Esztergom és Vidéke, 1995

1995-11-02 / 44. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 1995. 32-33. SZÁM * MELLÉKLET IDŐ LAPOZÓ I Az aradi tizenhárom emléke Esztergomban Régi igazság: az emlékezés csakis az emlékezőt minősíti. Vagy annak akadályozóját. Az aradi tizenháromra nyilvánosan emlékezni jó ideig nem volt tanácsos, aztán meg - az Októberi Diplomát követően - mintha nem lett volna ildomos. De 1867, a nagy kiegyezés után? Vajon miért fanyalgott az emlékezéstől további másfél évtizedig Esztergom közönsége, az a város, amely két Palkovicsot, egy Bátorí Sulcz Bódogot hogy a többi honvédről ne is beszéljünk - adott a forradalom és a szabadságharc ügyének? Mitől tartott? Magyarázatát nem leljük, iratokban is hiába keressük okát. Talán azért sem, mert ilyen tilalomfák ekkortájt már nem is léteztek. Igaz, hogy a véletlen egybeesése folytán a király nevenapja - Ferenc nap - október 4-én ünnepeltetett nagy fénnyel a Bazilikában, s rá két napra lett volna esedékes a vértanúkra (is) emlékezni. Az egykori honvédeket mindez kevésbé érdekelte: ők megülték a maguk módján, maguk között a gyásznapot. 1880. október 6-a az a dátum, amelyről pontosan tudjuk, - az Esztergomi Közlöny egymondatos híréből -, hogy a ferencrendiek templomában gyászistentisztelet tartatott a tizenhárom aradi vértanú emlékére. Arequiem költségeit nem a város, nem az egyház, hanem a helybeli honvédegylet tagjai adták össze. Az Esztergomi Közlöny akkortájt a vármegye hivatalos lapja csak 1883-ban, október 6-ára emlékezve kockáztatja meg az igazság kimondását: „Szomorú emlékű e nap nekünk, s jelentősége vérbetűkkel van bejegyezve hazánk évkönyvében. Hazánk legjobbjai szégyenletes bitófán veszettek el e nap... Könnyezetlen, siratatlanul... A zsarnokság vas markai visszafojtották a könnyet, visszaerőszakolták a fohászt.(...) E napon veszett el az első független magyar minisztérium elnöke, e napon szenvedett martyrhalált az aradi 13 hős... Ezért emlékezetes e nap nekünk..." 34 esztendő kellett ehhez. És 40 ev ahhoz, hogy az emlékezés túllépje a ferencesek templomának falait! 1889ben a gyászmise után a megyegyűlés termében, közgyűlésen folytatódott a megemlékezés. Először és utoljára mind a mai napig. 1890-ben Aradon, országos gyűjtésből, hatalmas emlékművet emeltek az egykori vársáncban, a kivégzés helyén. Esztergom két koszorút küldött az emlékműre: a szab. kir. város egyet, amelynek költségeit tizenkét polgár állta. Nevüket ismerjük: l-l forintot álmártíroknak nincs szükségük elismerésre" 1894-ben lapunk szerkesztője, az emlékezés elsekélyedése fölötti morfondírozásában máig érvényes gondolatokat vet papírra: „Nem az egyesek gyásza, az egész nemzet kegyelete helyez koszorút sírjukra és ezzel önbecsüléséről és önérzetéről tesz tanúságot. (...) A mártíroknak nincs szükségük elismerésre. Ha őket dicsőítjük, magunknak szerzünk dicsőséget. A mártírok nem a babér kedvéért haltak meg. A sírjukra helyezett virág a nemzet homlokát díszíti. Érettünk haltak meg ők, hogy megváltsanak bennünket és az aradi 13 bitófa e nemzet ereklyéi közé került, drága és becses nekünk, mint az első szent király palástja." (Esztergomi Közlöny 1894. okt. 7.) A még élő 48-as honvédeknek 1896. október 6-án megadatott, hogy - a városi plébániatemplomban - szimbolikusan eltemethessék a 13 aradi hőst.: „A templom közepén fekete lepelbe borítva állott a katafalk, körülötte égő gyertyák ragyogtak. A negyvennyolcas honvédek még élő tagjai, a megyei és városi tisztviselők közül többen s a nagy számú gyászoló közönség hallgatta az ünnepi szentmisét. Mise után felhangzott a gyászdal..." Mielőtt a XIX. század búcsúzott volna, mégegyszer, az 50. évfordulón fellobbant a láng. Az „Esztergom" 1899. okt. 8-ai számának első oldalán, gyászkeretben vezércikket hozott: „Az aradi tizenhárom". Szerzőjét nem ismerjük. Stílusa Földváry Istvánt sejteti: „(...) Emléküket a nemzet az elnyomatás éveiben titkon siratta. 