Esztergom és Vidéke, 1999

1999-06-03 / 22. szám

EMLÉK - M Ö ~H ELT » 18 4f f 1W12. Horváth Géza: Az 1848/49. évi hadjáratbani részvétem emlékei 1848. május 20. — 27. (Budavár - Kölbölkút) Végre elérkezett május 20-ának éjjele, s mi legnagyobb csendben hatoltunk előre és éjfél után mintegy fél háromkor megkezdtük a bástyák alá a felvonulást. Az út nehéz és terhes volt, mert kisebb falmagaslatokon kellett feljutnunk az oda fektetett létrákon, úgy, hogy csak két hosszú hágcsót sikerült a falhoz támasztani, de az egyiken igen kevesen haladhattak fel, mert a köröndből reánk irányzott ágyúgolyó azt több darabra törte, és a már rajta levők lehullottak. Ily bajjal kelle küzdenünk. Azonkívül az ellenséges gyalogság puskatüzén felül kézigránátok is dobattak közénk, de ennek dacára a felmászás folytonosan ment és az utánunk nyomuló zászlóalj erős és szakadatlan tüzelése a védők ellenében nagy segítségünkre volt, mert ezáltal a védők a falaktól eltávolítattak. Midőn a létrára felléptem, eszembe jutott, hogy hátha szülőim a félhomály dacára látnak bennünket a Sváb-hegyről. Kivettem zsebkendőmet és egy rövid pillanatig a Sváb-hegy felé lobogtattam, hogy a látcsövön hátha felismernek. Mi higgadtan megfontolva, teljesen lehetetlen volt. Felmásztam tehát és a bástyára hasalva, úgy vetettem be magamat a bástyafal mellé. A pillanat kedvező volt, mert az ellenséges gyalogság nem bírva a sűrű puskatüzet, az ott szemközt állott magas épületbe, talán kaszárnyába húzódott, és úgy az emeleti, valamint a földszinti ablakokból folytatá tüzelését, mely a keskeny, alig kétfelől széles bástya utcába, vagy hogy nevezték, már az ablakok magasságánál fogva sem volt jól és biztosan reánk irányozható. Ezalatt a zászlóalj legénységéből mind többen és többen mászták meg a falakat, és lepillantva az idevezető úton, látható volt Nagy Sándor tábornok és törzskara több főtiszt társaságában. Már lehettünk mintegy 150-en a várban, de számunk egyre szaporodott, midőn ellenünk kisebb osztrák csapatot indítottak rohamba, de mi őket erős puskatűzzel fogadtuk, mire futva vonultak vissza, s eszerint mi voltunk az elsők fent a várban, mindezt Bajer ezredes is elismeri Buda bevételét tárgy azó munkájában. Azonban azon feltevése nem bír alappal, hogy onnan leszoríttattunk volna. Úristen! Leszoríttatásunk esetében a bástya falán kellett volna leugrálnunk, ami annak magasságánál fogva képtelenség lett volna, mert zászlóaljunk legénysége, habár nem tehette gyorsan, de egyre kúszott fel a létrán. Mi a fegyvertárnak csaknem szemközt levő szűk utcának nyomultunk előre, azonban egy 18 fontos ágyú állta utunkat, csupán egy tüzér volt mellette égő kanóttal, kit oly szerencsés voltam, mielőtt reánk süthette volna ágyúját, a sarokba lapulva lelőni, és eszerint bátran és dicsekvés nélkül állíthatom, hogy az első tüzért én lőttem le, mint ártó ellenséget a várban, s annak eleste után az ágyúhoz rohantunk és a még mindég ellentálló katonaság felé fordítottuk, de ezalatt a kanót elaludt és nem lőhettünk. Ekkor érkezett hozzánk Máriasy ezredes. Bal hóna alatt ki volt szakadva a csurapéja, jobb lábszárán ki volt szakadva szürke nadrágja, és sorakoztatván, a királyi palota felé vezetett bennünket, de az onnan jövő erős tüzelés folytán visszavonultunk. Ezen időben a bástya-körönd ágyúi, honnan még mindig, főleg a résen feltörekvő honvédség ellen a leghevesebb tüzelést folytatták, elhallgattak és a Csekoperiak 30-an, 40-en egy csomóba jöttek fegyvereiket elhányva és eviva Kossuth! eviva Ungharia! kiáltással közeledtek felénk. Egy más része még mindig tüzelt a résen feltörekvő zászlóaljakra. Az előnyomuló honvédek rohamosan siettek a várba, úgy, hogy ettől megijedve az olaszok zöme is, további ellentállás nélkül megadta magát, csak a bécsi kapunál és a királyi kertek felől hallatszott még a harc zaja, melyet végre az elősiető honvédség háttámadása megszüntetett, és a benyomulás általánossá vált. Igaz, megvolt a hadvezértől parancsolva, hogy a védők közül senkit se hagyjunk életben, mindazáltal a legénység az öldöklést meg sem kezdte. Ami zászlóaljunk önkéntesei és a velünk, vagy közvetlenül utánunk feljött honvédek ezután a fegyvertárban foglaltak állást és zászlóaljunk teljes beérkezését ott vártuk, mi rövid időn bekövetkezett. Én az olaszok közé keveredtem és a schwarczgelb rózsákat dobáltattam le csákójukról. Ezalatt tapasztaltam, hogy a kert felől előnyomuló zászlóaljak egyikéből egy csapat, négy vagy öt osztrák tisztet célul kiállítva lelőtt és azonnal kirabolta. Ez időben két osztrák tiszt közeledett hozzám, tárcáját és aranyóráját nyújtva, életükért könyörögtek. Én a kínált zsákmányt visszautasítottam, és egy fiatal honvédhadnagyhoz fordultam, ki az izgalomtól