Evangélikus Egyház és Iskola 1899.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, jelentések, kérvények stb. - Porkoláb Gyula. Mégy egy válasz

mind annak teljes megsemmisítését. Ha ezt czélozta volna, úgy bizonyára — már csak a korrektség szempontjából is — kimondja törlését is. Üzt nem tette, tehát az egyházi házasságkötés fönnáll ; s ezen elvet a lelkésznek annyival is inkább védni kell, mivel az ellenkezőnek hirdetésével a laikus egyháztag előtt magának az egyháznak nimbuszát, hatalmát csökkenti. Ez pedig — különösen a mai időben — éppen nem tanácsos. Különben a válasz irója is érzi, hogy egyházi házasságkötés még létezik, mert lám a kérdésre igy felel: „Véleményem a felvetett kérdésre nézve az, hogy igenis eskessük meg az ily vegyes vallású hiveket is." Esketésről szól, holott szerinte — mint kissé alább mondja — a kérdés csak az alakbán állhat meg, hogy megáldjuk-e az ily házasok frigyét. Mindez azonban csak formai dolog, melynél tehát nem időzöm tovább, hanem áttérek a lényegre, t. i., hogy megeskessük-e a fönt jelzett jegyeseket. A föntiek után a válasz irója egy kérdést vet föl, mely igy hangzik: „Vájjon megengedi-e a krisztusi egyháznak szelleme azt, hogy az áldást a lelkész az ő kénye kedve szerint osztogassa, egyiknek megadván, a másiktól megvonván azt?" Erre nézve megjegyzésem a következő : A lelkész az egyházi cselekménynél akkor, midőn törvény nem szolgál neki útmutatóul, nem járhat ós nem is jár el kénye kedve szerint. Ilyen esetben teszi azt, mi az ő legjobb meggyőződése szerint egyháza érdekével leginkább megegyezik. Hogy ezen meggyőződése a krisztusi szellemmel ellenkezésben nem lehet és nincsen, az folyik abból, hogy ő fölavatott lelkész, ki egyháza törvényeire, s hitvallására fölesküdött. Most már tehát, ha neki meggyőződése az, hogy az egyház érdeke a meg nem esketést kivánja, úgy kötelessége a jegyeseket meg nem esketni, mert nem tanácsos, hogy az ember lelkiismerete ellen cselekedjék." Nem kénye-kedve szerint jár tehát itt el a lelkész, hanem az ő legjobb meggyőződése szerint, mit kinól-kinél tisztelni kötelességünk. Mintha csak a most elmondottakra vonatkozólag mondaná á válasziró, a mi válaszában most következik; „Vájjon megegyeztethető-e az a krisztusi szellemmel, hogy az egyik részesüljön az «gyház szellemi javaiban, mig a másiktól megvonjuk ezeket ! ?" „Erre a felelet" — a válasziró szerint — „csak egy lehet és ez az, hogy a*, áldást soha meg nem tagadhatjuk azoktól, a kik, mint egyházunknak tagjai, kikérik ezt a maguk és szeretteik lelki épülésére 1" Nagyon helyes 1 Senkitől megvonnunk nem lehet és nem szabad az általa, lelki épülésére kikért áldást. De váljon ki hiszi azt el, hogy a reversálist adó ev. fél lelki épülésére kéri az áldást? En nem. A ki egyszer gyermekeit megfosztja az ev. egyház üdvintézményeitói, azt ugyan nem a lelki épülés vágya hajtja a lelkész elé áldást kérni frigyére ! Olyannyira megvan ezen állításra a czáfolat magában a tényben, t. i., hogy az ev. fél reversálist adott, hogy ezt hosszasabban czáfolgatni fölösleges. Majd tovább megy a válasziró: „S kérdem: vájjon az áldás megadása, vagy ennek megvonása által eszközlöm-e jobban a hivek lelk

;. épülését, s igy az Isten országának ezzel, vagy amazzal szolgálok-e többet?" Válasziró felelete erre természetesen nem lehet más, mint: az áldás megadásával. Nos, hát az én feleletem erre is más. Válasziró czikkének szelleme szerint: a hivők megbotránkoznak azon, ha nem áldom meg (már csak vegyük igy) a jegyeseket. Es ha megáldom őket. tán épülnek a hivők? Óh, korántsem, sőt igy okoskodnak : — Lám, ez gyermekei hitét eladta, s midőn frigyére áldást kór, azt mégis megkapja. Ebből azt látom, hogy a lelkész nem is tartja oly nagy véteknek a reversálisadást. Ha nem nagy vétek — úgy miért ne tehetném meg én is, hasonló körülmények közé jutva?! Ime az eredmeny. A frigy megáldása tehát a példa követésére, az áldás megtagadása ellenben elrettentésül szolgál. Engedjék meg, hogy itt kissé kitérhessek. A lelki épülést, más oldalról a megbotránkozást illetőleg (az áldás megadása vagy megtagadása esetén) kiváncsi voltam az egyszerű nép véleményére. Megmagyaráztam tehát neki a kérdést az ő nyelvén, s külön-külön, más és más alkalomkor megkérdeztem 3 egyháztagunkat: váljon ha ó pap volna, megáldaná-e az ily jegyeseket? Mindegyik felelete igy hangzott: „Dejszen nem ment el a jó dolgom, hogy az ilyen embert megáldjam I" — S midőn kérdém : miért nem áldaná meg, azt kaptam feleletül, „mert az olyan ember, a ki gyermekeit kitaszítja egyházából, nem érdemli meg az áldást."