Esztergom és Vidéke, 1997

1997-10-02 / 40. szám

1997. október 2. Esztergom és Vidéke Majd hat órás utazást magunk mögött hagyva értük el a határt, ahonnan már Nagyváradig látni. A Körös-parti városban megnéztük a szépen felújított püspöki székesegyházat, az ott berendezett egyházművészeti múzeumot, majd sétáltunk a Kanonok-soron. Ezután - a Királyhágón át Bánffyhunyadra érkeztünk. A református templom lelkésznője szívhez szóló ismertetést tartott itt a templomról és Kalotaszeg népéről. A400 éves falak között megcsodálhattuk a templom díszéül szolgáló nagyírásos falvédőket. Késő este érkeztünk szálláshelyünkre, Zeteváraljára, ahol fáradtságunkat feledtette a kedves fogadtatás, Mátyás Gábor plébános úr vendégszeretete és az ízletes vacsora. Szállást a plébánia épületében kaptunk, ahol szobáink falburkolata, berendezése a székely fafaragók kezemunkáját dicsérte. Másnap - pénteken - a közeli Bögöz református templomába mentünk, ahol a Szent László legendájáról készült freskót tekintettük meg. Utunkat Segesvár felé folytatva FehéregyBARANGOLASOK ERDELYBEN Balassás diákok nyári élményei Négyen voltunk a szerencsések, akik az Esztergom és Vidéke KVÍZ-VONAT-óval eljuthattunk a történelmi Magyarország számunkra eeddig ismeretien vidékére. házánál megálltunk, és nemzeti színű szalaggal átkötött vadvirágcsokorral adóztunk az itt elesett Petőfi emlékének. Segesváron körbesétáltuk az épen maradt óvárosi részeket, és a többszáz éves Diáklépcsőt is megmásztuk, mikörben elképzeltük, hogyan siettek iskolába reggelenként a diák-elődök. Mi is tovább! Marosvásárhelyre, aztán Korondra érkeztünk, az egyik legismertebb fazekasközpontba. Mintha egy nagy vásárban csöppentünk volna, ahol a helybeliek kirakodva kínálták bokályaikat, tányérjaikat, csergéiket. A vásári forgatag megtekintése után Farkaslakára zarándokoltunk a száz évvel ezelőtt született Tamási Áron sírjához, majd Szejke-fürdőre, ahol Orbán Balázs, Székelyföld első leírója alussza hét székelykapu mögött, kopjafák tövében örök álmát. Szombaton a csíksomlyói kegytemplomban voltunk, majd a csíkkarcfalvi erődtemplomból letekintve az Olt folyót láthattuk. E nap délutánján csónakáztunk a Gyilkos-tavon, és végigsétáltunk a természet által félelmetes-szépen kialakított Békás-szoros szűk, kanyargós útján. Itt kóstoltunk meg egy jellegzetes román ételt, a mititejt. Vasárnap egy ,.romjaiban" is lenyűgöző faluban, Homoróddarócon jártunk, majd alkalmunk volt megnézni Európa legkeletibb gótikus templomát Brassóban. Még belefért e napba Prázsmár üdítő színfoltja, a német segítséggel újjáépült szász erődtemplom is, valamint egy délutáni séta a legendás Szent Anna-tónál Az utolsó napon - hétfőn, immár hazafelé - megálltunk Kolozsváron: a Farkas utcai templom, a Mátyás szobor, Mátyás király szülőháza, a Szent Mihály plébániatemplom meglátogatása után megható élmény volt sétálni a Házsongárdi temetőben, ahol számos közismert személyiség nyugszik: Apáczai Csere János, Dsida Jenő, Kós Károly... A Királyhágón újra áthaladva hagytuk el Erdélyt, magunkkal hozva öt nap csodás élményeit. Utunk megszervezéséért és a szakszerű idegenvezetésért