Esztergom és Vidéke, 1990

1990. november / 21. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 3 Tiszteit Szerkesztőség! A választásokat megelőző időben pártok szórólapjai árasztották el a levélszekrényeket, győzködve a polgárokat az illető pártra adandó szavazatra. Előre kell bocsátanom: soha nem voltam, nem vagyok egyetlen pártnak sem a tagja, azonban a Szocialista Párt és a Magyar Szocialista Munkáspárt szórólapját olvasva a régi bölcsesség jutott eszembe: Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna! Ugyanis a Szocialista Párt szórólapján ez áll: „Az elmúlt hét választói érdektelensége azt az eredményt szülte, hogy a vasárnapi istentiszteletek valamennyi résztvevője elment szavazni és mások alig" Szeretném megkérdezni: honnan tudták, hogy csak azok mentek el, akik istentiszteleten voltak? Netán Ők is ott voltak és leszámolták a résztvevőket, netán szavazni is ők kísérték? Felvetődik a kérdés: csak az istentiszteleteken résztvevők érezték át a változás, a változtatás fontosságát? Azóta erre a kérdésrfe megkaptuk a választ- a választás eredményével! „ Újra egy párt akarata, gondolata érvényesül. Ezt már próbáltuk, ezt nem szeretnénk!" Nem értem: milyen "egy pártról" beszélnek? A kormánykoalíció 3 pártból áll, a parlamentben pedig 6 párt képviselői ülnek... „A megoldást a földön kell keresni!" Igen a 43 évvel ezelőtti választási beszédében Rákosi is azt mondta: a kommunisták a földre hozzák a mennyországot, már nem a túlvilági boldogságban kell hinni, mert az a földön lesz! Tapasztaltuk. Köszönjük, elég volt! Az MSZMP szórólapjának szövege a legmeglepőbb: „Az új politikai hatalom egyre világosabbá teszi mindnyájunk számára, hogy a beígért jólét és demokrácia nem a kisember számára hozta el a biztos egzisztenciát." Miért? Az elmúlt 40 év kinek hozta el? Azt ma már mindnyájan tudjuk, hogy mi a klasszikus szocializmust építettük, melyben egyeseknek klassz, másoknak (és ez volt a többség) kuss volt! ,A hatalom jelenlegi birtokosai válogatás nélkül szétverik azokat az értékeket is, amelyeket mi munkások, évtizedek verejtékével hoztunk létre." Miért? A bukott hatalom mit csinált? Nem évtizedes, évszázados értékeket zúzott szét, amit szintén az egyszerű emberek verejtéke hozott létre?! (Gondoljunk csak a volt Szeminárium, a belvárosi olvasókör épületére, valamint a volt Lőrincz utcai házakra!) „Az új hatalom hosszú idő óta minden nehézségét a régi rendszerre akarja hárítani, miközben országunk gazdasági-politikai függetlenségét feláldozza a nyugati kapitalista társadalom uralkodóinak szájíze szerint!" Mi az, hogy hosszú idő? A 200 nap elenyészően kevés a 40 évhez képest! Aztán kik vették fel a nyugati hiteleket, hogy a „gulyáskommunizmust" életben tartsák? Eddigi függetlenségünk hol keresendő? Mikor volt olyan? A Kádár-kormány miért azoktól az átkos nyugati kapitalistáktól vette fel a hiteleket? És biztos, hogy az a hitel nálunk maradt?... De hát ugye, már a rómaiak is azt mondták: a pénznek nincs szaga. De „mi" nem is szagolgattuk, hanem költöttük, pazaroltuk ész nélkül... A szórólap alanti szövegével nem tudok vitatkozni, ez az egyetlen igaz mondata: ,Az elmúlt 40 évben kineveltük és vagyonhoz juttattuk azokat, akik ma a tőke nagyobb részével rendelkeznek, közben válogatás nélkül gyalázzák az elmúlt évtizedek eredményeit és csalárd módon