Esztergom és Vidéke, 2001

2001-03-01 / 9. szám

10 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 2001. március 8. A 109-ES KÓRTEREM FOGLYA VOLTAM Szubjektív beszámoló arról, hogyan lehet manapság csípőprotézishez jutni Ugye, ágytálat hoztál magaddal? Január 29., hétfő. Több mint egy órát kell várnom az Orthopéd Klinika földszinti felvételi irodája előtt - azon morfondírozva eközben, hogy a sajgó csípővel vagy térddel érkezett betegeknek bizonyára ez lehet az első szűrőpróba: aki itt kibírja a hosszú ácsorgást, az a műtőben is túléli majd a megpróbáltatásokat. Az I. emeleti folyosón viszont, ahol már kényelmes padok sora, sőt italautomata fogad, csupán félórát kell várnunk, hogy a főnővér szemrevételezze a megelőző orvosi vizsgálatok dokumentumait, és eldöntse, melyik betegszoba illik leginkább megviselt fizimiskánkhoz. A 109-es „cella", amely ideiglenes otthonomnak kijelöltetett, nyolcágyas, szűk terem. Még két ágy üres, a csap mellettit választom. Mint később kiderült, jó érzékkel, mert bár itt gyakorta felfrissülök bő vízzel mosakodó sorstársaim révén, de legalább nem fúj a nyakamba a szél a rosszul záródó, itt-ott törött ablakokon át. - Ugye, ágytálat hoztál magaddal ? - esnek nekem kaján vigyorral a szobatársak, mihelyt túlestünk a bemutatkozás formaságain. - A gipsz is elfogyott, sőt még kalapácsot is a szomszéd lakatosműhelyből kellett a múltkor kölcsönkérni. - Még kézifűrészt is hoztam megyek bele az ugratásba. - Gondoltam, hátha éppen hiánycikk lesz itt. - Csípőprotézis? -Aha. - O, az itt már rutinműtét. Többnyire a portársra bízzák. A szomszédodnak a liftesfiú csinálta. Igaz, hogy azóta két ballába van, dehát erre amúgy is hamarosan rá fogsz jönni. így telt el a délelőtt. Délután néhány rutinvizsgálat: röntgen, vérvétel, vérnyomásmérés. Kiderül: alkalmasnak tűnök a műtétre. (Persze, azért aláíratnak velem egy hosszú listát, mi minden komplikáció léphet fel az operáció során, amikért nekem kell vállalnom a felelősséget. Eredeti ötlet! Mintha mi, e lap szerkesztői az újságosbódénál aláíratnánk önökkel egy nyilatkozatot, hogy ha a cikkeink unalmasak, adataink tévesek, azokért egyedül Önöket terheli a felelősség. Ha megvették a lapot, viseljék a következményeit!) Egy másik vizsgálaton viszont eldől: ultiban meglehetősen gyenge vagyok. Pedig mindössze hárman voltunk, akik még asztalhoz tudtunk ülni. A többi fekvő, lábadozó beteg. Megismerkedem a kórházi szakácsművészet itteni változatával is. Találkozásunk nem volt felhőtlen. Az első benyomásaim később megerősödtek. Lehet, hogy az itteni orvosok kiválóak, az ápolók kedvesek. de a szakácsot le kellene váltani. Vagy az étkezési keretet megemelni! De hát kit érdekel a koszt, amikor műtétre vár?! Csak katétert ne! A keddi nagyviziten még vakargatják a fejüket a dokik: lehet, hogy csak a következő héten műtenek, mert találtak valami gyulladásra utalót a szervezetemben. Aztán szerdán mégis úgy döntenek: egye fene, legyünk túl rajta! Csütörtökön, február l-jén én leszek az első páciens - közlik, aztán hozzáteszik: az illetékesek majd elmondják, mi lesz a teendőm. Az „illetékességet" persze szobatársaim maguknak vindikálják. Kioktatnak: vigyek magammal olvasnivalót meg egy kis hidegélelmet is a műtőbe, mert szörnyen unalmas ám, amikor órákig nyiszálják, fűrészelik, kalapálják az embert. Persze mindez csak móka, s arra való, hogy elterelje a figyelmet a rémisztőnek tűnő műtéttől. Kiderült: egyáltalán nem rémisztő! Üres gyomorral és hólyaggal, infúzió útján felhígított vérrel betolják a delikvenst a műtőbe, adnak egy bogyót, amitől a páciens teljes közömbösségbe zuhan, idegei megnyugszanak, s