisztelettel kérjük katholikus atyánkfiait, hogyha másért nem : a kínos magyar jelen és az aggasztó jövendő érdekében, ne gúnyolják ki, ne lökjék félre, de ne is kicsinyeljék le azt a becsületes és tiszta testvéri jobbot, melyet nehéz időkben bizalommal feléjük nyujtottunk s melyet mi még nem vontunk vissza s nem is akarunk visszavonni addig, míg együttesen