Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 77. szám
Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 77. szám. Csütörtök, október 2. POUTI HR lés TfíRSR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : ^ SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM $ TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FELELŐS SZERKESZTŐ : DR GRÓH JÓZSEF LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS FŐMŰNKATARS: DR KŐRÖSY LÁSZLÓ CSÜTÖRTÖKÖN. 6 K I ELŐFIZETÉSI ÁRAK EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE f NEGYEDÉVRE 3 K $ EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. T NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. * HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT t KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. 4 Mérgezett nyilak. Magyarország a befeketítés, a piszkolódás, gyanúsítás és rágalmak hazája. Sehol akkora kelete az emberhúsnak, mint minálunk ! Az emberek itt egyre marják, eszik, rágják egymást. A gyanú mérgezett nyilai szüntelenül röpködnek ^ levegőben; s nincs az a nagyság, nincs az a jellem, amely ki tudna térni előlük: minden teret bejárnak, mindenkit eltalálnak ! A rágalom ütötte sebektől vérzik a szó szoros értelmében egész Magyarország; nincs vége a fájdalmas jajoknak ; s egyetlen enyhülés, hogy az új sebek feledtetik a régieket. Mintha anyatejjel szívnák itt magukba az emberek a gyanú mérgét; mintha hagyományosan nevelődnének a piszkolódásra: oly leleményesek, oly kifogyhatatlanok a művelésében. S ha még ez az „ördögi“ kedvtelés csupán a kenyérért való küzdelem állati marakodásaiban dühöngene, valahogy meg lehetne érteni ; de sajnosán ismert tapasztalat, hogy átcsap a társadalom, politika s irodalom mezejére is. Mutasson nekünk valaki társadalmi mozgalmat, melyhez gyanúsítás nem férkőzött! Említsen csak egy kiváló írót is, kit nem akartak befeketíteni ! Vagy állítsa elő azt a nagy politikust, kinek jellemét, működését meg nem rágalmazták volna ! Országos jelszó nálunk : ca- lumniare audacter — rágalmazz vakmerőén ! Sokáig azt hittük, hogy a mérgezett nyilakat csak a világi elem hordja tegzében. Szelíd erkölcsű, művelt papságunkról fel sem tudtuk tenni, hogy képes volna hasonló eltévelyedésre. De újabban szomorú tények igazolták, hogy itt is akadnak hitvány követői az ördögi mesterségnek, kik nem átallanak gonosz céllal saját paptársaikat pellengérre állítani, legyenek bár ezek még oly szeplőtelen jellemű papok, még olyan kimagasló tehetségek, még oly fáradhatatlan lelkipásztorok is ! Nem akarjuk itt most említeni azokat a denunciánsokat, akik fogadatlanul minden püspöki kinevezés előtt halomszámra küldik Rómába pisz- koló információikat. Nem, ezeken egyszerűen megvetéssel ke- resztülsiklunk ! Azokat a reve- rendás malefaktorokat se méltatjuk ezúttal külön megbélyegzésre, kik a jobb javadalmak betöltése alkalmával az anonym levelektől egész a zúg- lapokig minden alattomos eszközzel képesek élni vetélytár- saik- befeketítésére. Egy sajátos megbotránkoztató eset készt most bennünket arra, hogy világi lap létünkre az egyházi kalumniátorokról is néhány szót ejtsünk. A második Prohászká-eset ez, mely a napilapok részletes híradása révén immár az egész ország közvéleményét megmozgatta s — tegyük hozzá — egyetemes felháborodásra izgatta. Ezt mi sem hagyhatjuk elitélő szó nélkül, annál inkább is nem, mert Prohászka nagysága Esztergomban gyökeredzik : itt nevelődött apostoli hivatására, itt kezdte meg lélekhódító magasztos prédiká„Esztsíjom és Vidéke“ tárcája. Dömösi elégiák. (Két ciklus.) I. Ott, ahol oly boldog voltál, Bimbó nyílott, gyermek fakadt, Bánat nagyon kevés akadt, Azért mégis csak elhagytál! Örök égi szeretetre Változott földi szerelmünk, Sziveddel gazdagult szivünk így szeretünk mindörökre. Közöttünk élsz, mint sugalat, Mint mosolygó szép verőfény, Te vagy kertünkben az illat, Bánatunkban az örök fény. Ott, a hol oly boldog voltál, Bimbó nyílott, gyermek fakadt, Bánat nagyon kevés akadt, Azért mégis csak elhagytál! II. Hogyha porrá égett volna A mi kedves fészkünk, Melyet annyi szeretettel Együtt építettünk. Hogyha el is száradt volna A mi sok gyümölcsfánk. Mely mindennap szeretettel Mosolygott mi reánk. Nem rendült meg volna akkor Az én szegény szivem, Mint mikor a koporsóban Pihent üdvösségem. III. Többször tátongott rám Már a halál torka, Többször temettem már Megsiratott sírba. De ily súlyos csapás Sohasem sújtott rám, Midőn jószellemünk Temettük oly korán . . . Fölnézek az égre És meghajtom fejem, Mert onnan vigasztal Üdvözölt hitvesem. Imádkozunk értté, Imádkozik értünk, Könnyűnk gyémántossá Teszi szenvedésünk. IV. Az ég kékje Szemefénye. A verőfény Lelke fénye. ) A szeretet Öröksége, Két kis lánya Szent emléke. Az égben él Tiszta lelke És dobog ‘hűn A jó szive. Az ég kékje Szemefénye, A verőfény Lelke fénye. ür. Kőrösy László. Az Isten ujja . . . Irta: Somogyi Imre. Egymásután két Ízben is lecsapott az Isten haragja. Először a feneketlen kercsedi tóba, melyen nehéz átok ül, amióta Simon Rózsi beletemetkezett. Azután a Zádorék jegenyenyárfájába, mely sustorogva lobogott s a szélben ide-oda imbolygó tüzkoronájával fényes rajzokat irt a borulatos levegőbe. — Az Isten ujja, édes lelkem ! — Mondotta az öreg pap Zsuzsó néninek, aki serényen kopogtatta az olvasó gyöngyeit s fáradt tekintetével a kercsedi tó fényoszlopát nézte. Megint beleöli magát valaki. Azt jelenti . . . Nem a Zádorékra gondolt, hogy az Isten ujját emlegette ? — Rossz erkölcsű fiú volt. Kerülte a templomot. Rossz volt a lelke. Másképpen nem lehet megmagyarázni a dolgot, hogy igy oda tudta hagyni az apai házat ... Az a szarka pedig szemtelen egy állat. Mind elhordja a csirkéket, ha nem állítjuk föl a fogókat. Még ma . . . vagy legkésőbb holnap. A rozoga batár egyenesen az ajtó felé farolt. A tisztelendő ur marokra fogta a foltos esőernyőt, melynek drótbordái itt-ott kilátszottak a szakadozó vászonból. Az ajtóból azonban visszafordult s kissé kemény, de mégis kenetes hangon szólt vissza: — Azzal a tóval pedig hagyjon fel, lelkem. Nem jó kisérteni az Istent ! S csöndesen tovább lépkedett, hogy ne kellessék feleselni Zsuzsó nénivel. Az égen lomhaszárnyu felhők kergetőztek. A tócsákban itt-ott fényesen villogott a bujkáló csillagok fényé. Az eső egészen elállt; de az udvarház csatornái még zuhogva öntötték a vizet.