1867 óta szerény, de nyílt kegyelettel ülte meg a gyász évfordulóját. 1881-ben már kőemlék jelölte meg a szomorú helyet, 1890-ben pedig közadakozás állította fel az aradi „Vértanúk" szobrát. (...) Szeressük ezt az emléket, hogy legyen könnyű az élet küzdelme, és legyen teljes e hazának, e nagy családnak szeretete. Menjünk e tűzoszlop után, ne engedjük, hogy e tűz lángját valaki ellobbantsa!" Esztergom városa száz év múltán, 1948-ban egy teret és 12 vértanúról egy-egy utcát nevezett el. A 13. -Damjanich János - nevét Kertváros főutcája (a 11 l-es út átvezető szakasza) viseli. O nemcsak katonái, hanem a főtisztek körében is különös tiszteletben állt. Gróf Vécsey ^^^Jionvédtábomok kivégzése előtt a már halott Damjanichhoz lépett, s az ő kezeit csókolta meg búcsúzóul - a megtiport nemzet nevében is. Vécsey Bencze Cs. Attila A vértanúk hajdani aradi emlékszobra doztak erre a koszorúra. A Tarkaság iparos asztaltársaság küldte a másikat, babérkoszorút, ezzel a szalaggal: „A nemzet vértanúinak". 1891-ben már mise sincs: „Nagy fényes ünnepély nem volt sehol, mert néma gyász illeti meg a hazáért elvérzett hősöket, mi pedig, esztergomiak, anynyira mentünk a csendes ünneplésben, hogy a barátok templomában eddig évente, e napon tartani szokott miséről is lemondtunk. Hát biz az talán még nem volt rendjén..." - zsörtölődött csendben az Esztergomi Közlöny október 11-én. A következő évben - bár újra volt mise - a fent idézett lap szomorúan állapítja meg: „A 48-as honvédek közül már nagyon kevesen voltak jelen. S mint számuk fogy, homályosul a gyásznap emléke." E kevesekkel csak a Tarkaság azonosult, legalább külsőségekben: székházára gyászlobogót tűzött és az egyik, utcára nyíló ablakába a 13 vértanú arckép-csoportját tette ki. Sobieski (III.) János lengyel király levele Barberini bíboroshoz 1683. október 10-érőI Az október hónap mind az ország, mind Esztergom életében több jeles eseményt idéz. Közöttük a város török uralom alóli felszabadulásának ünnepére is emlékezünk évről-évre. Nem történt ez másképpen 1883-ban sem, amikor a felszabadulás 200. évfordulóját ünnepelték. A bécsi csatát 1683-ban sikerrel megvívó Sobieski János lengyel király és Lotharingiai Károly császári hadvezér csapatai október 9-én Párkányba, október 27-én pedig Esztergomba hozták el a szabadságot. A csaták lefolyásáról, a hadjárat történéseiről első kézből, Sobieski Jánosnak feleségéhez írt leveleiből értesülünk. Talán kevésbé ismert, hogy a király a párkányi táborból Rómába is írt Barberini bíborosnak. A levelet teljes terjedelmében először az Esztergomi Közlöny 1883. október 7-ei száma közölte. Úgy gondolom ennek a levélnek az ismételt közreadásával méltó módon tisztelgünk a győző és a győzelem emléke előtt. Egyúttal pedig élvezhetjük a kitűnő prózaíró finom, fordulatokban gazdag, ugyanakkor egyszerű stílusát is. Csombor Erzsébet „Méltóságos Úr! Midőn követünk által az apostolok sz. köszöbéhez jelentést teszünk a második győzelemről, melyet a Duna partján, Esztergommal szemközt fekvő Párkány mellett igen nagy vérontással arattunk, ugyanarról Méltóságodat is értesítjük. Nem nekünk, hanem saját nevének szerzett dicsőséget a seregek Ura. Azon hiszemben, hogy a szerencsét fel kell használni, jónak láttam az igen