Esztergom és Vidéke, 2003

2003-10-02 / 39. szám

2003. augusztus 14. Esztergom és Vidéke 5 Az aradi gyásznap Világosnál meghalt a nemzet ügye, s Aradon megtörtént a nagy temetkezés, október 6. pedig örökös gyásznappá lett a magyar történelemben. Az aradi vár kazamatáiban honvédeink rablánca zörgött, köztük a tizenhárom tábornoké is, kiket szeptember 21-én és 26-án halálra ítéltek. Október 5-én félőt óra felé egy szürke katonaköpenybe burkolt férfi jelent meg Koszt ka Tibor, aradi plébánosnál. A katona röviden tudatta a plébánossal, hogy Howiger osztrák tábornok a haditörvényszék által halálra ítélt tábornokok mellé kilenc gyóntatóatyát kér. Kosztka Tibor plébános szomorúan fogadta a gyászos hírt, s mert több lelki atyát nem tudott adni, négyet a szerencsétlenek melletti vigasztalásra, a várba küldött. Vérző szívvel lépték át a papok reggel kilenc órakor a vár küszöbét. Az elítélt tábornokok teljes bizalommal fogadták a papokat, kezet szorítottak velük. A papok több órai barátságos beszélgetés közben vigasztalták a nehéz harcokban annyira megedzett hadvezéreket, hogy a reájuk nézve ugyan gyászos, de meg nem érdemlett csapást, megnyugvással viseljék el. Október 6-án éjfél után két órakor már ismét az elítélteknél voltak a papok. A nagylelkű foglyok egész éjjel virrasztottak és amennyire lehetett, néma sorokban végbúcsút vettek szeretteiktől. Sujánszky Euszták áldozópap, miután Pöltenberg Ernőnél és Aulich Lajosnál elvégezte papi kötelességét, a lábtörés miatt ágyban fekvő nagy hőst, Damjanichot látogatta meg. Kezet szorítva fogadta Damjanich a papot. Sokat beszélt a politikáról, Kossuthról és Görgeiről. Midőn már-már távozóban volt az áldozópap, Damjanich így szólt hozzá: - Tisztelendő atyám, én ugyan rác vagyok vallásomra, de mint rác meghalni nem akarok. Áldjon meg. Heinrich Heine 1849 októberében (Részlet) Ha hallom ezt a szót: magyar, Szűk lesz a német plundra rajtam, Zúg és dörög a zivatar És trombiták harsognak harci zajban! A lárma lelkemig rivall, A régi-régi hősi monda, Vasból való, vad harci dal A Nibelungok hullnak a porondra. A hősi sor is ugyanaz, Ódon regék, oly ismerősök, Új név, de régi a panasz, Mert ők a „bajnok és a büszke hősök". Őnekik egy bús végzet int Zászlójuk a szélben dagad bár, Bukik a hős szokás szerint És győz az állati erő, a barbár. Lám az ökör elérte, hogy Szövetségese lett a medve Szegény magyar vigasztalódj, Ránk még gazabbak estek fenekedve. Azok humánus bestiák, Akik kiszívják a te véred. Tudod, kik tettek ránk igát? A farkas, a disznó s a ronda véreb. Ezután a nagy hős rövid hitvallást tett s miután bűneit felsorolta, fölemelkedett ágyában, s kérte a papot, hogy csókolja meg. Végre elérkezett a kivégzés rémes órája. Tompa moraj között megérkeztek a kísérő katonák, s háromnegyed hatra már a négy golyóra ítélt tábornok: Kiss Ernő, Schweidel József, Lázár Vilmos és Dessewffy Arisztid a sáncok között agyonlövettek. Kiss Ernő, akire kétszer lőttek, hátra bukva feküdt a sánc árkában naplementéig. A négy tábornok agyonlövése után ugyanaz a katonai kíséret a bitófára ítélt kilenc hőst kísérte ki utolsó útjára. Félóráig tartott a szomorú út. Ekkor eljutottak az Új-Arad felé vonuló térségre, hol a kilenc felállított bitófa jelezte a Golgotát. Miután ismételten felolvasták az ítéletet, megkezdődött a borzasztó működés. Pöltenberg Ernő volt az első, kit Török Ignác gróf, ezt Lahner György, Knézich Károly, Nagy-Sándor József, Leininger-Westerburg Károly gróf, Aulich Lajos, Damjanich János és grófVécsey Károly