Esztergom és Vidéke, 1912
1912 / 24. szám
Esztergom, 1912. XXXIV. évfolyam 24. szám. Vasárnap, március 17. AZ ESZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK EilVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: SZERKESZTIK: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. SZ. KEMPELEN FARKAS és Megjelenik vasárnap és csütörtökön. VARSÁNYI IGNÁC ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ....................12 K Negyedévre.........................3 m F élévre ...... 6 K Egyes szám ára . . . 14 f. Kéziratot nem adunk vissza. Nyiltér sora 60 fillér. Beszámoló. Ismét egy nehéz, küzdelemmel teljes év suhant el fölöttünk anélkül, hogy Magyarország jegyzői karáraaz oly epedve várt, annyit kért és sürgetett közjogi állásának rendezése s munkájának megfelelő anyagi díjazása bekövetkezett volna. Ma, amikor a jegyzői kar évtizedes lethargiajából ébredezni kezd, a láthatár kissé tisztult, karunk szociális érdekeivel melyebben kezdünk foglalkozni, rájöttünk, hogy a jegyzői kar mostoha anyagi és közjogi helyzetének nem' annyira az ál- lamfentartó hatalom, mint inkább mi magunk vagyunk az okai. És hogy ez igy van, elég, ha rámutatok azon országszerte megindult örvendetes mozgalomra, amely mozgalom végeredményében kell, hogy meghozza úgy anyagi, mint szellemi és közjogi helyzetünknek reg várt javulását. Mert hiába küzdünk mi a perifériákon bármely ti tán i harcot karunk érdekében, hiaba a törvényhatóságok és a vármegye vezető férfiainak bármely jóakaratú támogatása, ha a központi vezetőség a vidéki egyesületek törekvésén némán, hallgatagon átnéz. A megindult országos érdekű és a köz javát előmozdító mozgalom vezetése egyleti életünk keretén kívül esik, megfogják azonban engedni, hogy ezen mozgalomra vonatkozólag már most annyit jegyezzek meg, hogy ezen mozgalomban karunk minden egyes tagjának részt kell venni, minden egyes tényezőnek el kell foglalni a részére kijelölt helyet. Mert eltekintve attól, hogy a mozgalom eredménye más, mint teljes győzelem, vagy csúfos visszaesés nem lehet, az, aki gyáván félre áll, vagy közönyösen otthon ülve várja a harci torna lefolyását, az nem méltó arra, hogy Magyarország jegyzői karának tagjai között helyet foglaljon. Áttérve ezen rövid bevezető után egyleti életünkre, elmondhatjuk, hogy amily meddő, eredménytelen és sivár volt a lefolyt év Magyarország községi jegyzői karára egészben, annyira gyümölcsöző s végeredményében nem remélt' volt egyleti működésűnk. Mert a vármegye törvényhatósági bizottságának igazán nagylelkű áldozatkészsége lehetővé tette, hogy nyugdij szabályzatunk az adott viszonyok és körülmények lehetőségének keretein belül végre- valahára megoldást nyert. Midőn ezen áldozatkészségért a vármegye törvényhatósági bizottságának ösz- szesen és egyenkint e helyről szivem legmélyéből a leghálásabb köszönetét mondanék, lehetetlen, hogy meg ne emlékezzem azon igazán önzetlen és odaadó szeretetteljes gondosságról, melyet vármegyénk közszeretetben álló alispánja, dr. Perényi Kálmán úgy ezen nyugdij szabályrendelet létesítése, mint minden egyes vitális érdekeink felszínre jutásakor karunk iránt viseltetett. Valóban csak a köteles tisztelet és hála adóját róttuk le veie szemben, midőn hivatali működésének 25 éves ünnépsége alkalmával karunk iránta való mély szerzetének oly szép, magasztos és örökbecsű módon adott kifejezést. És nem találtunk volna az ő lelkületéhez, nemes, nagy szivéhez méltóbb emléket, mint „ESZTERGOM és VIDÉKÉ“ TÄRGÄJÄ. utolsó pajtás. Még alig néhány hónapja, hogy eltávozott körünkből s már holió szárnyaival jött a hir, hogy meghalt. És bár az első pillanatban megdöbbentő volt is azokra, akik ismertek, akik