Esztergom és Vidéke, 1991

1991-07-19 / 28-29. szám

7: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE A történészek sokszor leírták már, hogy Esztergom a magyar civilizáció kiindulópontja. Ez így igaz. Az ősök kardja megszerezte hazánkat, de megtartani a kultúra segített, és ez a kultúra Esztergomból indult útjára. Ez volt az a város, ahol Géza fejedelem előtt megvilágosodott: népét szelídebb erkölcsre kell vezetnie, magának pedig a pogány vallás helyett a keresztény hit szellemében kell uralkodnia! Az új kornak hajnala az a nap volt, amikor - Bruno püspök vezetésével - az első hittérítők megérkeztek Esztergomba, a fejedelem udvarába. Ekkor tudta Géza atyja végakaratát teljesíteni, aki azt kérte, parancsolta utolsó szavaival: „Szerezz békességet!" „Szerezz békességet!" Ezt a nagy célt pedig csak a hit fcnye mellett lehetett elérni. Géza fejedelem - majd Szent István király - munkája során a legtöbb segítséget Szent Benedek fiaitól, a bencés szerzetesektől kapták, akik áldásos tevékenységüket itt, a Duna-Tisza táján sokkal nehezebben tudták ldfejteni, mint Európa többi országában. Nehéz, sokszor áthidalhatatlan akadályt jelentett számukra a semelyik más nyelvhez nem hasonlítható magyar. Szent István király felismerte, hogy sürgősen iskolák kellenek, mert a Szent Márton hegyen lévő iskola már nem tudta egyedül ellátni a megsokszorozódott feladatokat. Ekkor alapított első királyunk székvárosában is káptalani iskolát, ahol az idesereglett ifjakat a vallásra és a profán tudományokra oktatták, s akik tanulmányaik befejezése után a nép között élve, bencés szerzetesként a hittérítésnek szentelték életüket. Róluk mondták sok-sok évvel később, hogy a középkor jezsuitái voltak. Nyomukban templomok, kolostorok épültek és iskolák nyitották ki kapuikat. „Minden kolostor abban az időben egy-egy oázis volt, ahonnan a civilizációnak és békés fejlődésnek példája messze környékre kihatott." - írták később. Fennmaradt annak a kolostornak a neve, amely Esztergom mellett volt található, és valószínű, hogy ebben az „Abbatia S. Benedicti prope Strigonium" nevü kolostorban éltek azok a szerzetesek, akik Radla Sebestyénnel érkeztek a városba Szent Mártonból, és segédkeztek szent királyunknak az államalapítás nehéz munkájában. Szent István hitt abban, hogy egy nemzet a tudomány és műveltség által lesz naggyá, ezért karolta fel olyan nagy mértékben a hitet és a tudást, amiért megkapta a kor legnagyobb tudósától, II. Szilveszter pápától az „Apostol" címet. Bánomyné Kovács Ildikó Esztergomban az első kékfestők a XVni. század második felében jelentek meg, és a pozsonyi főcéhhez tartoztak. Domokos Ottó kutatásai szerint a főcéh jegyzőkönyvébe az 1766tól 1799-ig terjedő időszakban öt esztergomi mestert iktattak be. A XIX. század folyamán a céhkönyvben már nem említenek esztergomi mestereket, ezért feltételezhetjük, hogy - mint más mesterségek esetében is - ekkor már a budai cch kebelébe tartozhattak. A XIX. században három nagy kékfestő műhelye volt Esztergomnak: Bayer Károlyé, Farkas Tivadaré és Ma tus Gyuláé. Alapításuk a múlt század első felére, illetve közepére vezethető vissza. Ezek közül a Bayer-féle műhelyről, sajnos, még kevés adatunk van, mert ez a századfordulón megszűnt és alig maradt emléke. A két másik műhelyről azonban több adat áll rendelkezésünkre, melyeket részben a családok leszármazottai révén gyűjtőttünk. Farkas Tivadar mester nánai származású volt. Mesterségét a Felvidéken és Erdélyben tanulta. Később Esztergomba került, ahol a Matus-műhelyben dolgozott. Miután