Esztergom és Vidéke, 1999

1999-11-18 / 46. szám

i999v november 18. Esztergom és Vidéke CVV.WAV.'XVAW.V.WV.W.W.V.VAV.V.NVW^^ 5 Úgy hozta , jósorsom", hogy 43 év után meglátogattam anyámat otthonában. Mi ebben a különleges? Csupán annyi: anyám jelenleg az Amerikai Egyesült Államok New Mexikó Államának Rio Rancho nevű városában él, tőlünk mindössze 9500 km-re. így kerültem el - életem többszöri kitérőivel - végül is Esztergomból Amerikába. Anyám 1956-ban hagyta el Magyarországot. Gyermekfejjel mindig csodálkoztam, miért éneklik az ismert slágerben: „Ott ahol él anyám, ott van az én hazám"... Hogy is van ez? Ó ott, én itt, ott az anyám, itt a hazám. A kettő együtt, egyszerre nem adatott meg nekem. Most eljutottam hazámból a hazájába. Oda, „ahol él anyám" - mégsem az én hazám. Ezt immár nem csak érzem, tudom is. Ennyit az előzményekről, emlékekről. A Boeing 747-es könnyedén emelkedett fel velünk Amsterdam repülőCzirok Ferenc ANYÁM HAZÁJÁBAN - avagy tudósítás a gyalogkakukk földjéről „Lehetetlen magasságból kellene lenézni annak, aki az igazi Amerikát akarná meglátni. Én képzeletemmel próbáltam fölkapaszkodni e nézőpontra és láttam, hogy Amerika igazi arcképének a felhőkarcolók nem komponensei, csak a rücskök rajta. Aszfaltutak mentén, gonddal ápolt pázsitok közepén az a sok millió takaros kis családi ház: ez Amerika. Egysejtűek állama." (Az idézet Nagy Endre: Amerika, Amerika c. írásából valók. Megjelent a ,Nyugat" 1931.1-IV. számában. Anyánk 1931. február 3-án született.) teréről. Utak, házak, csatornákkal szabdalt zöldhátú mezők tűntek el alólunk. Mire elértük a kijelölt magasságot - ez kb. 11000 m - már meszsze bentjártunk az Északi-tenger fölött. Ez életem második repülése. Az első négy órával ezelőtt volt, amikor is Salzburgból megérkeztem Amsterdamba. Jobban mondva érkeztünk: Éva húgom, lánya, Naime és én. Az ablaknál ültem. Ezt „kiharcoltam" a hölgyektől, útibeszámolóm tervére, valamint nehéz gyermekkoromra hivatkozva. így láttam a festői légifelvételeket: Skócia zordon szikláiról, Izland csipkés partjáról, ami igazán nem tűnt jegesnek, ellentétben a zöldnek nevezett föld végtelen hómezőiről látott képekkel. Egyenletesen duruzsolt a motor, az utaskísérők folyamatos, kemény munkával biztosítottak mindent, ami szem-szájnak ingere. Idebent plusz 20, odakint mínusz 42. Úgy döntöttem, nem megyek ki levegőzni. Hamar eltelt a 9 óra 40 percnyi repülőidő. Megérkeztünk Minneapolis-Saint Paul közös repterére. Itt hét órával kevesebbet mutatott az óra, mint Amsterdamban. Várt ránk a hivatalos beléptetés „Ámerikába". Sorbanállás, csomagok, útlevél, vám. Megtörtént. Ott álltam hivatalosan az igéret földjén, a „végtelen lehetőségek" hazájában és a végletek országában. Még várt ránk egy „rövid", alig három órás repülőút. Széltében szeltük át az Egyesült Államokat. Minneapolis - Albuquerque. A név eredetéről sajnos, nem tudok semmit. Anyánk és férje ott várt bennünket, azután közösen a csomagjainkat vártuk. Még előttünk állt egy háromnegyedórás autóút Rio Ranchoba, ahol anyámék három éve élnek. Hol is vagyunk tulajdonképpen? Új-Mexikó Állam azUSAdél-nyugati részén terül el, Mexikóval határos. Területe 315100 m2, kb. akkora mint a történelmi Magyarország volt. Lakóinak száma 1997. július l-jén 1.729.751 volt. 1912. január 6-tól lett az USA 47. tagállama. Legmagasabb hegye a Wheeler Peak (4387 m), a Szent Kristóf Hegység részeként. Folyója a Rio Grandé (3034 km), mely egyben 1200 km hosszan az USA és Mexikó határfolyója. 