Esztergom és Vidéke, 2006

2006-10-19 / 42-43. szám

208 Esztergom és Vidéke 2006. s

ze

ptember 14. Egy szemtanú, ak

i a b

uszban élt

e át a sö

tétkapui tragédiát Esztergom Város Nemzeti Tanácsának követelései L A fegyveres felkelés beszüntetése érdekében követeljük, hogy » budapesti harcokban és az egész ofszág területén résztvevő szovjet csapatok azonnal hagyják el jelenlegi Harci helyeiket és térjenek vissza a további intézkedéséig a kijelölt támaszpontjaikra. 2. A fenti elvonulásukkal kapcsolatban azonnal intézkedjen parancsnokságuk, hogy az őszes, Magyarország területén levő szovjet csapatok azonnal hagyják el Magyarország területet. 3. Követeljük, hogy a mejalEktílt kormány a varsói katonai szerződést azonnal mondja fel. 4.. A magyar csapatok és azok főparancsnoksága jelentsék ki. hogy minden feltétel nélkül a magyar felkelési mozgalom mellé állnak és megvédik a magyar lakosságot minden belső cs külső támadással szemben. 5. Az államvédelmi hatóságot .azonnal szereljék le és tagjaikat semmiféle rendfenntartó és biztonsági szervben ne alkalmazzak. fi. E pont biztosítása érdekében az államvédelmi hatóságok tagjainak névsorát azonnal hozzák nyilvánosságra (területenként), hogy semmiféle biztonsági és karhatalmi szervben alkalmazást ne nyerhessenek. 7. Követeljük, hogy a magyar rádió mindennap, az egész országra kiterjedően tárgyilagos, igaz képet adjon a mindenkori helyzetről és a tömeges követelések nyilvánosságra hozatalának adjon helyet. 8. A szabadságharcban elesetteket nyilvánítsák nemzeti hősöknek. 9. Követeljük, hogy a magyar kormány legkésőbb 2 hónapon belül ai általános titkos választójog elvei alapján több demokratikus part részvételével'választást tűzzön ki cs a választás hajtsa végre. 10. A szabad választásók megtartásáig követeljük a magyar ifjúság, a magyar munkásság, a magyar parasztság és népünkhöz hű magyar honvédség részvételével az összes követeléseinket végrehajtó nemzeti kormány megalakítását. 10. Kéveteljük Mindszenty Jószcf Magyarország hercegprímásának azonnali szabadonbocsájlását és az érseki székébe vaiő visszahelyezését. A fenti követelések teljesítése érdekében városunk dolgozói a munkát addig nem veszik fel, amig erre Esztergom város Nemzeti Tanácsa utasítást nem ad. ESZTERGOM VÁROS NEMZETI TANÁCSA 1956. október 25-én délután városunkban is békés tüntetés zajlott, így október 26-án én is fölemelő érzéssel készültem és mentem városunk főterére, a Széchenyi térre. A Kossuth Lajos utcán mentem végig, sokan haladtak ott. Nagy mozgás volt a városban. A bíróság épülete előtt tömeg hallgatta végig a szónok hazafias beszédét. Az események gyorsan zajlottak. Én két, velem egykorú 18 éves lánnyal tartottam: Szegedi Máriával és Juhász Annával. Az autóbuszállomás akkoriban a Széchenyi téren volt. Láttuk, hogy az átjáróház előtt álló buszok egyikére nagy sietséggel tömegesen kapaszkodnak fel a fiatalok. Nekünk is sikerült még a hátsó ajtónál feljutni. A buszon körülnézve láttam, hogy van köztünk néhány idősebb személy is. Senkinek sem fizettünk, nem kellett jegyet váltanunk. Az a gondolat járt a fejemben, hogy valószínűleg Budapestre megyünk, de nem az történt. Az akkori gyógyszertár (ma Gran-Tours) mellett kikanyarodtunk a Kossuth Lajos utcára, majd a Táti úton haladtunk tovább. Boldog vidám hangulat volt. A '48-as szabadságharc dalait énekeltük. Tokodon a főút mellett lévő művelődési ház előtt álltunk meg, ahova bementünk. Nagy teremben a falu lelkes népe gyűlt össze és együtt meghallgattuk a szónokot. Örömünnep volt, mindannyiunk arcáról a boldogság sugárzott. Hónapok múltával derült ki, hogy a buszvezető tokodi lakos volt. Folytattuk az utunkat Dorogon keresztül vissza Esztergomba. A buszon további éneklés és a fiatalok között viccelődés folyt. Az utcán haladókkal kölcsönösen heves integetéssel üdvözöltük egymást, a járókelők némelyikénél