feleségül vette a mester leányát, önálló műhelyt alapított. A két műhely között azonban sohasem szakadt meg a kapcsolat. Együtt jártak vásárokra is.Nagyobb vásáraik voltak Léván, Nagysallón, Ipolyságon, Zselizen, kisebbek Bátorkeszin, Szálkán, Bajnán és Szentkereszten. Az utóbbi két helyre csak kétévenként egyszer mentek. Fő vásári körzetük tehát a régi Esztergom, Bars és Hont vármegyékre esett. A nagyobb vásárokra már előző nap délután elindultak és két-két kocsit raktak meg áruval. Szállodában, vagy gya&abban egy-egy ismerős parasztcsaládnál béreltek szállást. A házigazdáknál - hogy a legközelebbi vásárra ne kelljen újra szállítani - két-két láda árut hagytak letétbe mindig abból az anyagból, amelyet a vidéken legjobban kedvellek. Nagysallón például a „lángszín" volt a „nagy cikk". Olt ilyenből is tekintélye volt a faluban, s akit figyeltek, hogyan öltözködik. Ahol ő vásárolt, ott vásárolt a többi is és ugyanazt az anyagot kértek. A kolompos ingyen kapta az anyagot! A kékfestő mesterek mindig a leggazdagabb városi polgárok közé tartoztak, nevük szerepelt a város virilis jogú képviselői között is. A múlt század végén és századunk elején több korszerűsítést hajtottak végre a műhelyekben: A Farkas-műhelyben 9 kipa, azaz festőkád volt: 5 fából és négy betonból készült. Esztergomi kékfestők ;l;l|l|ii: készítettek a párnahéjakat is. Ez volt a legsötétebb színű anyag. A tót asszonyok is a lángszínt kedvelték. A mintás anyagok közül kék alapon fehér, rozsdaszínű - vagy másként „oranzs" - és piros mintás kelméket lehetett választani. Az egyszínűek a kéktől a fekete fényesig többféle színárnyalatban készültek. A „fekete habos perkált" mindkét cég készítette. A mángorlót 1921-ben még ló húzta, később elektromos árammal működtették. Ekkor is kellett alkalmazni hozzá egy kezelőt, aki a szerkezetet átváltotta, hogy a mángorlószekrény az egyik irányból a másikba mozduljon. A váltást egy kar segítségével végezték és ezt a műveletet „hoppolásnak" mondták. Mindkét műhelyben vasplatnis mángorlót alkalmaztak, amellyel magasabb fényű anyagot tudtak előállítani. A műhelyeknek minden faluban A Matus-műhelyben olyan pervolt egy úgynevezett „kolompo- zselő szerkezetet vezettek be, sa". ő volt az elővásárló. Kolom- amely az anyagról lepörkölte a posnak olyan jómódú gazdasz- pelyheket,s így még simább lett az szonyt választottak, akinek amúgy áru. Gépesítették az anyag keményítésének műveletét is. Volt olyan időszak, hogy négy segédet foglalkoztattak egyszerre. Ezeken kívül volt még két eladó és néhány inas, kocsis. Az alkalmazottak többsége a háznál lakott és ellátásban részesült. 1920 körül a két üzlet részvénytársaségot hozott létre, amelybe hamarosan betársult a Romberg-cég is, de 1925-ben, a gazdasági válság miatt, a társulás megszűnt. A második világháború alatt az anyagellátás nehézségei megygyengítették a műhelyeket. Matusék ekkor már csak viszonteladóként működtek, műhelyük megszűnt. Farkas Jenő azonban a háború után újra megindította a termelést. Veje, Huray Imre is kitanulta a szakmát és vegyész diplomát is szerzett. A műhely az államosítás következtében, 1951 és 1953 között szűnt meg. A berendezések nagyrészt tönkrementek és szétszóródtak. Néhány mintakönyv és több száz mintanyomó duc az esztergomi Balassa Bálint Múzeumba került. Ezeken, és a családi tulajdonban lévő iratokon kívül már csak a volt Matus-műhely kékre festett épülete és udvarán a padlástérhez rögzített szárító maradt meg városunkban e szép mesterség emlékeként. Kövecses-Varga Etelka szerkesztésében