176 km-rel hosszabb mint a Dunánk. Az állam hivatalos növénye a már nálunk is divatba jött yucca. Itt persze virágzik, növekszik úton-útfélen, amolyan közönséges útszéli növény. Új-Mexikó valóságos és szimbolikus állata a road runner, hivatalos nevén amerikai futókakukk, de minden rajzfilmkedvelő úgy ismeri nálunk, hogy „a kengyelfutó gyalogkakukk". Sikerült többször is látnom. Szép és valóban gyorsan futó, fácánszerű madár. A vidék legkedveltebb kerti növénye az 5-7 cm hosszú hegyes piros paprika, mely akárcsak nálunk az Alföldön, ott lóg a házak ereszéről, de gyakori, hogy koszorúba fonva szárítják, így még látványosabb. Akkor vagyok hű magamhoz, ha megemlítem az itteni hagyományos, népi süteményt, a biscochitot. Ez lepényszerű, ánizzsal ízesített spanyol eredetű édesség. Kávéhoz, teához fogyasztják. (Folytatjuk) A meghívás, ez a számunkra feledhetetlen esemény is igazolta a Várszínház művészi törekvéseit, melynek középpontjában az áll, hogy Esztergom város történelmi szerepét, a nemzeti kulturális örökség tárgyi, szellemi lenyomatait is figyelembe véve - évadonként legalább egy olyan alkotás kerüljön színpadra, mely történelmünk sorsfordító eseményeinek valamelyikét dolgozza fel. A Tábornokok előadásának másik esztergomi vonatkozása, hogy felkértek: az előadás záróakkordjaként mondjam el Vörösmarty Mihály Szózat című költeményét. Már az esztergomi ősbemutatón felvetődött, hogy az előadást a Szózat hangjaival kellene befejezni, mégpedig úgy, hogy a nézőtérről felmegy a színpadra, a kivégzett tábornokok mellé egy mai ruhába öltözött színész, elhelyez közöttük egy gyertyát, meggyújtja, s szinte csak a gyertyafény pislákoló lángja mellett, mintegy belső monológként elsuttogja a Szózatot, összefoglalva ezzel az előadásnak korunk embere számára felmutatott üzenetét. Nos, Aradon ez így valósult meg, s bizton állíthatom: a közel ezer néző ezáltal hitében megerősödött. Olyan lelki támogatást kapott a holnapokhoz, amely Európának ezen a táján még valósággal létszükséglet. Az előadásnak - elsősorban a helyszín, a történelmi évforduló, a jelenlévők között szinte kitapintható lelki kapocs, de a darab mának szóló egyértelmű üzenete miatt is - hatalmas sikere volt. Mégpedig rendhagyó módon, hiszen a bemutató legalább akkora tapsviharral és ovációval kezdődött, mint amilyennel végződött. Nem sokkal az előadás előtt derült ki IGY ÜNNEPELT ARAD az Esztergomi Várszínház ősbemutatójával A világtörténelemben is példa nélküli megtorlásnak, az aradi vértanúk kivégzésének 150. évfordulóján kétnapos rendezvény-sorozattal tisztelgett Arad városa a hős tábornokok emléke előtt. Az Esztergomi Várszínházat az a megtiszteltetés érte, hogy a rendezők a Nagyváradi Szigligeti Színházzal közösen színre vitt, Varga Gábor: Tábornokok című ősbemutatóját választották és meghívták a 150. évfordulós rendezvények díszelőadásaként, melyet október 5-én este 19 órakor tartottak a Maros parti városban. Erről, az Esztergom szempontjából is rendkívüli eseményről annak idején csak röviden számolhattunk be, hiszen lapunk sajnos nem küldhetett tudósítót. Örömmel vettük tehát Horányi László színművésznek, az Esztergomi Várszínház művészeti vezetőjének élménybeszámolóját, amelyet most olvasóinkkal