Esztergom és Vidéke, 2005
2005-05-12 / 19. szám
4 6SZtBR0Qfl) 6S VIP656 2005. május 12. Szállási Árpád: Könyörgés a környezetért A Búvópatak, Az elmúlás balladája, A szeretet nosztalgiája után immár Szállási Árpád orvostörténész professzor negyedik, Könyörgés a környezetért című verseskötetét ismertethetem. Az utóbbi kötet 163 verse négy fejezetre tagozódik: I. Könyörgés a környezetért (31 vers), II. Hanyatt fekve az időben (40 vers), III. Balga bölcselet (66 vers) és végül IV. Otthonok és utazások (26 vers). A címadó vers jól érzékelteti a kötet lényegét, célkitűzését: „a kék bolygó lassan barnul, sivatag lesz itt az új úr, óceánnak sincs kímélet, egy része már szennyvízzé lett." Korunk egyik nagy egészségügyi ártalma a dohányzás, a nikotin. Az orvos-költő erről így vélekedik Cigaretta című versében: „szinte érthetetlen ez a káros divat, magyarázatot rá, józan ésszel ki ad?" A Hanyatt fekve az időben című rész egyik megkapó verse a gyermekkor, melyről így vall: „'szörnyű' század volt amelyben éltem, sok volt a vétkes, még több a vétlen, vallások, fajnak, osztályidegennek az áldozatok egyként kellettek, milyen is volt hát a gyermekkorom, a veszteséget nem én számolom mindent megúsztam karcolás nélkül, a lélek mégis utólag sérül" Két ősz című verse részben szabolcs-szatmári vonatkozású. Még nagyecsedi 14 éves fiúként szemtanúja lett a támadó szovjet tankok kegyetlen pusztításának Nagykálló és Kállósemjén határában, s 1956 őszén pedig Pesten, az Üllői úton „a tankoktól" és koktéloktól" csak a véletlen, egy öreg ház fala védte meg. Az öregkor bölcsessége érződik Vizek mellett című verséből: „Kraszna partról Duna-partra eljutottam készakarva, Zeneköltészet Kevés olyan kisváros van hazánkban, ahová zenénk és költészetünk két óriása is köthető. Kétségkívül ezek közé tarozik Szekszárd és Esztergom. A két óriás pedig - itt is, ott is - Liszt Ferenc és Babits Mihály. Liszt magyarországi tartózkodásai során, az Augusz család vendégeként szívesen tartózkodott Szekszárdon, míg Babits gyakorta megvallotta, „Kit elhagytam: szülőhelyem!; s ki jöttél mindenütt velem..." Bennünk, esztergomiakban is él a büszkeség, mert nemcsak Liszt esztergomi miséjének ünnepélyes hangjai röpítették hírünket országba-világba, hanem Babits lírája is innen táplálkozott nyaranta. Mintha itt mindkettőjük átérezte volna a kérdést: „Hoc erat in votis...(Erre vágytam...). S ne jutna legalább / a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb / nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a / lélek, mint dómjával ott a bazilika?" Két esztendeje, az Esztergomban alakult Malom Művészeti Műhely azon szorgoskodik, hogy a zeneszerző Róbert Schumann gondolata jegyében találkozzanak a társművészetek. „Minden időkben él és működik / a rokon szellemek titkos köteléke. / Ti, akik együvé tartoztok, zárjátok szorosabbra / A kört, hogy a egyik helyen megszülettem, a másikon öreg lettem" Szerzőnket a társadalmi környezet és a magyarság sorsa is állandóan izgatja. A Magyar sors című versében ekként: t rA magyar sors foglalkoztat egész éjjel és naphosszat, nem megyek vissza Mohácsig mert ötvenhat már megállít" Szállási Árpád nem csupán az egészségesebb környezetért ír és könyörög, h,anem saját lelki békéjéért. Az Áhítat című versében, így: „Leírni soha nem lehet, azt a bonyolult képletet, amely oly állítást bizonyít, hogy felesleges már a hit. Istenem add meg énnekem, Hogy kérdőjeled ne legyen, Cáfoljon bár a tudomány, Teve az csak a tű fokán." Igazán megnyerő a költő őszintesége, amelyet Szép legyen című költeményében megoszt az olvasójával: ) tA versírás