kiszolgáltatják az ország szellemi és anyagi javait új megbízóiknak, a nyugati tőkés érdekcsoportoknak" Ez így igaz, „Mert ki száz, meg százezret rabol, bírája lészen annak, kit a szükség garast rabolni kényszerített" - mondja Tiborc. dr. B. K-né Emlékművet hőseinknek! Sokszor gondolok arra, jobb lenne vakon, süketen élni. Több mint egy évtizede figyelem városunk sárba sülylyesztését. Hogy kiknek volt ez érdeke - ne firtassuk! Október elején elkeserítő látványban volt részem: 5-én déltájban halk mormolásra lettem figyelmes. Himnuszunk hangzott fel hozzám. Osztálynyi gyermek állta körül egy csatornanyflás tetejét. Hála a szocializmus hozzánemértésének, ez a föld színénél jóval magasabb tető szolgált emlékmű gyanánt a gyermekek megemlékezéséhez. Szegények! így legalább volt hol elhelyezni gyertyáikat, parányi csokrukat, kegyeletük szimbólumát, az Aradi Vértanúk terén. Nem ítélem el őket, inkább sajnálkozom. Szemem egy nekem régóta fájó, szobornak nevezett ízléstelenségen akadt meg. Mennyire nem erre a térre való ez a sok pénzünkbe került valami! Még 1985-ben kértem - eredménytelenül eltávolítását. Október 6: az esti szürkületben német szavak ütik meg fülemet. Önkéntelenül az ablakhoz lépek. 8-an lehettek. Ekkor vettem észre a délelőtt körben kirakott égő gyertyákat, kicsiny csokorral a középen. Nem a németek rakták oda, de megakadt szemük a furcsaságon. Természetemtől ellenkezően - figyelni kezdtem. Bár ne értettem volna semmit! Egyikük - ismétlem: német - magyarázta a többinek, milyen szomorú ez a nap a magyaroknak. Haynaut, egy-két vértanú nevét emlegették. Ezek az idegenek ismerték történelmünket, tudnak gyászünnepünkről. Pirulva hallottam: „Szegény város ez, ha még egy kicsi emlékművet sem tudott állíttani hősei emlékére!" Ekkor vette észre egyikük az iszonyatos kővalamit, a hirtelen emlékművé alakított csatornától nem messze. Tévedett. Nem az volt, amire számított. Nyugodtan írom le: nem nevettek, de nemtetszésüket sem titkolták. Mennyire égett az arcom, mennyire szégyelltem magam mások nemtörődömsége miatt! Mit tehet ilyenkor a történelmet ismerő, tisztelő ember?... Segítsenek nekem! Adjuk össze garasainkat, csináltassunk egy szerény emlékművet hőseink tiszteletére! A helyi MDF szervezete készséggel ajánlotta fel segítségét. Kérem az olvasót, gondolkozzék el a leírtakon, s támogassa kérésemet! Tisztelettel: Dr. Kalicza Gézáné 1972 tavaszán... az április 4-i ünnepi fellobogózás előtti éjszakán furcsa jelenségre figyeltek fel az Esztergom-Szob közötti dunaszakaszt kémlelő határőrök; azt vették észre, hogy nagyobb mennyiségű vörös zászló úszik lefelé a Dunán. Jelentésük nyomán a rendőrség azonnal nagy erőkkel kezdett nyomozni. Nem volt nehéz dolguk, mert az elkövetők, az illegalitás elemi szabályait is figyelmen kívül hagyva, több ismerősüknek, barátjuknak elmondták a történteket. így hamarosan kiderült, miért tűntek el a városnak egy hosszú útszakaszán a nemzetiszínű zászlók mellől a vörösek és miért úsztak azok tömegesen a Dunában. Az történt ugyanis, hogy két, érettségi előtt álló fiatalember Völgyi Attila és Nagy Zoltán, mind a ketten az esztergomi I. István Szakközépiskola negyedik osztályos tanulói, a szovjet katonai jelenlét elleni tiltakozásukat úgy fejezték ki, hogy az idegen hatalmat szimbolizáló vörös zászlókat a Bajcsy-Zs. utca egy szakaszán