Esztergom és Vidéke, 1991

1991-01-25 / 3. szám

18 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Az ügy még 1970-ben kezdődött. Esztergomba költözésünk alkalmával, telefonunk áthelyezését kértük a postától. Lakonikus válaszuk félreérthetetlen volt: - Nincs vonal, majd ha lesz, szóba jöhet! Megjegyezni kívánom, hogy nem a prérin, hanem a bazilikával szemben, idegenforgalmi szempontból a legfrekventáltabb helyen lakunk. 1974-ben, féljem infarktusa után megismételt kérésünkre a válasz ugyanaz, mint korábban. Telt-múlt az idő, mindketten nyugdíjasok lettünk, s ekkor 1988ban megcsillant egy reménysugár: potom 30 ezer, önerős, soha vissza nem térülő forintért telefont kaphatunk, ha lesz elég jelentkező. Lett. Nosza! Mi az nekünk! Tanári nyugdíjból 1989. május 30-án befizettük a teljes összeget. Ennek 19 hónapja, amely idő alatt az összeg a postának kamatozott, másokéval egyetemben. A kábelek lefektetéséhez szükséges árkok ásása kínos lassúsággal folyt, közbeiktatott hosszú szünetekkel. Többszöri érdeklődésünkre különböző határidőkkel kecsegtettek, amelyekből természetesen nem lett semmi. A végső határidő 1990. december 3l-e volt. December első hetében a városba igyekezvén a kapu alatt tevékenykedő két idegent megkérdeztem, ugyan mit csinálnak? - Telefont szerelünk. - Érdekes! Vajon mért nem értesítettek bennünket, hogy itthon legyen valaki az érintettek közül? Vállvonogatás. A négy érintett lakó közül egynél már dolgoztak, én pedig rohantam értesíteni munkahelyén a másik kettőt. Sikerült. A szerelést így 90 százalékban elvégezték. Nem fejezték be, a vezeték ott lógott a falon, mert „a fúrót elvitte a kocsi, de aljzat különben sincs". Majd jönnek... Teltek a napok, múlt az idő, sehol senki. Közben egyik „idegesebb" lakótársunk megszerezte a 4 db KONTRAX-Gamma gyártmányú 10 memóriás készüléket, hazahozta és kiosztotta négyünk közt. Néhány nap múlva a férjem is ideges lett, elment a posta-műszakra, ahol az illetékes úr jelenlétét - mint már máskor is - letagadták. Sikerült azonban a raktárból 4 db aljzatot kicsikarni, melyeket azután „önerősen" fölszereltünk. A szerelők ugyanis mind a mai napig - január 4-e - felénk sem néztek. Igaz, a karácsonyi ünnepek után jelentkezett a posta, mondván, a szerelést befejeztük, a vonalat átadjuk, ennyi és ennyi a számuk, küldhetik Tatára a 200,forint szerelési költséget és a telefonkönyvre vonatkozó kitöltött kérdőívet. Kérdésemre, hogy a csodamasinához mikor kapunk használati utasítást, csudálkozva kérdezték: - Jé! Hát nem kaptak? Be kell menni érte a postára, ott majd adnak! Rejtély, hogy ki és miért vette ki az originál csomagolású készülék mellől. További kérdésemre, hogy mi lesz a vonalban észlelhető éktelen zúgással, ami miatt alig hallható a beszéd, mindent ordítani kell, a válasz: - Ja! Ez kábelhiba lehet, majd elhárítjuk. Mivel még 1991. január 3-áig is hiába vártuk „az elhárítást", a főnökségen megérdeklődtük, hogy hát ugye mégis...! - Hja, a vonalasok szabadságon vannak, majd 7-e után. Akkor feltétlenül kijavítjuk! Ez volt az első eset, hogy nem okoztak csalódást. Ma 14-e van, s minden a régi. Hát most itt tartunk. 21 év után 30 ezerért van egy borzalmasan sistergő, használhatatlan vonalunk, telefonunk, amelyről csak úgy mellékesen kiderült, hogy ikerállomás. Ikertársunk is eltátotta a száját a csodálkozástól, mert erről őt sem tartották szükségesnek értesíteni. Ennyit a MINDENHATÓ POSTA szolgáltatásairól és az előfizetői kiszolgáltatottságról. Kifogásolom: 1. a hihetetlenül lassú munkavégzést; 2. a szerelés időpontja felöli értesítés elmaradását; 3. a befizetéshez nem mellékeltek utalványt; de nem is kellett volna, mivel később kiderült, hogy az első havi számlával történik a kiegyenlítése; ugyanekkor miként értelmezzük a szerződés ezen szavait: „A 30.000 forint a fejlesztési hozzájárulást és a bekötési költséget is magába foglalja." 4. az önálló és az ikertelefonhoz is egyforma „a fejlesztési hozzájárulás"? 