flegma képpel tűri, hogy a gerincébe döfjék azt az injekciót, amitől aztán percek alatt úgy érzi, mintha nem is lenne alsóteste. Egy darabig kíváncsian vártam, mit is kezd velem a seregnyi zöldruhás, álarcos alak, de aztán egy leplet húztak az orrom elé, s onnantól kezdve nem láttam - és persze nem is éreztem semmit. Unalmamban el is szunyókáltam, csak arra ébredtem fel, hogy valaki kalapácsol valamit. Mint utóbb kiderült, az a valaki a professzor volt, az a valami pedig egy fémdarab, ami ezentúl a combcsontom elkopott felső végét lesz hivatva helyettesíteni. Végül egy fotó az elkészült műről, hogy másnap magam is megcsodálhassam a régi felvétellel összevetve: ilyen volt, ilyen lett. Aztán irány az őrzőszoba. Itt gyűjtik össze és vigyázzák a frissen műtötteket, nehogy véletlenül leszökjenek a sarki kantinba. Amúgy szegény delikvensek örülnek, hogy élve megúszták, hogy nincs kínzó fájdalmuk, hogy végre nem vés, kalapál, nem vág vagy öltöget rajtuk senki. Folyik belénk az infúzió, kapjuk a fájdalomcsillapítót, az antibiotikumot, a vitaminokat, no meg a „kacsáts" s mellé a jótanácsot: igyekezzünk pisilni legalább félliternyit, különben jön a katéter. Jajj! Csak azt ne! Kínlódunk, izzadunk, aztán a megkönnyebbülés földöntúli mosolya ül ki az arcunkra: csurog az edénybe a várvavárt i Hanyattdöntve, kiszolgáltatva. 24 óra múltán visszakerülök a 109-esbe. A kerekes műtőágy nem fér be a szűk ajtón, így aztán a beteghordók ölben visznek az ágyamba. Állítom, ez a 10-15 másodperc volt az egész kórházi herce-hurca legkínosabb része! A két fiatalember együttesen is alig nyomott többet 70 kilónál, kigúvadt szemekkel nyögtek alattam. Én is nyögtem persze, mert szentül meg voltam győződve, rögvest leejtenek, s mehetek vissza egy újabb reparálásra. De végülis az ágyamba kerültem - hanyatt fektetve, falfehéren, mint egy félnapos hulla -, s elhangzott a szigorú figyelmeztetés: két napig eszembe ne jusson megmozdulni. Enni semmit, inni csak teát! Apropó, tea. El nem tudom képzelni, ezt a barna löttyöt miből készítik. Az biztos, hogy nem teafűből. Ezt adják reggel, ezt adják este, akár egy kancsóval is, ha igényli valaki. Semmi más folyadék. Azt majd hoznak a látogatók. Hozzák is szegények - szinte egymásnak adják a kilincset. Gyümölcsöt is, süteményt is, csak győzzük inni-enni. De hát étvágyunk napokig szinte semmi. A műtét helye nem fáj, csak a hátunk, a farcsontunk kezd egyre inkább sajogni a hanyattfekvéstől. Mivel mozdulni nemigen tudunk - nem is szabad - , egyetlen mozgásképes szobatársunk ugrál körülöttünk, persze tel lábon, mert az egyik lábfejét gipszbe tették. Van egy önjáró betegkocsija is, ha már únja a betegápolást, azzal kerekezik ki a folyosóra egy kis enyelgésre. Ott mindig sántikál ugyanis egy-két beszédes asszonyka - többnyire a múlt századeleji évjáratokból -, akiknek a panaszáradatát meg kell hallgatni, no meg persze elő-előbukkan olykor egy-egy csinos ápolónő is, akik mindig partnerek egy kis évődéshez. E hölgyek egyébként előzékenyek és türelmesek: ágytálaznak, pisiltetnek, mosdatnak, s ha kérjük, hozzák a fájdalomcsillapítót, az altatót vagy a hashajtót - kinek éppen mire van szüksége. És hozzák magukkal a vidámságot is: eszünkbe sem jut a saját bajunkkal foglalkozni. Ugratjuk egymást, adomázunk, s ha kifogyunk a szóból, olvasunk, keresztrejtvényt fejtünk vagy rádiózunk. Lessük a külvilág híreit, megvitatjuk a legfrissebb politikai botrányokat - van belőlük jócskán. Tévé itt nincs, erre nem telik a klinikának. A SOTE-hez tartozik több más gyógyintézménnyel együtt -, annak pedig, mint olvasom, több milliárdos az adóságállománya. A kényelmet, a