és a Duna-parton leszedték és a Dunába dobták. Hamarosan mind a két diákot letartóztatták. Tettüket önként vállalták, így a nyomozóknak nem sok fáradságot jelentett a beismerő vallomás megszerzése. Természetesen, igen nagy érdeklődéssel kutatták a cselekmény iskolai vonatkozásait. - Lát-e összefüggést az elkövetett cselekmény és az iskolában folyó történelemtanítás vagy pedagógiai munka között? - tette fel a kérdést a tárgyalást vezető bíró az elsőrendű vádlott Völgyi Attilának. - Nem! - volt a határozott válasz. Bizonyos politikai körök megelégedéssel hallották volna az ellenkezőjét, ugyanis Völgyi Attila történelemtanára és osztályfőnöke éppen az a Dévényi Iván volt, akit pár évvel azelőtt, iskolánk másik tanárával, Bodri Ferenccel együtt koncepciós vádak alapián eltávolítottak a tanári pályáról. így az ellenkező értelmű válasz, utólagos igazolás látszatát kelthette volna a száműzetésükből nemrég visszaengedett tanárokkal szembeni akció jogosságát illetően. Dévényi Iván rendőri zaklatása így sem maradt el. A diktatúrák szokása szerint - a kihallgatás jól bevált kelléke volt a lelki megdolgozás - Völgyi Attilának a tárgyalás előtt akasztófát ígértek! A bíróság Völgyi Attila elsőrendű vádlottat 18 hónapra, Nagy Zoltán másodrendű vádlottat 12 hónapra ítélte el. Mind a ketten büntetésük többségét letöltötték. A közbűntényesekkel összezárva eltöltött hónapok sem voltak könnyűek, de a büntetés másik talán a nehezebb - fele: vesszőfutás a „szabad életben", mégis a szabadulás után várt rájuk. A büntetett előélet miatti „megkülönböztetett figyelem", a politikailag könnyen manipulálható tömegek primitív diszkriminációja, a továbbtanulás minduntalan akadályozása volt az a ráadás, amivel a pártállam jogrendje „utógondozta" a büntetésüket letöltött, politikailag kompromittált fiatalokat. A fortélyos hatalom nyíltan nem vállalta az ilyen életreszóló vegzatúrát, hanem informális szálakon nyúlt a kiszemelt áldozat után, bárhová is ment az országban. Ezen az informális hálózaton keresztül mindenhol, azonnal mindent tudtak. Olykor ezzel a sötét manipulációval, közreműködés címén, még tiszta embereket is igyekeztek besározni. A két fiatalember sorsa hosszú időre megpecsételődött. Felsőfokú tanulmányokat nem folytathattak. A középiskolai tanulmányaik befejezésére is csak nagyon keserves úton kerülhetett sor. Idén nyáron levelet váltottam Völgyi Attilával. Levelében döbbenten olvastam; úgy tudja, egykori iskolájuk kizárta őket az ország összes középiskolájából. Azt nem tudni, hogy kik táplálták beléjük ezt a hamis információt, kik és hányszor tárták szét a karjukat képmutató módon, hogy mi felvennénk, de hát ugye a fegyelmi határozat... miközben az egész országot átszövő párthálózat bizalmas utasításait hajtották végre. De az biztos, hogy az egykori iskola ilyen fegyelmi határozatot nem hozott. Nem is hozhatott, mert az ország összes középiskolájából történő kizárás már akkor is miniszteri hatáskörbe tartozott, és az ilyen határozatokat a közlönyben megjelentették. Ilyen, rájuk vonatkozó határozat a közlönyben nem jelent meg! így próbált a pártállam a bűnrészesség gyanújába keverni intézményeket, vezetőket. Ha önhitt magabiztosságukban sejthették volna a rendszerük végét - még azt is gondolhatnánk, hogy a jövőre számítva tették, annak érdekében, hogy hihetőbben