az életem, legalább nékem szép legyen arra a nem sok időre mennyi lehet még belőle?" Összefoglalóan: kitűnik eddigi négy verseskötetéből, hogy Szállási Árpád professzor már nemcsak orvos, tudós orvostörténész, hanem végérvényesen költő is. termékeny költő! Életeleme a verselés. Számára gyötrődés és öröm, kényszerűség és igény is, hogy mindenről közölje a véleményét. Jó lenne, ha a Könyörgés a környezetért című munkáját nemcsak az irodalmárok, a versbarátok olvasnák, hanem a környezetvédelem „ügyintézői" is szemügyre vennék, sőt megszívlelnék! Dr. Fazekas Árpád (Nyíregyháza) Pilinszky János József Attiláról Nagy Lúszló és Weörös Sándor mellett Pilinszky János a 20. századik második felének egyik legnagyobb költője volt. Az elkötelezetten katolikus poéta nem csupán verseket, hanem - ezt sokan nem tudják róla - esszéket, cikkeket is írt, melyek főleg az Új Ember című egyházi folyóiratban jelentek meg. „Szög és olaj" címmel ezeket a vallási, erkölcsi és közéleti témákkal foglalkozó műveit a Vigília Kiadó - Jeleníts István gondozásában - 1982-ben kiadta. Pilinszky többek között József Attiláról is megemlékezik és szó szerint azt írja: „Sorsa a legkülönbbekével rokon, Hölderlinével, Kafkával, Jézuséval". Ezt a költőtárs halálának 25. évfordulóján írta. Több támadást kapott e kijelentése miatt vallásos olvasóktól, mire a következő lapszámban megindokolta, hogy a magát szocialistának valló József Attilát hogyan merte Krisztushoz hasonlítani. ,A tisztaságáért, szelíd erejéért" - írta többek között a válaszcikkében. Egy másik, 1960-ban írt írásában a nyugati társadalmakban lévő elidegenedésről, közönyről és elgépiesedésről elmélkedik. Az írás címe: Nyugati melankólia, és egy nyugat-európai mulatót mutat be, ahol már nem szórakoznak az emberek, csak némáin ülnek, nem szólnak egymáshoz se „az elegancia vonzó, de üres szépségében". A nyugati „mulatóval" szembeállítja a bibliai Kánai mennyegző jelenetét, ahol Krisztus és tanítványai, valamint a násznép boldogságban és szeretetben együtt mulatnak, isszák vidáman a Jézus által a semmiből teremtett bort. De a jézusi vidámság - mint írja a szenvedéstől sem riad vissza. Míg a mai gazdagok és újgazdagok „partijain" a semmi az úr, az üres képmutatás. Már nem tudnak szeretni, szenvedni, gyűlölni, nincsenek érzelmeik, talán még a mulatóban is csak a számításon, a pénzen jár az agyuk. A boldogságot üldözik minden áron, de nem találják meg egy pillanatra sem. Az elidegenedést, mely nálunk az 1990-es évek óta erősödött fel, Pilinszky már 1960-ban észlelte Nyugat-Európában. Vajon mit szólna ma a jelenlegi helyzethez, melyben már évtizedek óta egymás mellett élő szomszédok sem köszönnek egymásnak sok esetben, és idős emberek halnak meg úgy saját lakásukba zárkózva, hogy napokig, sőt hetekig senki sem csönget rájuk... (-ZSŐ) I est az esztergomi várban 2005. május 21. 18 óra művészet igazsága mind tisztább / Fényben ragyogjon, örömet és áldást Terjesztve mindenfelé." Május 21-én (szombaton) 18 órai kezdettel, az esztergomi Várban három fiatal zeneművész koncertje emlékezik a felejthetetlen zongoraművész-zeneszerző csodálatos életművére. Kevés műve született Liszt Ferencnek a zongora és a cselló szívhez szóló együtthangzására, de ők mindannyit előadják ezen az estén. A bemutatót vehetjük ősbemutatónak is, mivel mestereik, a salzburgi Mozarteum professzora, Rohmann Imre és Perényi Miklós csellóművész a múlt esztendőben nagysikerű lemezt készítettek erről a ritkán hallható zenei különlegességről. Az itt /ellépő művészek: Hugó Shmit (Új-Zéland) és Lőwenberg Dániel most ausztráliai és új-zélandi