5. az eljárást: bekapcsoltuk, kész, olyan amilyen, pukkadj meg előfizető! - ugyanakkor nem befejezett a munka, még a gödör is ott ásít kapunk előtt; 6. végül mi késztette a szerelőket arra, hogy az egymás mellett levő családi házakban - sőt egy épületen belül is! - nem egy kiszállás alkalmával szereljék be a készüléket, hanem ha három állomásról van szó, háromszor mennek ki. Hol volt a felelős munkairányító? Úgy találom, a vezetés, a szervezés, a kivitelezés megbukott. Elégtelen. Kadosa Árpádné MESÉS ( ?) TELEFONÜGYEK Az úgy történt, hogy - mivel két évvel ezelőtt szerződést kötöttem telefonra a tanácson keresztül a postával és becsülettel törlesztettem a 30.000forintot - valamikor ősz táján becserkésztem a telefonszerelőket az Aradi vértanúk terén, és addig nem hagytam nekik békét, míg el nem sikerült őket a megbeszélt időre a Lenin sétányra, lakhelyemre csábítani. Állandó frászban voltam ugyanis, mert dolgozó ember lévén reggeltől csaknem estig, sokszor szombatokon is, nem vagyok otthon, s azt beszélték a városban, hogy nem értesítenek előre jöttükről. Harmadszori nekifutásra sikerrel jártam, ámbár némileg zavarba jöttem a szerelők nagy számától, s attól, hogy létrát sehonnan sem tudtunk szerezni...- no de mindegy, bekötötték a telefont és odakerült a szép halványzöld dugó a falamra, rég áhított helyére. Vártam, vártam. Egyszer, megint az Aradi téren jártamban, újra megpillantottam a telefonosokat. Egyikük békésen támasztotta a falat. Megszólítottam, kedvesen, bizakodva; vajon meglesznek-e a december 31-ig beígért telefonok? Nem válaszolt, viszont sokatmondóan a semmibe bámult, és még többetmondóan vonogatta a vállát. Bátorságomat összeszedve megismételtem kérdésemet a korábbihoz hasonló hangnemben, s ekkor végre sikerült kihúzni az úriemberből valamit. Ennyit -Nem... nem hiszem ... nem ... Ennek ellenére töretlen bizalommal várakoztam tovább. Történt egyszer, december eleje tájt, még Mikulás előtt, hogy egy szombat délelőtt meglátogatott egy kedves fiatalember és átadott nekem egy csodálatos, minden várakozásomatfelülmúló, modern telefonkészüléket. Meghagyta, hogy nyomban dugjam be a csatlakozót a fent említett halványzöld aljzatba, amit én rögvest meg is cselekedtem. A kedves fiatalember még sajnálkozva közölte, hogy az elkövetkező hét közepénél hamarabb aligha szólal meg a készülék, akkor azonban bizonyosan - majd eltávozott. Türelmesen vártam. Karácsony közeledtén egyre szomorúbb lettem, a néma készülék is mintha egyre szerényebben lapult volna meg a sarokban, mert természetesen a mondott időben nem szólalt meg, ami pedig igazán nem az ő hibája. Aztán, közvetlen karácsony előtt, újfent felkeresett ezúttal két kedves fiatalember egy kerékpárral, melynek csomagtartóján ismerősnek tűnő papírdoboz hivalkodott. Legnagyobb meglepetésemre a már korábban kapott készülék pontos mása lapult benne, s mint kiderült, azt is nekem szánták. Becsületes állampolgár vagyok, és bizony rögtön elárultam, nekem van már egy olyanom. Ezen elámultak a fiatalemberek, tanácstalanul néztek egymásra. Kiderült, az első készülék átvételét nem írtam alá. Igazán nem az én hibám! Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen kötelezettségem lett volna. Ellenben egy használati utasítással gazdagabb lettem, amit a legelső kedves fiatalember elmulasztott adni nekem a gyönyörű, modern készülékhez. Sajnos a két fiatalember, az egy kerékpárral nem tudott semmi használható felvilágosítással szolgálni arra nézvést, szilveszter éjjelén kívánhatok-e telefonon boldog Új Évet szerencsésebb ismerőseimnek, akiknél már régóta élt a vonal. Természetesen nem kívánhattam, legalább nem ily módon. Máig, január 12-ig, míg ezeket a sorokat írom s ki tudja még meddig! - nem telefonálhatok otthonról. Mivel azonban ez egy mese, egészen bizonyosan minden jóra fordul és hamarosan felzeng csodás, memóriás, nyomógombos készülékem diszkrét hangja. És -pontosan azért, mert ez egy mese, amelyben a jók elnyerik jutalmukat, a gonoszok méltó büntetésüket - a posta valószínűleg kénytelen lesz kártérítést fizetni a vele - jóllehet a tanácson keresztül - szerződést kötött ügyfeleknek, akik számára nem teljesítették a szerződésben magukra vállalt feltételeket ellentétben az ügyfelekkel, akik pontosan befizették a maguk 30.000 Ftját. Ez pedig már nem mese! - diesz