hálásak vagyunk Bánhidy László tanár úrnak. Ezúton köszönjük meg az Esztergom és Vidéke szerkesztőségének is a játékos vetélkedő ötletét, amelyből sokat tanultunk, de az igazi élmény az volt, hogy ott lehettünk ezen a feledhetetlen kiránduláson. Győző Andrea Onagy Zoltán Nap. 37. A hétfejű sárkány Nevezetesen: A magyarság esélyei Ha ma szeptember 25-e van, akkor holnapután, 27-én, éppen tíz esztendeje Lakitelken vagyunk. Nem mi. Mi, az ország, fáradtan, rosszkedvűen kalibáinkat eszkábálva, javítgatva, építve, védelmezve, otthon, otthonunkban. Lakitelken 181 magyar értelmiségi ülésezik a sátor alatt. Kimértek. Bölcsek. Kíváncsiak. Helyezkedők. Reformerek. Parafadúgók, akiknek a felszínen kell maradniuk. Kérdeznek. Jajonganak. Kémek is. Követelnek is. Vége a magyarnak is. Nemzeti katasztrófa közeleg a keleti horizonton. Nemzethalál. Csurka pompás technikával, bömböl. Azóta is. Fekete Gyula a népet siratja, amit az „Egy korty tengerből" kihagyott. Azóta is. Pozsgay közvetít, jellemzően bent is van, kint is van. Azóta is. Lezsák költő és FIJAK titkár szervez. Azóta is. Mi, tíz éve a mainál fáradtabban, kiábrándultabban, mert tíz éve semmi remény arra, hogy változik, aminek változnia kell. Aki azt mondja, egy gyalogmagyarnak volt fogalma 1987 szeptemberében, mi zajlik az egekben, milyen változások elé nézünk és milyen villámgyorsan: hazudik De hogy talán az újak, ezt lehetett gondolni. Bizony az újak. Négy kizárt párttag, majd a Bihariék. Ha kizárnak magukból valakiket, akkor talán változások következnek. A gorbacsovi vonal valami hasonlót vetít előre. Mi nem tudtunk semmit. Nem, mert nem. Volt elég dolgunk anélkül is, egyébként pedig ki foglalkozott a Párttal 87-ben? Kivéve azt az ezer nemzeti érzelmű Párt-, & KISZ-titkárt, aki az MDF megalakulása előtt MDF-s volt. (Bocsánat.) A 87-es júniusi Társadalmi szerződés után, melyet a Beszélő Hálózatos politikusai hoznak össze, nyomban, mintegy válaszként születik meg, talán koraszülöttként, a pillanat politikai konstellációit nemigen elemezve, a Nemzeti Nyilatkozat. Semmi durvulás. Semmi keménykedés, mikiegér. Szó nincs arról, akinek nem tetszik a banán, húzzon el Moszkvába, Tel Avivba. Tíz éve a felszín csendje, halk moraj jellemző. Megnézhetjük az eltelt tíz évet Eltűnődhetünk, volt-e egyetlen olyan gesztusunk, kacsintásunk, mozdulatunk, kérésünk, parancsunk, óhajunk, megnyilvánulásunk, amelynek, fundamentuma nem az előző negyven év beidegződése. És ez így van jól. De arra semmi jel nem mutat, hogy ma az ország veszélyben, sőt végveszélyben volna. Ma nincs meg a lehetőség, hogy egy túlbuzgó Első Ember az ország felvételét kérje a SZU-ba, tizenhatodik tagállam szeretne lenni, mint ezt az idióta Todor Zsivkov megtette a bolgárokkal. Inkább mintha tíz év alatt szépen kinőtt volna az egyfejű sárkány hét feje. Ül a hét fej a 93 000 négyzetkilométer közepén a soktornyú palotában, etetjük a hét fejet, szüzeket áldozunk, kenyeret, húst, néha elképedünk, milyen ordenárék, parlagiak, ostobák, hatalomvágyók, gáüástalanok és bájgúnárok. Elképedünk, hogy maiják egymást, hogy fújják a (görög)tüzet egymás képébe. Hadd