követett. Mindegyik hősiélekkeí halt meg. Egyik a másikat azzal biztatta, hogy nemsokára ismét együtt lesznek. Lelki éberségüket eléggé jellemzi az a körülmény, hogy mikor a mellettük álló papok sírni kezdtek, Nagy-Sándor József a mellette álló Winkler Brúnó áldozópaphoz így szólt: - Eddig ön vigasztalt engem, s jelenleg ön sír. Inkább imádkozzunk. Midőn Leiningen grófra került a sor, ez szót kért, amit meg is adtak neki. Rövid beszédben tiltakozott az ellen, hogy ő Budavára elfoglalása alkalmával elfogott osztrák tiszteket orozva meggyilkoltatta volna. Ezt esküvel is megerősítette. Damjanich látva, hogy Sujánszky Euszták, a mellette álló pap sírva fakad, így szólt hozzá: Mit sír, tisztelendő barátom, hisz akit a kezében tart (a feszületre, mutatott), az is az igazságért halt meg. Nemsokára reá kerülvén a sor, így szólt: - Azt gondoltam, hogy utolsó leszek, ki mindig első voltam a csatában. Ezután mankója segítségével leszállott a kocsiról. Leoldotta nyakkendőjét, s e szavakkal adta át a papnak: - Mondja meg nőmnek, hogy ezt nem a hóhér oldta le nyakamról, s nézzen meg jól, bátran fogok meghalni. Mondja el ezt nőmnek, ez vigaszára leend. Azután figyelmeztette a hóhért, hogy szakállát össze ne kuszálja, s e végszavakkal: - Éljen a haza! - kiadta hős lelkét. Miután Vécsey gróf is követte Damjanichot, a borzasztó kivégzés megszűnt, illetve csak most tűnt fel, hogy micsoda szívet repesztő cselekmény ment végbe a vértanúk Golgotáján. Kilenc oszlopon, kilenc tábornok függött, s velük annyi család öröme eltemetve. Nem volt szem, amely e rettenetes látványra ne könnyezett volna. Maga a nap is elrejtette fényes sugarait, a bús fellegek mögé, hogy ne is lássa az igazságtalan kegyetlenkedés munkáját. Miután a bakó irtózatos mesterségét a kilenc vértanún elvégezte, Tichy vezénylő őrnagy elé lépett: - Nemde, őrnagy úr mondta a bakó - jól teljesítettem kötelességemet ? - Emberileg! - felelte az őrnagy elfojtott hangon. A bakó félrevonultával az őrnagy „imára" vezényelt. Azután néhány őr hátrahagyásával a katonaság a várba visszavonult. A katonaság távozása után két-két új-aradi paraszt a oszlopok alatt gödröket ásott, hová estefelé a hullák eltakarítandók voltak... Fényes Lajos (Független Magyarország, 1906. márc. 15.) Damjanich János imája Mindenségnek ura! hozzád emelem esdeklésemet, te erősítettél engemet a nőmtőli elválás rettenetes órájában, adj erőt továbbra is, óh Atyám!, hogy a kemény próbát, a becstelen gyalázatos halált, mint férfiú erőteljesen állhassam ki. Hallgasd meg, óh Mindenható ájtatos kérésemet, a viadalokban és csatákban te vezéreltél, óh jó Atyám! te engedted azokat megállani s némely kétes harczoktól védő karod által menekültem meg sértetlenül. Legyen neved áldott örökké. Oltalmazd Mindenható az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől. Intézd az uralkodó szívét, a hátra maradott bajtársak iránti kegyességre s vezéreld annak akaratát bölcsességeddel a népek javára. Adj erőt, óh Atyám! az én szegény Emíliámnak, hogy ő nekem adott szavát, „hogy sorsát hitének erejével alázatosságban fogja elviselni" - beválthassa. Áldd meg Aradot. Áldd meg a veszedelembe sodort szegény magyar hazát. Te ismered, óh Uram az én szívemet s lépteimnek mindegyike tudva van előtted, azok szerint ítélj meg kegyelmesen, s engedj a túlvilágban kegyes elfogadást találnom. Amen. Cezar Boliac: Együttérző Románia (Részlet) Az Isten-adta nagy tüzér Romániát ígér! Ördög vigye Ausztriát! Lengyel, magyar és román együtt szenved valahány hurcolva a nagy