bemutató-koncertkörútra indulnak ezzel a repertoárral. A ráhangolódást Rózsár Brigitta Liszt: II. magyar rapszódiája jelenti, mellyel mélyíteni kívánjuk a Malom Művészeti Műhely állhatatos törekvését a fiatal lelkek felé, mert egy a lelkünk: „...Bárcsak játszanánk / örökké, mint e gyermekek, kik ostort / kötöznek odalenn magukból, kéz a kézbe / fogózva, és egymást lendítve diadallal!" Ezen a napon randevút ad egymásnak a zene és a költészet. A szünetben kezdődő irodalmi-zenés játék, a koncert után kötetlen beszélgetéssel folytatódik, amikor megismerhetjük a fiatal művészeket és egyben a Malom Művészeti Műhely terveit övező szellemiséget, amivel - hitünk szerint - mind több pályakezdő tálentum szárnybontogatásainál segédkezhetünk. Itt szeretnénk köszönetet mondani a Spori Print V nyomdának, személyesen Vincze Ferencnek, aki rendezvényünket önzetlenül támogatja, s aki ezáltal mintegy mecénássá is válik - ahogy fenntebb mondtuk - több pályakezdő tálentum számára. Mindenkit szeretettel várunk! Kötények és virágok Megülök egy széken, mint a jógyerek. Lóbálom a lábam és hümmögök. Tavasz van és megint itt van a markomban egy marék hajnalka-virágmag. Előfutnak az emlékek, mint az a hajnalka, az a nagyon régi, a nagymamám tornácára. Tavaszi langyföldből, ahogy éppen kibujt, tekergett, kanyargott, futott fel az égig. Oda csak azért ment, hogy az ég kék színét onnan kinyílni akaró virágára dobja. A nagymamám, ha virág lenne, csak hajnallj lenne. Emlékemben éppen ül egy fáradt széken, keze az ölében. O az, Kovács Eszter, az én nagymamám. Ha szólítanám, talán elmondaná, nyolc gyermekét honnan is számlálná. Szép arcát kitudja, az a hűvös szellő, a lélekben kelő, miért simogatja. Hajnalban megfutja, meg is cirógatja, haja közé bújik, ajkán csimpaszkodik, vállán mégis csendesedve leül. Barna szeme tiszta, messzi is néz vele, túl, túl a kerek égre, kötényébe ejtett két kezére. Fején sötét kendő, mögéje betűrve, mi másoknak, világnak nem kell, a szemébe. Csend ül a vállán. Sosem mondta, mért ül rajta a csend. Lelke, mint a hajnalka virága, délig becsukódik. Fonnyadóra gyűri virágönmagát, belébújtatja amúgy is halk hangját. A mézet nyaldosni kívánó kisbogárt se nézi, ha idő, s ha a fény eljő, nesztelenül zárul. Nagytenyerű zöld levelek közé dugja a sóhajtást. Vigyáz rá, hogy inda se rezzenjen, virágán méhecske meg se is zizzenjen. Lehet, hogy pitymallatkor nyíló égszínkék, vagy lilás, hajnalkavirág volt az én nagymamám. Harmatosszárnyú madarakkal ébredt, éppen, hogy csak csittegtek, fűszálról gyöngyöt dobtak a nyakára, máris ébredett. Haját csak egy percre, szélnek eresztette, derengésnek barna haját, simítni engedte. Táncra most felkéri, a tegnapi fésűt, egy pillanat csak csupán, most magát szabadnak érzi. Aztán a fonatot kezeközé kapja, csavar egyet rajta hajtűvel átszúrja. Kész is a kontya, lendülő kendőjét ráborítja. Az a kicsi madár, az a csacsogó, mégis meg ne lássa. Serény kötényt köt, dolgosat, aggodalmasat, takarósat, dacosat, kékmezőn lakó morzsavirágosat. Hajnalban felköti, simít rajta párat, nehogy az látszódjék, hogy azt a gondok, össze-vissza gyűrték. Ha mégis látszódott, azonnal levette, keményített-tisztára, vasaltra cserélte. Ügyelt arra nagyon, se kötényén, se fényes homlokán redő sose látszón. Kötényébe engem bele nem ültetett, mesével, regével el nem is rengetett. Messze nézett mindig, vajon ott mit látott? Babrálta olyankor szélét a köténynek, így látom, ma is, ülni kint a széken. Ha fázik, a kezét is alája dugja, a nagy hársfa illatát is, lehet, oda rakja. Tornácra a hajnalka, ha még egyszer felfutna, égszínkék