csinálják. Akkora kárt, mint az oroszok 48 óta, mint a lenini ideológia magyarra fordított változata, ha a sárkánynak hetvenhét feje nőne, akkor se volna képes művelni. Ha viszonyítunk, ezek csak maszatolnak. Örüljünk annak, de ez felhőtlen öröm legyen, hogy annyi pénzen, amit rájuk áldozunk, hozzájutottunk egy nézhető TV, egy hallgatható rádióműsorhoz Arra nincs semmi remény, hogy egy gereráción belül másik hétfejű sárkányhoz jutunk, ezért hát: élvezzük, amink van, és mi, szocik, kisgazdák, magyar és szabad demokraták, fölszabott keresztények, Fideszes keresztények, valamint a kedves MIÉP -szimpatizánsok, pakoljunk össze szombaton, cuccot, gyerekeket, nagynéniket, unokanővért, nagymamát, és menjünk szüretelni, mert megeszik a szőlőt a darazsak. Gondolatban még sokáig Zeteváralján leszünk... Nemere István REJTEKUTAK (13.) Kerítések A városnak ez a része valaha nyomortanyák sora volt. Itt-ott olykor ma is ezt idézi. A házakat európai szokás szerint kerítések választják el. Amikor más világtájakon először láttam a házakat e nélkül, a hiányérzet felcsapott bennem Honnan tudják, ki földje meddig tart? Aztán rájöttem, az is lehet szép és praktikus. Itt viszont ahány ház, annyiféle kerítés. A régiek valóságos kőfalak, néha egyben a magasra emelt telkek földjét is tartják. A kövek közül márkifoszlott a valamikori vakolat. Közülük sok legalább fél évszázada áll a helyén, mozdulatlanul. Vagy csak úgy hiszszük. Néha kipereg a kövek közti fehér por, egyik-másik kő is meglazul. Ugró macska lába, rászálló madár súlya is elég aztán, hogy fogyásnak induljon a kerítés. Jönnek az esők, a fagyok, az idő megteszi a magáét. Negyedszázada, amikor idekerültem, sokfelé álltak még faoszlopok. Valamikori törzsek görcsös ágak maradványaival. Feketült, kerek gerendák félig földbe ásva tartottak rozsdás dróthálókat. Akadtak aztán éppen olyan fekete deszkakerítések is. A kívülről egésznek látszó deszkák néme- amit ők is örökkévalónak hittek. lyikét ujjal is át lehet ütni. A törzsek nyílásaiban jókora darazsak és dongók fészkeltek, néha félelmetes zúgással jöttek elő. Ma is vannak még - igaz, ritkán drótkerítések. Kiszolgált, rozsdától keskenyre mart vasrudak tartják őket csálén. Ferde ott minden, a házak fala épp úgy, mint a kerítés. A kapuk csak redves falécre feszített drótok, olykor azok is hiányoznak. Némelyik kapu aminthogy a hozzá tartozó kerítés is csak jelképes. Csavargó ember és állat szabadon átjárhatja, és át is járja. Különösen alkonyat után, pirkadat előtt. De épülnek már az újak. Fenyegetően merevek, jólépültek, minden porcikájukkal hirdetik: belőlük nem sajnálták a követ, a cementet. Néhol a vasat sem. Akad ma már szép kőlapra rakott, gondosan festett arasznyi vascsöves és akad még szebb alapra rakott átláthatatlan deszkafüggöny. Mindent befestenek, konzerválnak, óvnak és védenek. Talán tényleg így kell. A régiek meg omladoznak, átadják helyüket előbb a semminek, aztán egy új tulajdonos új buzgalmának, kedvének. Mind ritkább már a macskalábtól is leomló rossz kőfal, amelyben pedig ott lapul még a régiek üzenete, az egykorvolt építők lelkesedése. A kerítés,