zászló is volt. Esztergomba beérve, a Hősök tere környékén egyszer megállt a busz, utasok szálltak le. A városközpontba érve, mielőtt bekanyarodtunk volna a Széchenyi térre, az akkori végállomásra, a jövő-menő emberek elállták az utunkat így kénytelenek voltunk megállni, pedig a végállomásig már csak 10-20 méter lett volna hátra. Lehetett érzékelni, hogy amíg mi távol voltunk, valami történt a városban, mint később megtudtuk, ekkor szabadították ki a börtönből a rabokat. A Három Szerecsen Vendéglő előtt (a jelenlegi Kossuth Lajos utca 2. számú ház kapuja) álltunk meg. Teljes volt a zavarodottság a buszon és az utcán is. Kinyílt az első és a hátsó ajtó, hogy le- és felszálljanak. Az autóbusz tetejére hátul egy létrán lehetett feljutni, amit a srácok elfoglaltak. Pillanatok alatt zajlott le minden, kevesen maradtunk a buszon. Az első ajtónál 3-4 férfi lépett föl, utasították a buszvezetőt: „Indíts föl a Sötétkapuhoz!" A buszvezető meglepődött, de az ajtók becsukódtak és a busz elindult. Közel voltam hozzájuk, ezért hallottam az elhangzottakat és láttam, hogy az egyiknek a kezében megvillant egy fényes kb. 40 centis fémrúd. Ennek az embernek, mint később megtudtam, a vezetékneve G. volt, a keresztnevére nem emlékszem pontosan, talán J. A buszvezetőnek - akinek a nevét szintén csak később tudtam meg, Kocsis Antalnak hívták - a fémrudat ugyancsak látnia kellett. Az újonnan felszállt férfiak körülötte álltak és határozott, erőszakos fellépésük volt. Nem volt beszélgetés közöttük. Lassan haladtunk fel a Várhegyre, más gépjármű nem volt az úton. Ha én melegnek éreztem a helyzetet, a gépkocsivezető forrónak kellett, hogy érezze, ismert volt, hogy az északi kanonoksori épületeket a magyar honvédség használta. A Sötétkapu bejárata őrséggel és sorompóval volt biztosítva. A Várhegyre emberek sokasága haladt, integettek felénk. A buszból ez már nem volt kellőképpen viszonozva. Mi, akik bent ültünk a buszban, a több évvel későbbi beszélgetésekből tudjuk, hogy a járművünk tetején ülő gyerekek vidámak voltak és zászlót lengettek. Én közben előreültem a legelső ülésre az ajtó felöli oldalon és nagyon figyeltem az előttem álló embereket és a kinti nyüzsgést. A többiek a busz hátsó részében halkan beszélgettek. Sok volt az üres hely. Amikor az alagút város felöli bejáratához értünk, a gyalogosok félrerakták a sorompót, szabaddá tették az utat, be, a Sötétkapu alá. Buszunk lassan haladt az alagútban. Mielőtt a Sötétkapu túlsó végén a jármű orra kiért volna, géppuska-sortüzet kaptunk. Amint meghallottam az első lövést, azonnal hátrafelé végighasaltam a busz alján, az ülések között, a fejem a busz vége felé volt. Végigfutott az agyamon hogy ez a vég. Félhangosan mondtam, hogy „Jézus, Mária segíts!" Abban a pillanatban őrült nagy dörrenés, majd robbanás történt, nagy fájdalmat éreztem a fülemben, hatalmas portömeg zúdult ránk és tömény foszforszag csapta meg az orrom. Úgy éreztem, egy nagy sötétségbe zuhanok, ekkor veszítettem el az eszméletem. Az időkiesést nem tudom felmérni. Lassan tértem magamhoz, még mindig fullasztó volt a poros foszforos levegő, a poron kívül beborított a vér és a nagy csönd, emberi hang sehol. Félve kezdtem körbenézni, tudtam, hogy Szegedi Marika a fejem fölötti ülésen ül, mellette az ablaknál Juhász Anna. Mozdulatlanok voltak. Az ülésük mögött volt a hátsó ajtó. A robbanás a jobb hátsó oldalt vágta szét. A Sötétkapu kőfalán megmaradtak jelnek a robbanás nyomai. A szilánkok csapódtak minden irányba. Néztem a leghátsó ablak alatt ülőkre, őket is "alva" láttam. Újra fölnéztem a busz bal oldalán ülőkre, de a fejem visszaejtettem karjaimra, mert szörnyűséget láttam. Két személy ült egymás mellett (egy férfi és talán egy nő), nem láttam a fejüket, de láttam a kinyílt mellkasukat. A továbbiakban már nem mertem megmozdulni, behunytam a szemem és remegtem. Pár perc