virággal pont most virágozna, megpakolnám ölét, csüggedett két kezét, harmatban fürösztött hajnalkavirággal. Mindet letépném, csokorba se kötném, vigyázó markommal kötényébe tenném. Üljünk a küszöbre, mert egyszéken nem férünk. Eszter öle tele , könnytelen a szeme. Rám néz és csendben odébb is húzódig, legyen helye másnak, a melegnyárillatú másik nagymamámnak. O az, Baják Pöse, most jön fel a kertből, harmatlucskos nagy kötényét kétmarokra fogja. Zöldbabot hoz, petrezselymet, spenótot vagy sóskát, rebarbaraszára csiklandja a nyakát. Kiskertbe otthagyja a sok csigabigát, de ott nem felejtené a szagos majorannát. Minden nyári menedékem, ez a fakó, terebélyes, kékes színű, melles, maga varrta kötény. Alábújok, körbefutom, kötését meghúzom, mamámnak fülébe csak úgy belesúgom, most ne a babot, csak engem ringasson. Kiborítja a friss babot, arrébb tolja a spenótot, szétkergeti a kertillatot, enged engem belemászni. Szabad énnékem varrásrepedésig, ronggyászakadásig benne elhintáznom. Csuda ez a fakó kötény, bele az összes unoka a bab közé befér. Nagymamám köténye virággal volt mindig tele. Temetőbe, az elsőket, a szebbet, kellett oda hordja. Sose látott nagyapám, majd haza nem tért fia, frontnak katonája, keveset élt szépséges, aranyhajú lánya a virágokat várta. Földbe piszkálta a könnycseppeket, rájuk virágokat hintett. Hat gyermekből egymaga nevelt tisztességest. Kötényét álmában biztosan levette, a napoknak nehezét az ágy alá betette. Reggel ha megébredt, ücsörgött keveset, csendesen, hogy a nap ne vele ébredjen. Haját bontogatta, koraőszi csendben, úgy hitte, minden úgy van rendben. Hogy tette, mint tette, nem kell mindent tudni, azt a finom babos levest, meg nem lehet unni. Jólélekkel kevergette, kezével gyúrt sok tésztával telecsipegette. Nyári napom szabadságán, lekváros volt a buktám, mákos volt a nudli, szilvás a dödölle tejjel tele a bögre. Nagymamám mit eszünk, holnap lesz vasárnap? Mi lenne Etám, Petám, ponculám, cirok magbul bodak. Csak úgy, ha tehetne, most virág lehetne, biztos nem egy lenne. Rezeda, verbéna, rózsaszín kardvirág, egész nyáron nyitó színes rézvirág. Egy csokrot nekem abból is kivenne, tessék szép virág, kezembe tenne. Azt a fakó kötényt, ha most én meglelném, bele mégis, őszirózsát tennék. Csakis őszirózsát, abból is fehéret, lehet nem is sokat, talán éppen egyet, kicsi kertjéből a legszebbiket. Nem kötünk ma kötényt, talán, hébe-hóba,virágért a boltba beállunk a sorba. Kertek virágait, mintha illata se volna, cseréljük hollandra. Lelkeknek, szíveknek, szinté minden titka, a ház elé, mint cégér, mind ki van akasztva. Kötény ma, se vasalt, se fodros, se hóka, se fakó, se kerek, se öblös, se takarosan csalogató. Pellengérre kerül minden, be a TV showba, mit kötényeknek takarni volna a dolga. Bereczné Szállási Etelka Helyreigazítás A legutóbbi számunk (május 5.) 5. oldalán közölt világháborús visszaemlékezés bevezetője két sajnálatos hibával jelent meg. A kisebbik az, hogy a nem létező „páncélvetők" szó korrektúra közben elkerülte figyelmünket. Helyette természetesen „páncéltörők" olvasandó. A nagyobbik hiba már a végső tördelés és javítás után következett be: a komputer „önkénye" - számunkra is érthetetlenül - az eredeti utolsó bekezdést és a szerző nevét eltüntetve, helyüket a megelőző sorok ismétlésével töltötte ki. A hiányzó befejezés a következő: „Hitler öngyilkossága, Berlin eleste után, a német hadsereg kapitulációjával 1945. miyus 9-én, 60 esztendeje, véget ért a II. világháború - legalábbis Európában. Bélay Iván" Villányi Zsolt A bevezetés szerzőjétől és olvasóinktól elnézést kérünk!