remegve közel állt hozzám, és odakiáltottam: „Hadnagy Úr! Kísérje le ezen foglyokat az első hadtest főhadiszállására!" A kis hadnagy távozott velük, de majd én adtam meg az árát, mert a prédára vágyó csapatból ellenséges indulattal szúrtak felém, azonban zászlóaljamnak több tagja védelfnemre kelt s ennek folytán a megkezdett tisztvadászat, a szaporodó honvédtisztek felszólalása és a honvédség kárhoztató zúgása következtében megszűnt. (...) Ki kell még emelnem azon körülményt, mint az később az ostrom után megállapíttatott, hogy 75 önkéntes közül 38, a zászlóaljból pedig 32-en, vagyis összesen 70 emberünk halt el az ostromban, de a dicsőség a mienk marad örökre, mert elsőnek hatoltunk be a várba. Azt nem vitatom, habár azok közül, kikkel együtt mentem fel a látrán már kevesen lehetnek életben, hogy hányadik voltam fent a falon, csak átalányosságban annyit jegyzek meg, hogy még kevesen szorongtak a várban s mindannyiunknak biztos kilátása lehetett a halálra, s csakis az Isteni gondviselésnek köszönhettük és az általános roham egetrázó zajának, mely legalább 28 ezer torokból jött egyszerre, s ebből származólag a várőrség általános zavarának, hogy életben maradtunk. (...) Másnap reggel azok, kik magukat kitüntették, kiválasztattak, s onnan indultunk a várba, a kitüntetésben részesülendők. Útközben Hegedűs Lajos ügyvéd és tinnyei lakossal találkozánk, aki felkísért a várba bennünket, hol az érdemrendek lettek volna Görgey által kiosztandók. Azonban miután az összes zászlóaljak kitüntetendői, szemmel láthatólag több száz főből állottak, érdemrenddel pedig ily nagy számban a hadvezérlet nem rendelkezett, tehát a megkezdett szalagdarabkák mellre-feltűzése is félbeszakíttatott és így mindössze is kitüntetésünk Görgeynek pár dicsérő szavából állott, kilátásba helyezve, hogy majd később fogjuk megkapni, de valóban sohasem kaptuk meg, sőt arra sem emlékszem, hogy a kiváltak névsora bekéretett vagy a hivatalos közlönyben közzététetett volna. Ezen ünnepélyesnek ígérkező jelenet után visszatértünk szállásunkra, s még aznap átmentem Pestre. Érdekes látvány volt, amint a nők elfogtak bennünket és virágcsokrokat tűztek mellünkre. A következő napon édesanyám Hegedűs által értesítve bejött Budára és kikért a kapitánytól. Mivel öreg kocsisunk nagyon be volt kapva, hazáig én hajtottam a négy lovat s miután arra is kellett vigyáznom, hogy a kocsis le ne essék, a kocsiúthoz közel levő budai kofák majdnem egész sorát elvontattam, azok ezer szitkaitól kísértetve. Nem képzelhető az öröm, mellyel édesatyám, családom és az úri rokonok és a lakosság részéről fogadtattam. Ha az otthon töltött harmadfélnap alatt valahová látogatóba mentem, a falu leányai, asszonyai s főleg gyermekei, népe által mint valami csoda, kísértettem. Az úrihölgyek által megkoszorúztattam. Én voltam akkor a helyi nevezetesség. A gazdák közül is boldognak tartotta magát az, ki velem pár szót válthatott, vagy kezet szoríthatott. Ily volt akkor a nemzeti hangulat. Rövidvason és tiszti • proponáltatásom Ez idő alatt zászlóaljam átkelt a Dunán. Szülőim engem kocsin küldtek utána, melyet Köbölkúton értem be, hol én is táborba szálltam, más szóval kapitányomnál jelentkeztem, és már mint valóságos őrmester a napi inspectiót átvettem. Akkor történt, hogy közel az ebédidőhöz Pokomy kapitány őrmesteri összhívót veretett, de mire én az első, Várady pedig a hatodik századtól oda érhettünk volna, már a parancsot kiadta, s komoly hangon intézte hozzám és Váradyhoz azon rendeletét, hogy késedelmeskedésünk miatt a profosznál 12 óráig tartó rövidvasra jelentkezzünk. Jelentkeztünk tehát és reánk illeszték a rövidvasat. Ekkor én a profoszhoz fordultam, ki csodálatos ember volt s felkértem, hogy ezen nagy tisztességhez csináltasson nekünk rántott csirkét, mert az egész büntetést - ok nélkül lévén - tréfának vettem. Pokorny kapitány neje és nála látogatóba lévő rokonai meglátogattak bennünket, helyet foglalva nálunk a gyepen, s én odafordultam hozzájuk mondván: „Kérem nagyságatokat legyenek kegyesek etetni, mert a vas miatt nem mozdulhatok!" És ők nevetve kegyesek voltak kérésemet teljesíteni, szóval kél órai időt körükben töltöttünk el vigan. Ekkor vasaink feloldattak, s a kapitány szívünkre kötötte, hogy ebből vonjunk le tanulságot, s mindig kegyesen és igazságosan bánjunk alárendeltjeinkkel, s éppen azért akart nekünk ezen eljárásával példát adni, kik az altiszti karban szép állást foglalunk el. Mi a büntetést szabályszerűen megköszöntük, s ő kezet szorítva bocsátott el bennünket. Másnap reggel Nagy Sándor tábornoknál lettünk bemutatva, és többen tisztekké proponáltattunk. Érdemrend helyett ezzel lettem budavári önkéntességemért kitüntetve, 16 éves koromban. (Folyt. köv.

1