hatalmas császári hadsereget megelőzni. Miután hidakon, gázló helyeken, csónakokon aszerint, amint alkalom kínálkozott, a Dunán átkeltünk, másodízben támadtuk meg az ellenséget Párkány mellett múlt csütörtökön, mely nap nem csekély mértékben volt ránknézve veszélyes az ellenség támadása miatt. Bekövetkezett a szeplőtlen szűz Anyának szentelt szombat, a fővezér egy nappal előbb a Párkánynál állomásozó három pasának segítségére küldé a budai vezért négy más pasa erős csapatával, úgy, hogy a sereg majdnem 20 ezer válogatott emberből állott. Az elbizakodott ellenség a fenséges Lotharingiai herceggel, a császári sereg parancsnokával együttesen kifejtett vitézségünk következtében részben megfutamodott, részben lemészároltatott és egy szálig elveszett. Az Úr jobbja, mely csatára fegyverzi kezünket, hős lettet müveit. Némelyek a menekülök közül Párkány felé tartottak, mások a híd felé futottak, hogy a szemközt fekvő, közeli Esztergomba juthassanak. Azonban a híd a menekülő tömeget meg nem bírván, leszakadt és igen sokan a hullámokba merültek. A többieket 8 ágyú kartácszáporával szórta szét és ölte meg. Akik akár önként, akár félelemből a Dunába ugrottak, ugyanolt kartácszáportól veszlek el úgy, hogy a Duna félstádiumnyi szélességben piroslott a vértől. - Soha nem láttak oly pirosnak. Másokat a parton összetódult sereg a Dunába is benyomulva, majd csáklyákkal húzott vissza és vert agyon, vagy a vízben golyózáporral ölt meg. A kik csónakokon menekülve már-már biztonságban vélték magukat a Duna sebessége által a parthoz hajtva végzetöket nem kerülhették ki. így számtalan borzasztó halállal múllak ki. Azok pedig, kik a közeli párkányi erődítménybe jutottak, kegyelemért könyörülve adták meg magukat. Nem tudni, vajon a megsebesült budai vezér él-e még; más két pasa, kiknek hullája is előkerült, igen sok előkelővel együtt elveszett. Silistria és Syria pasája több béggel és hechárral fogollyá lett. Valamennyien táborukkal, lovaikkal és erődítményükkel együtt a császári seregnek zsákmányul estek. A csillagok megjelelik az utat és figyelmeztetnek, hogy itt az ideje, hogy az országok réme Európából kiűzessék, csak a kereszténység akarna ébredni, mely különben kedvező alkalom meg nem ragadása miatt szigorú számot fog adni Istennek. Nem kételkedünk, hogy ezen hír kedves lesz méltóságodra nézve, kinek jó egészséget kívánunk és kit a legjóságosabb Isten kegyelmibe ajánlunk. Kell Párkány visszavétele után, a Duna melletti táborban, Esztergom átellenében." Kilencvenegy éve gyúltak ki Esztergom fényei A Ganztól az ÉDÁSZ-ig Az október 23-ai nemzeti ünnep és a 26-ai esztergomi sortűz áldozatairól való megemlékezés között szerényen megbújik egy csöndes jubileum. Október 24-én volt 91 éve, hogy először gyúltak ki a villamos közvilágítás lámpái Esztergomban. Mindez hosszú huzavona, évtizedes harcok után. Esztergom szab. kir. város 1866-ban szerződést kötött Henry Keywort angol vállalkozó képviselőjével, Tropsch Ferdinánd mérnökkel a gázvilágítás bevezetésére, ezt azonban a királyi helytartó tanács nem hagyta jóvá, mert annak egyes pontjait a városra nézve terhesnek találta. Ezzel az ügyet akkor levették a napirendről, de időről-időre „különösen pedig a 80-as és 90-es években" sokszor volt a helyi lapok témája a világítás kérdése. Véglegesen azonban csak 1896-tól maradt napirenden, ekkor ugyanis Török Emil budapesti mérnök ajánlatot adott be a városhoz, mely szerint villamos vasútat létesítene Esztergom és Párkány-Nána államások öszszekötésére, az ahhoz szükséges villanytelep ellátná a város világítását is. A bizottsági tanulmány alapján megkötött szerződést a kormány nem hagyta jóvá, így a világítás megvalósítása tovább halasztódott. 