felszereltséget, a modernizáció fokát szemlélve, büszkeségtől dagad sztrigón-patrióta keblem, ha az esztergomi kórházzal hasonlítom össze. Ami azonban az orvosi gárdát illeti, itt, a Karolina úton kétségtelenül az ország legjobb orthopéd szakorvosai gyűltek össze. Hümmögve, de eredményesen bajlódnak naprólnapra a más kórházakban elkezelt vagy gyógyíthatatlannak vélt betegségekkel. A műtőkben - egy időben 5 helyszínen - szinte futószalagon készülnek a csípőprotézisek, zajlanak a térdműtétek, a lábfej-restaurációk. Amíg ott voltam, egyetlen komplikáció sem lépett fel a négyszintes épületben! (Persze, eszemben sincs azt állítani, hogy az esztergomi sebészek nem lennének kiválóak! Csak talán nincs ekkora rutinjuk.) Mindenesetre nyugodtan alhatunk el esténként: tudjuk, jó kezekben vagyunk. Alhatunk? Inkább úgy mondom: alhatnánk. Ez ugyanis háton fekve, mozdulatlanságra ítélve igen nehéz feladat. Ha mégis megoldjuk néha, élénk horkolás jelzi a sikert, amitől viszont felébred mindenki, akinek korábban megadatott az alvás várva-várt. röpke gyönyöre. Így aztán hosszúak az éjszakák. Es ilyenkor arra gondolunk: de jó lenne már otthon! Emeljük magasra a fenekünket!... Nagyszerű! Eltelt egy hét. Újra hétfő van, február 5. Kedves, középkorú hölgy viharzik be a kórterembe: Gabika, a gyógytornászok ..nagyasszonya", országosan elismert szaktekintély. Mögötte három csinos gyakornok. Elkezdődik „mozgásbahozatalunk". Leülnek az ágyunk szélére, s kedves, gyöngéd szavakkal biztatnak: ugyan, szép lassan mozgassuk már meg műtött végtagunk lábujjait. Bájos mosoly, elismerő szavak a jutalmunk, igyekszünk hát, ahogy tőlünk telük. S ahogy múlnak a napok, egyre merészebb trükkökre vagyunk képesek: már akár 30-40 centit is el tudjuk csúsztatni kritikus végtagunkat, sőt, már oldalra is képesek vagyunk fordulni - persze csak a hibátlan lábunk irányába. Aztán jön a járókeret, pár ügyetlen, bátortalan lépés, majd a mankó, s a bátrabb, örömteli - és hál' Istennek fájdalmatlan - séták. Az orvosi vizitek - naponta háromszor - egyre örvendetesebb gyógyulást konstatálnak. Visszajön a kedvünk, az étvágyunk - és mindezzel együtt a sóvárgásunk az otthon után. Még egy hét - mondják - s már mehetek is haza. Ilyen egyszerű az egész?-kérdezik most Önök, és joggal. Hát persze! Csakhogy kapunk egy kétoldalas, hosszú listát arról, hogy otthon - még hoszú hetekig mi az, ami tilos. Nem szabad például alacsony székre, fotelbe, autóülésre ülni, még WC-re is csak megemelt ülőke alkalmazásával. Tilos a műtött lábat terhelni, forgatni, hirtelen hajlítani, lehajolni. Mankó viszont kötelező. A lábakra fásli, nehogy trombózis vessen véget a gyógyulásnak. Oldalt fordulni éjjel csak a lábak közé szorított, vastag párnával lehet - természetesen csak az ép láb irányába. No és aki fittyet hány a szabályokra? Az jöhet vissza kiugrott, kilazult, már nehezen helyrehozható csípőizületiéi. Akad ilyenre itt példa bőven. Megfogadjuk hát: vigyázni fogunk. Kaptunk egy esélyt: fél év múlva úgy közlekedhetünk, mint régen, amikor még mindkét lábunk fürge volt. Lehet, hogy ezután nem leszünk annyira „virgoncak", focizni, rögbizni, vágtázni aligha fogunk. De annyi más szépség van még az életben! Jól hallom? Ön azt mondja, évek óta sántít, fáj a lába, s nem használ semmilyen gyógykezelés? Ne habozzon ! Ma ezen már könnyű segíteni. Mindezt sok száz társam igazolhatja. Holnap, csütörtökön, február 15én megyek haza. Mire ez az írás Önök elé kerül, talán már azt lesem a kertemben: bújik-e, nyílik-e már az ibolya? Lehajolni még nem tudok, hogy megszagoljam, de - mankóimra támaszkodva - már gyönyörködöm üdekék színében. Sz. B.