szerették s akikhez ő is szivének egész melegével ragaszkodott, még sem jött váratlanul. Idegen talajon, idegen légkörben ritkán hajt uj lombot az élte delén átültetett tölgy, hanem lassan elsárgul a levél, lehull a lomb, mig végre elszárad maga a törzs is. Te is igy hervadtál el szegény Pajtás ! A kik ismerték, akik az ő férfias büszkeségét, törhetetlen jellemét és puritán becsületességét tisztelni tanulták, tudták, hogy bár hozzá szokott a megpróbáltatásokhoz, még nem érezte az élet kétségbeejtő gyászát, még nem sújtotta a vihar a fekete éjszakában ringó csónakját. A búcsú órájában mosolyogva nyújtotta kezét, de mi tudtuk, hogy abban a percben, amelyben elhagyja a megszokott táját, az ismerős arcokat, élete nem lesz egyéb lassú haldoklásnál. Külsőleg a nyugalom szelíd derűje övezte alakját, de sugártalan, ködös homályban járt,, mig utolérte lassan a halál. Nem volt ő nagy ember, alkotásai nem hatottak ki a késő századokra, de a kört, amelyet neki a sors kijelölt, becsülettel, tisztességgel s oly lelkiismeretes a legkisebb részletekre kiterjedt pontossággal töltötte be, mint kívüle senki más. Uradalmi intéző volt. De ha megemlékezik a sajtó azokról, kiket a születés, vagy a sors szeszélye helyez milliók fölé, csak a társadalom iránt érzett köteles tisztelet és hála adóját rója le akkor, mikor azokról is megemlékezik, akik az ő szerény működési körükben munkálkodásukkal mások boldogulását, a köz javát mozdították elő. Bedros János évtizedekig volt alkalmazva részint az abban az időben messze földön hires és mintaszerű bérgazdaságában bátorkeszi Kobek Istvánnak, aki mint szorgalmas, fáradhatatlan és ritka becsületességü gazdát Kismuzslára helyezte át leánya, Boronkay Jenőné sz. Kobek Gizella gazdaságába. S hogy a választás szerencsés volt, megmutatta a jövő és az a tiz és egynéhány esztendő, melyet itt töltött, volt életének legboldogabb korszaka. Úrnője hamar felismerte, hogy az ő nagyon komoly, kevés szavú tisztje minden szépért érdeklődő, külső benyomások iránt rendkívül fogékony, csaknem lágyszívű ember, akinél a munka úgyszólván balzsama vérének és lelkének. Jó szivének sugallatát követve intézkedett halála hírének vételével, hogy nevében koszorút tegyenek koporsójára, hogy ezzel is lerója az elismerés adóját az igazi földes ur egykori alkalmazottjával szemben s gondoskodott, hogy a plébánia templomban az elhunyt lelki üdvéért az engesztelő áldozat bemutattassék a teremtés nagy Urának. Kevesen ismerték Bedros Jánost, a múlt évben oly hirtelenül elhalt Bedros lózsef primaciális főerdőmester testvérbátyját. De akik ismerték, nem fogják feledni soha. Szép sötét arcán egybe volt öntve minden vonás, tekintetében hideg nyugalom lakott s ezért sokan' kedvetlennek, életuntnak tartották. Pedig e szoborszerüség mély, nagy szivet takart, amelynek melegét csak barátai, alkalmazottai érezték. Ezen utóbbiak rajongtak érte, mert soha semmiféle méltatlanságot nem tapasztaltak tőle. Olyan volt, mint egy sima kristály, melynek felületén megtörik a sugár és nem hatolhat belsejébe; minden meleg, a mi megmaradt szivében, egyetlen pontra sugárzott ki : barátaira. Izzó szemekbe sohasem nézett és sohasem mondott asszonynak, lánynakjsemmit, amitől azok arca kipirult volna. A szerelem kultúrájának nem volt apostola, de napszámosa sem. Előtte a nő a természet balgasága volt, s azt tartotta, hogy aki asszonyra bízza magát, törékeny deszkaszálba kapaszkodik vihar idején ; és hogy három dolog van, amire okos ember nem bízza magát: a szel, az áprilisi napfény s az asszonyi igeret. Mások családi boldogságának derűjén azonban szivének egész melegével örült. Irtózott a házasságtól. Félt, hogy le kell