is megosztunk. ugyanis, hogy Orbán Viktor miniszterelnök magánemberként, feleségével együtt részt vesz az előadáson. Mikor beléptek a nézőtérre, óriási taps és éljenzés tört ki, amellyel a közönség valószínűleg az összetartozás kinyilvánításának gesztusaként is értékelte a kormányfő megjelenését. Az előadáson és az utána következő fogadáson jelen volt Dávid Ibolya igazságügy miniszter, Katona Kálmán közlekedési miniszter, valamint számos erdélyi egyházvezető és hazai civil szervezet képviselője is. A fogadáson Orbán Viktor üdvözölte a jelenlévőket, a színészeknek, a közreműködőknek megköszönte az előadást és kifejezte örömét, hogy háromnegyed évszázad után végre kiszabadul várfogságából a Szabadság szoboregyüttes, melyet 1890-ben állítottak Arad főterén a vértanúk tiszteletére. A szoborcsoport Zala György munkája, mely bár a szabadság szimbóluma, a Magyar Golgota nevet is viseli; 1925ben bontották le és szállították az aradi várba, ahonnét idén októberben szabadult a magyar kormány közreműködésének eredményeként. Orbán Viktor miniszterelnök beszéde után felkértek, hogy Várszínházunk nevében mondjam el köszöntőmet. Röviden vázoltam, hogy amikor a Nagyváradi Szigligeti Színházzal közösen bemutattuk Varga Gábor színművét, még nem tudtuk, hogy az előadás ilyen sikersorozatot ér el, s főleg azt nem, hogy majd Aradon, épp egy ilyen jeles eseményen, mint díszelőadás szerepel. Úgy érzem, a nagyváradi és az esztergomi színház számára, de Esztergom város számára is megtiszteltetés ez a felkérés, melyet mind a Várszínház, mind Esztergom város nevében megköszöntem. Beszédem végén minden kedves jelenlévőt meghívtam a 2000. évi várszínházi előadásokra, valamint a millenniumi rendezvényekre. A meghívást a miniszterelnök és a jelenlévő miniszterek is elfogadták. Az ünnepség-sorozat október 6-án délelőtt az Arad belvárosi római katolikus templomban tartott szentmisével folytatódott, majd délután a történelmi vesztőhelyen történt koszorúzással zárult. Mint azt a lapok is megírták, a hála, a tisztelet és a kegyelet jegyében tartott szentmise résztvevőit az utcán egy - láthatóan részeg - csoport provokatív ordítozása, handabandázása fogadta. Az artikulátlan ordítozásból csak egy jellemző mondatot idéznék: „Rohadt bozgor magyarok, takarodjatok haza, ki a magyarokkal!". Sajnos, a provokáló tüntetés a kegyelet és tisztelet kinyilvánítását szimbolizáló koszorúzást is végig zavarta. A manipulált események groteszk fintora, hogy a részeg bandát a biztonság érdekében kirendelt többszáz rohamrendőr kísérte a koszorúzás helyszínére, az emlékműtől mintegy 30 méterre. Biztonság volt, rend volt, csend nem volt. (De miért is legyen? Este 10-ig - a csendrendelet értelmében nem kötelező. Tehát a magyarok, ha csendet akarnak, koszorúzzanak este 10 után...) Mit lehet erre mondani? A kegyelet csendjében koszorúzni szándékozó magyarság ezer éve Európában van, napokon belül ünnepeljük az évfordulót. Hiszem, hogy az elfogulatlan szemlélő számára ez itt és most evidenciává vált: az egyik oldalon a sanda politikai szándékoktól manipulált részeg horda, a másikon az Emlékhelyet méltósággal vigyázó, a provokációról tudomást sem vevő huszárok látványa mindennél beszédesebb volt. Az aradi tábornokok kivégzésének 150. évfordulóján látottak és hallottak alapján mondhatom: innen nézvést messze még Európa, nagyon meszsze...