igát. Igyunk hát, igyunk hát, velünk van Bem apánk! Hogy Romániánk lehessen együtt megyünk, lelkesen. Megmentjük Lengyelországot. A magyarok is velünk jönnek. Gyűlnek már a keresztesek kivívni a szabadságot! Igyunk hát, igyunk hát, velünk van Bem apánk! Ujjongj, szép Románia, nem lesz többé Ausztria! Összefogtak a rabok. Szomszédokként, megbékélve, együtt halva, együtt élve, mától kezdve szabadok! Igyunk hát, igyunk hát, velünk van Bem apánk! Szeged, 1849. július Románból fordította: Wass Albert Halálra ítéltek menete vonult végig a város főterén. Az emberek az ablakok mögé húzódva figyelték a három bitóra induló férfit. A háromszéki birtokos Horváth Károly hosszú szakállat viselt, ünnepi öltözékben volt, fején cilinder, levette, integetett vele az ablakokban könnyezőknek. A szemtanú megjegyezte: bátran és elegánsan ment a halálba. A székelyudvarhelyi ügyvéd, Gálffy Mihály lábán csak harisnya, mint egy koldusnak. Török János, a marosvásárhelyi református kollégium paptanára fekete nadrágját begyűrte csizmája szárába, vastag, fekete nagy kabátjába burkolózott. Ebbe a kabátba néhány forintot varrt volt be, most azt kérte, hogy kivégzése után adják át a feleségének, aki szintén börtön foglya. Nem 1849. október 6-án vagy a következő napokban, az aradi vársánc alatt játszódott le ez a jelenet. A három kivégzett nem tartozott ama kétszáztizenkilenc közé sem, akire Haynau vérbírósága azon nyomban a szabadságharc bukása után kimondta a halálos ítéletet. Négy és fél év telt el Világos és Arad óta, az idő 1854. március 10-e, a színhely Marosvásárhely. A három halálra ítéltet az összeesküvés résztvevőit, haláluk után nyomban székely vértanúkként kezdi emlegetni az emlékezet. Végzetük mégis az aradi tizenhárom tábornok sorsának folytatása. Európa csendes, újra csendes, még Petőfi Sándor életében elzúgtak forradalmai. De a társadalmak mélyén, a nemzetek katlanában egyáltalán nem volt nyugalom. A székely vértanúk mozgalma, amelynek egyik elágazása volt a Sepsiszentgyörgyön kivégzett honvédtiszt, Várady József szervezkedése Háromszék megyében, Mazzini forradalmi taktikáját követte, eszmei vezetőjének Kossuth Beke György: OKTÓBERI ÁLDOZAT Lajost tekintette, Mack József egykori komáromi tüzérfőparancsnok utasításait hajtotta végre. Abban a meggyőződésben, hogy hamarosan újra fellobban Erdélyben, Magyarország egészében a levert szabadságharc lángja. Ezt a mozgalmat már nem annyira 1848 márciusának lelkesedése táplálta, túl vagyunk a nagy drámán, most sokkal inkább az aradi vértanúk példája a serkentő. Mindenki, aki 1849 októbere után magyar földön összeesküvést és halált vállalt, a tizenhárom tábornok követőjének tudta és érezte magát. Nem lehet végképp eltiporni egy forradalmat, amely vértanúiban él és éltet tovább. Ha a bécsi hatalom nem fogja perbe - kicsinyes bosszúvágytól hajtva - és nem ítéli el a nyíltan, férfiasan ellene harcoló főtiszteket, akkor ezek megmaradnak a csataterek hőseinek, a katonai tudás, a hadvezetés vagy az egyéni vakmerőség példáinak. így azonban a magyar történelem minden további véres fordulóján hitet és erőt adtak az újabb vértanúknak, a Török János-féle 1854-es székelyföldi összeesküvéstől Bajcsy-Zsilinszky Endre 1944-es nemzeti ellenállási mozgalmáig (...). Nem vértanúknak születtek ők tizenhármán, Arad tábornokai meg a velük együtt vagy utánuk vesztőhelyre hurcolt Batthyány Lajos gróf, felelős miniszterelnök, Kazinczy Lajos tábornok, a nyelvújító költő fia és annyian mások. Többségükben hivatásos tisztek voltak, császári katonák