1901 őszén a központi Gáz- és Villamossági Rt. nyújtott be ajánlatot Esztergom gázzal történő világítására, illetve gázmű létesítésére. Nem sokkal ezután érkezett be a Ganz és Társa budapesti cég ajánlata villamos telep építésére. Ezzel egyidejűleg a közönség körében, de különösen a helyi lapokban elkeseredett harc indult a gázvilágítás ellen. Befolyásolták a közhangulatot az egyes városokban bekövetkezett sorozatos gázrobbanások, amelyeket az újságok mindig hangsúlyosan kommentáltak. A több éves vitát Esztergom képviselő-testületének 1903. május 12ei közgyűlése zárta le, amely beható tárgyalás után 92 szavazattal 16 ellenében elfogadta a Ganz cég ajánlatát villamosmű és hálózat építésére, illetve üzemvitelére. A villanytelep azon a telken épült fel, amely ma az ÉDÁSZ tulajdonában van. (Budai N.A. utca 28, volt Villanytelep utca.) A gőzgépekkel meghajtott generátorok 3100 V-os 3 fázisú váltóáramot termeltek. Ezt a generátor feszültséget vezették a városba, ahol traszformátor állomások 3 x 150 V-ra transzformálva adták közvetlen felhasználásra. A kis feszültségű elosztóhálózat mintegy 20 km hosszban épült meg. A közvilágítás 350 db szénszálas izzólámpából és 24 db ívlámpából állt. Az 1906. év erre vonatkozó polgármesteri jelentése szerint: „Villamos telepünk az első, 1905-ös üzemévben 3000 korona, a most befolyt második üzemévben már 4700 korona tiszta nyereség részesedést hozott a városnak, ilyenképpen, amellett, hogy igen megfelelő közvilágítást, és az egyes fogyasztóknak olcsó magánvilágítást nyújt a telep, a város pénztárának állandó jövedelemforrásává is válik. A telep fejlődése igen örvendetes, a termelés már az első üzemi évben túlhaladta volt az előirányzott 200 000 kilowattórát és így azon kellemes helyzetben voltunk, hogy 1906-ban a 7 fillér egységár mellett a magánfogyasztók már 6 fillérért kapták az áramot." 1909-ben egy 100 kW teljesítményű dizel-motor hajtású gépegységgel bővítették a villanytelepet. A lakosság megkedvelte a villamos energiát. Ezt bizonyítja, hogy a növekvő terhelések 1915-16-ra annyira igénybe vették a villanytelepet, hogy egy-egy gépegység karbantartása szinte lehetetlenné vált. A növekvő terhelés egyre gyakrabban okozott meghibásodást, üzemzavarokat. 1916-ban a helyzet kritikussá vált. A városi tanács határozata alapján tárgyalásokat kezdtek a Dorogon lévő szénbánya társulattal, amely nagyteljesítményű villanyteleppel rendelkezett, és volt annyi energiatartaléka, amellyel Esztergomot is el lehetett látni. A Dorogról történő áramvételezés 1918. január 18-án indult be. Az esztergomi villanytelep ezzel egyidőben leállt és a város villamosenergia-ellátásnak első hősi korszaka lezárult. Most, sok évtized múltán is számot tarthat talán az érdeklődésre a villanytelep utolsó, 1917. évi üzemeléséről szóló néhány adat - összevetve a mai mutatókkal. Akkor rendelkezésre állt 37 kilométernyi elosztóhálózat - ma több mint 200 kilométer; a közvilágítási lámpatestek száma 447 db izzós és 26 db ívlámpa - ma ezek mennyisége csaknem tízszerese az akkorinak; a fogyasztók száma 1916 fő volt - ma 12100 fogyasztót tartanak nyilván. A 91. nem kerek jubileumi évszám, nincs is szükség ünneplésre, de Esztergom közvilágítása talán megérdemli e néhány mondatos megemlékezést. Könözsy Béla (Annál is inkább megérdemli, mert a vármegye-monográfiák mind az első üzemévtöl, 1905-töl számítják a villanytelep létesítését. így tehát a csendes évfordulót akár kereknek is tekinthetjük. - A szerk.)