mondhassák: „itt mindenki besározódott egy kicsit." „Mindezekbe a dolgokba 36 évesen beleőszültem, s várom a nagy csodát, hogy talán az is helyet kap az úr asztalánál, ki áldozatot is hozott érte..." írta Völgyi Attila az említett, nyár elején váltott levelek egyikében. Nos, ennek a csodának talán az első jele lehetne, ha a városunk újonnan megalakult önkormányzata díszpolgáraink sorába venné az emlékezetre érdemes két egykori esztergomi diákot. Bányai Mátyás tanár Az e rovatban közölt írásokért szerzőik felelnek, ezért csak névvel, lakcímmel ellátott leveleket közlünk! Iliit Tisztelt Szerkesztőség! Hatvan évvel ezelőtt az akkori Esztergom és Vidékéből tanultam meg olvasni. A nosztalgia az utódként megjelenő lap iránt innen ered, ezért fordulok Önökhöz. Nyílt levél városunk teherfuvarozóihoz! Uraim! Csodálattal töltött el az Önök szervezettsége és kitartása, amellyel részt vettek a közforgalom blokádjában, a maguk és mindnyájunk érdekében. Kívánom, hogy ugyanilyen szervezetten lépjenek fel azon szaktársaik ellen, akik városunk határát illegális szemétteleppé változtatják. A Dobogókői út mellé ők szállították ki a Madách utcai és a Vörösmarty utcai házbontások törmelékét, és barrikádozták el az Ispitahegy előtti mély utat az oda lebillentett szemétrakománnyal. Remélem, hogy városunk új vezetőségének méltó partnerei lesznek a tettesek felderítésében, sőt a szemét esetleges díjtalan elszállításában is! (Név és cím a szerkesztőségben) A szeptemberi (17.) számban megjelent „Milyen a Zöld ház szelleme" című cikkre szeretnék reflektálni, elsősorban mint a zenét és színházat kedvelő városi átlagpolgár, s csak másodsorban mint a város zenei életében - több mint húsz éve - aktívan résztvevő muzsikus. A városnak eddig volt egy Művelődési Háza, amely úgy-ahogy működött, már amennyire a pártállami sakktábla felállása ezt engedte volt. A kultúrház többszörös renoválás, átalakítás után nyerte el a mai formáját. Itt helyett kapott minden: szakkörök, klubok, a TIT, a Zeneiskola, különböző alkotó műhelyek stb., néha még színházi előadás is, de ez, sajnos nem volt gyakori. A Művelődési Ház működött, s a nagyterme is betöltötte a ráosztott szerepet; otthont adott a helyi és vendég zenei rendezvényeknek, könnyű és kevésbé nívós varieté stb. rendezvényeknek. A kultúrházat vezették a párt atyuska által kijelölt, és a „Házra" ráerőszakolt igazgatók úgy-ahogy. Ez hál' Istennek most már megszűnt. Eljött az új korszak, amit vártunk, a város immáron saját kezébe veheti - többek közt - kulturális életének irányítását is. Nem lesz beleszólás fenntről, innen-onnan, sehonnan sem. S ez így volna jó, ha nem mindenki kényekedve szerint, önnön tévedhetetlenségét meg sem kérdőjelezve, döntene Esztergom kulturális életéről, és arról, hogy egyes kulturális ágak hol működjenek és működhetnek. Itt az új Szabadidőközpont esztergomi szlogen szerint - a „Zöld Ház" - melynek szelleme, mint olvastam, már nem vörös. Az lehet, hogy nem vörös, most inkább: átmentős! Itt az új ZÖLD HÁZ, a volt pártház, amely büszkén hirdette, s példázta a volt pártállam mindenhatóságát, ahol közpénzekből bármilyen építészetileg nem éppen egy esztétikus, magyarul: ronda, de drága épületet fel lehetett építtetni. Ezen változtatni már nem tudunk. A város megkapta az épületet, s most rajtunk áll, hogy megfelelő tartalommal