elteltével, a leghátsó ülésen, az ott ülők közül megmozdult Homor Ottilia, akit akkor ismertem fel, iskolába egy évvel fölöttünk járt, arcán láttam a fájdalmát. Megszólalt: „Jaj! Orvost, orvost!" támaszkodva fölemelkedett az ülésről. Egyenes vonalú drapp színű szövetszoknya volt rajta, combjánál átütött a vér. Mindketten láttuk, hogy van menekülési lehetőség. A robbanás következtében a hátsó ajtónyílás kiszakadt, nagyobb lett, a jobb hátsó kerék szétroncsolódása miatt a jármű a jobb oldala felé megbillent. Közülünk egy nő szólalt meg, hogy adjuk meg magunkat. Ezt azért mondta, mert azóta, hogy magamhoz tértem, folyamatosan kelepeltek a fegyverek, ennek ellenére Ottilia kilépett a nyíláson. Gyors döntéssel azonnal fölkeltem és utána léptem. Én nem változtattam volna meg a hasaló helyzetem, hiszen lőttek. Utánunk jött egy fiú is. Ottiliának minden lépés fájdalom volt, összehúzta magát, belekarolva lépésről lépésre haladtunk kifelé a Sötétkapu alól, a város irányába. Ahogy kiértünk, halott embereken kívül másokat nem láttunk, onnan mindenki elmenekült, a sebesülteket már elszállították. Ott állt egy Csepel teherautó, a platóján téglatörmelék, téglapor. Kétségbeesésemben ennek a vezetőjét úgy találtam meg, hogy a Sötétkapu pincéjébe mentem és meghallották a hangomat, mert kiabálva kerestem valakit. Három munkás jött ki a belső részből, ahol a MEZŐKER tárolta a zöldárut. Csodálkoztak, hogy hosszabb idő elteltével mi hárman milyen állapotban kerültünk elő. Ottiliának vacogtak a fogai, szenvedett. Felsegítettek minket a platóra, robogtunk a kórházig. Ügyanúgy mögöttünk egy tank követett, félelmetes volt mintha még dolga lett volna velünk. Amikor a Petőfi utcán a kórház udvarába bekanyarodtunk, megkönnyebbültem, hogy továbbmegy, nem fordul utánunk. Már biztonságban éreztük magunkat, hogy nem a Sötétkapunál vagyunk. Azóta is mindig rosszul vagyok, amikor arra járok! A kórház legelső épülete volt a sebészet, amelynek balkéz felöli északi oldalán volt a bejárata. Ottiliát itt tolták be hordágyon a folyosó ellenkező végén lévő utolsó helyiségbe, melynek ablaka a Petőfi utcára néz. A földszinti folyosón, a bejárat közelében volt a műtő, a folyosón hordágyakon feküdtek a sebesültek arra várva, hogy sorra kerülnek. Ismételten mondom, Ottilia nagyon szenvedett, tartottam attól, hogy leesik a hordágyról. Bejött egy orvos, megvizsgálta, utána jött egy nővér, akitől injekciót kapott, melytől elaludt. Mondta a nővér, hogy hagyjuk őt pihenni, így jöttem el tőle. Az ablakból láttam, hogy a kórház becsukott kapuját rángatják az utcán állók és kiabálnak, veszekednek a portással. Ok voltak azok, akik keresték a hozzátartozóikat. Köztük volt az apám is, aki a 18 éves lányát és a 12 éves kisfiát kereste. Az ágyúdörrenést és a gépfegyverek ropogását az egész város hallotta. A hír, hogy azon a buszon láttak, amelybe belelőttek a Sötétkapu alatt, a szüleimhez is előbb jutott el, mint ahogy én hazaértem. Édesanyám rosszul lett, édesapám keresésünkre indult. Amikor haladtam a kórház udvarán át a kapuhoz, láttam apámat ott állni. Felkészültem az alapos felpofozásra, de erre nem került sor. Megölelt. Látta, hogy remegek, és ahogy kinéztem alvadt vércsomókkal a hajamon, véres, poros ruházatban és cipőben. Szánalmas és egyben ijesztő lehetett a látvány. A Várhegyen keresett, majd végül a kórháznál talált meg. A Honvéd utcán haladtunk hazafelé, a Kiss János utca 11-be. Édesapánk az öcsémet már előbb hazakísérte, ő is a Sötétkapunál volt. Szüleink szeretete adott némi megnyugvást, de csak több nap elteltével múlt el rólam a remegés, hosszú ideig nem tudtam megszabadulni a foszforszagtól. Ebbe a tragédiába belebetegedtem. A híreket az ismerősök elhozták hozzánk. Szegedi Marika a fején szilánkot kapott, Juhász Anna meghalt, Homor Ottilia meghalt, Fata József szintén meghalt, akire úgy emlékszem vissza, hogy vörös hajú fiú volt, a buszon a srácok viccelődtek vele. Fehér ing volt rajta. Nem tudom, hogy a busz melyik részén ülhetett, amikor a halálos lövést kapta. Mivel fehér ing volt rajta, összefüggésbe hozom azzal a felszólítással, ami elhangzott, hogy: „Adjuk meg magunkat!". Városunknak október 26-a véres emléknapja. Abban az időben a város felnőtt lakossága tudott rólunk. Ismerősök kértek arra, hogy mondjam el: hogyan történt? 