vagy békés politikusok. De a forradalmas légkörben felgyorsul az idő, és váratlan változtatásokra, tettekre serkenti az embereket. Áz 1848-as magyar forradalom polgári demokratikus szabadságeszményei oly mélyen átalakították a volt császári tisztek vagy reformpolitikusok meggyőződését, hogy a bukás után magától értetődő módon fogadták a halált. Mártírjai mutatják meg mozgalmak, forradalmak, szabadságharcok igazi jellegét is. Az 1848-as magyarországi népfelkelés egyben a Duna völgye népeinek szabadságküzdelme volt. Úgy magyar, hogy európai. Még akkor is elmondhatjuk ezt, ha a bécsi udvarnak és rövidlátó belső szövetségeseinek sikerült is a nemzetiségek tömegeit ellene fordítania, vagy talán fogalmazzak így: ha a magyar forradalmi kormánynak nem is sikerült a románokat, horvátokat, szerveket és szlovákokat tömegeikben, egységesen maga mellé állítania. De az aradi vértanú tábornokok között ott volt Kari Leininger-Westerburg, aki csak németül tudta mondani a vezényszavakat, ott volt Ernst Pöltenberg és Georg Lahner vagy a legendás vörös sipkások hős parancsnoka, a szerb Damjanich. A magyar forradalom az egyetemes emberi szabadságküzdelmek olyan hősi kísérlete volt, amely magához vonzotta mindazokat, akik a magyar szabadsággal saját népük szabadságát kívánták szolgálni, 48-as honvéd egyenruhában remélték kiharcolni. A történelem ritka pillanata volt: a magyar szabadság egyet jelentetett a népek szabadságával. így van akkor is, ha közel és távol nem mindenki érti ezt meg. Ha az indulat vagy éppen a gyűlölet még a nemes történelmi példákat, az aradi tábornokok áldozatát is képes elfödni. Ilyen elfogultság a saját nagyok intésére sem figyel. „O! Mennyi szerencsétlenséget okozott a nacionalizmus ezeken a területeken. A harc a magyarok és románok között barbár, s olyan, amilyen még a középkorban sem lehetett." Vagy harminc évvel ezelőtt olvastam utoljára ezt az idézetet román történészek tollán, pedig olyan elődjük, nemzeti hősük szavai, akire egyébként gyakran hivatkoznak: a Nicolae Balcescué. Barátjának, a 48-as forradalmár Ion Ghicának írta egyik levelében, hogy ha a románok összefognának a magyar forradalmárokkal „a dolgok egészen más alakot öltenének, és az osztrák birodalom szétbomlanék". Balcescu kétszer járt Erdélyben, hogy békítsen, közvetítsen, román légiót állítson fel a magyarok oldalán. Ugyancsak a Ion Ghicához intézett levelében olvasni: „Egy nemrégiben lefolyt összeütközésnél, azt mondják, öt foglyot ejtettek a császáriak. Kettő a foglyok közül szerb, kettő román és egy magyar volt, Mikor a parancsnok megkérdezte, hogy miért szolgálnak a magyar hadseregben, testvéreik ellen, azok így válaszoltak: Azért szolgálunk, mert a magyarok a szabadságért küzdenek, ti pedig a császárért". Ha embereknek, népeknek rövid is néha az emlékezetük, a történelem „észben tartja" a maga vérrel szerzett tanulságait. A magunk magyar szabadsága csak úgy lehet érvényes, ha egyben más népekét is szolgálja. Es más népek szabadsága sem csorbíthatja a magunk nyelvét, hitét, hagyományait, jogos nemzeti érdekeit. Arad mártír tábornokai erre is tanítanak. Ha pedig egyszer felállítják majd a magyar történelmi tragédiák közös emlékoszlopát, ez a tizenhárom név s velük együtt a többi kétszázhat negyvennyolcas vértanú nem a halál jegyében kerül fel az emlékeztetőre. Hiszen az értelmes áldozat éltető sorsvállalói voltak. Mint ordít és röfög, ugat, Úgy bűzlik ez a sok hatalmas, Nem állom undok szagukat De csitt, beteg poéta, hallgass. Németből fordította: Kosztolányi Dezső