megtöltsük. Az épület valóban sok mindenre alkalmas, de egyre egyáltalán nem: hangversenyek rendezésére, színjátszásról már nem is beszélve. A régi-új intézmény igazgatójának abban igazat adok, hogy a Zöld Ház szakköröknek, kluboknak, irodáknak, kisebb alkotó műhelyeknek, a helyi tv-stúdiónak stb. otthont adhat, de hangversenyek rendezésére sem technikai, sem akusztikai, sem emocionális szempontból nem alkalmas. Ez nem „nagyteremközpontú" szemlélet kérdése; egyszerűen arról van szó, hogy a Zöld Ház előadótermében lehetetlen elhelyezni egy zenekart és egy énekkart külön-külön is, nem hogy még egyszerre! Ezt pedig tudnia kellene egy olyan igazgatónak, aki pár éve még maga is aktív énekkari I tag volt. Végre tudomásul kellene venni mindazoknak, akik valamilyen személyes okok miatt ellenszenvet táplálnak a város zenei életét mívelő együttesek, ill. bizonyos (!) együttesek ellen, hogy Esztergomnak igenis van szimfonikus zenekara, immár 22 éve, és van két - a határainkon túl is - elismert, neves énekkara, melyeknek joguk van a megfelelő előadóteremre, és joga van ehhez a közönségnek is! Kérdem a T. régi-új Igazgató urat: hol rendezi majd meg az immár hagyományos Tavaszi Dalosünnepet az iskolai énekkarok számára? Mint pedagógus: mit fog mondani majd az énekelni szerető gyerekeknek és tanáraiknak? Gyerekek, nem lesz dalostalálkozó, mert ez engem nem érdekel, csak a kis közösségi alkotóműhely, a kondi torna, meg a kábel tv?... Egy intézmény vezetőjének mindennel köteles foglalkoznia, ami a hatásköre alá tartozik; ez nem eszem - nem eszem kérdése! Ha ezt nem vállalja, vagy nem képes rá, akkor vegye a kalapját, ahogy ezt a civilizált Európában szokták, hamár oda igyekszünk... A régi Művelődési ház valóban lelakott, gyenge a világítás-technikája, de VAN! És ezt meg kell becsülnünk, nem beszélve arról: ki a felelős a leromlott állapotáért? Etikátlan ezt pont annak a szájából hallani, aki részben felelős is érte. Ezt a színpadot rendbe lehet hozni, és ez nem csak pénz kérdése, hanem főleg akaraté. De ha valaki valamit nem akar, akkor úgy áll a dolgokhoz, ahogy az intézmény igazgatója is: megideologizálja nemtörődömségét. Ez szíve-ügye, de ne döntse el ezt 30.000 ember ellenében egymaga! Elegáns dolog a készbe beülni, elfoglalni, az új épületbe beköltözni. Ez az egész módszer kísértetiesen hasonlít a megbuktatott állampárt apparátcsikjainak stílusához. Ezért kérem az új megválasztott Önkormányzati Testületet: becsüljük meg a meglévő értékeinket, mégha viseltes is; az is a mienk, s ne engedje bárki személyes szeszélyeinek kitenni azt, amire az egész város zenekultúrát kedvelő közönsége igényt tart! Ezen kívül van még a városban egy-két nagyon jó akusztikájú terem, amelyek hangversenyre alkalmasak: a régi Dobó díszterme, a Bottyán kollégium díszterme, az eladott TÖK-ház színpada stb. Ezek mind a város elfekvő értékei, csak élnünk kellene a lehetőségeinkkel. A városi Szimfonikus Zenekar és énekkarai nem a tagok és karnagyaik hitbizománya, hanem az egész városé, mindenkié, és azé is akar maradni! Ezért a működésükhöz szükséges hely és anyagi feltételek biztosítása alapvető kötelessége a városnak, s ez ne egy, vagy két felelős beosztású ember kénye-kedvének legyen kitéve. Reméljük, hogy ez a viszály és probléma mihamarabb valóban feloldódik! Békejobbot nyújtva: Rosta Béla