57-ben megkeresett egy Szabó Lajos nevű kőműves mester, aki Tabánban, a Szentkirályi utcában lakott, hogy nézzem meg az arcát. Már több műtéten esett át. A szilánktól szétnyílt az arca. A szája eldeformálódott, féloldalasan nehezen tudott szavakat kiejteni. O is a leghátsó ülésen ült. Idézést kaptam 1957-ben a Népbíróságra. Tanúként hallgattak meg. Több mindent kérdeztek, de a fő kérdés az volt: ismerem-e a G. nevű letartóztatott személyt. Én sem őt, sem a társait sem ismertem. Nem tudom megmondani, hogy ezért az "erőszakos" tettükért hány évet kaptak. Teltek az évek. A rendszerváltozás után F.1.31/1993. szám alatt a Győri Katonai Ügyészségtől kaptam idézést az esztergomi 56-os eseményekkel kapcsolatban. Esztergomban, a Városházán történt a meghallgatás. A várakozás során a folyosón az autóbusz gépkocsivezetőjével és Csiki Lajos feleségével találkoztam. Nem mutatkoztunk be egymásnak, mind a hárman tartózkodtunk. Terveztem, hogy Tokodon felkeresem Kocsis Antalt, talán ő is szívesen beszélgetett volna velem. Pár évvel ezelőtt hallottam, hogy vérmérgezésben elhunyt. Mivel kevesen voltunk a buszon, jó érzés lenne találkozni olyan személlyel, aki még életben van. Ketten vagyunk Magyar Tibornéval (Szegedi Máriával) akivel tartjuk a kapcsolatot. Szeretnék emlékeztetni az öröm napjaira is, amikor Mindszenty Józsefet, Magyarország hercegprímását várta vissza a Város. Gyönyörű, az úttest teljes szélessége felett átívelő díszkapu épült a Kiss János utca 21. számú ház előtt, Holop János erdész, az esztergomi erdészet dolgozójának ötlete és elképzelése alapján. A faanyag kivágását és a szállítóeszköz használatát Szabó József erdészetvezető engedélyezte. Holop János segítőtársai voltak elsősorban a családja és közvetlen munkatársai: Horváth Miklós, Vida Zoltán, Berkesi István és Héder István. A tartóoszlopok beásásához mindkét oldalon fölszedték a kockaköveket. Az oszlopok köré kis fenyőfákat ültettek. Fenyőágakkal és virágokkal díszítették a kaput. Az átívelő gerendán díszes „Isten hozta!" felirat. Bizonyára a Fő utca, illetve az útvonal ablakait a lakosság virágokkal díszítette volna. A nemzeti színű zászlók felkerültek volna a háztetőkre. Ebben az időben még mindenki, aki a Fő utcán lakott, őrizhette a zászlóját. A mi zászlónkat kb. 6 méteres rúd tartotta, amit még a békeidőben kötelezően tettünk ki a tetőablakon minden év március 15-én és augusztus 20-án. November 4-én a kis csapat gyors cselekvéssel lebontotta a gyönyörű díszkaput, minden nyomot eltüntettek. A felelősségrevonás időszakában Holop Jánost minden éjszakára beszállították a kaszárnyában működő AVO-ra. Mindszenty József hercegprímáshoz fűződő kapcsolatot akarták rábizonyítani. Reggel kiengedték, de következő éjszaka megismétlődött a beszállítása, több héten keresztül. Vida Zoltán is elmondta, hogy napokon át tartották a rendőrségi fogdában, ugyanazzal a váddal támadták. Elvették a vadászfegyverét és engedélyét, amit csak több hónap elteltével kapott vissza. Munkahelyén a Párt erős nyomást gyakorolt rá. Házkutatást is tartottak nálunk. Szakmailag állta meg a helyét - pártonkívüliként - nyugdíjazásáig. Fenti visszaemlékezésemet szomorú emlékül hagyom az utókornak: Őrizzétek meg az Isten iránti szeretetet, a hazátok iránti hűséget, az egyenes, őszinte jellemet. Kívánom nektek, hogy ne ismerjetek önkényuralmat és zsarnokságot! Esztergom, 2006. októbere Cserép Anna (özv. Vida Zoltánné)