Esztergom és Vidéke, 1897

1897-12-25 / 102.szám

1895. december 25. «Esztergom és Vidéke* karácsonyi melléklete. 3. Szép piros ajakról, Péter hitveséről Ugy veszi a legény, százat is egy végből , . . Nem haragszik érte . . . nem is számol róla . Vigan vannak ej-haj . . . vigan a fonóba' . . . Amióta urát, tudj' a kő, mi lelte ? Orsóját a legény sokszor felemelte, Mint ajkuk a csókban, szivük azonképen, Össze-összeolvadt szerelmük tüzében . . . Nem is bánja többé, Péter szól-e, hallgat . . . Korán volna rózsám eltemetni magad Korhadó fa dűljön, úgyse birja lombját, Ezt neki oly szokszor . . . oly édesen mondják Péter sem okolja: «nem én, csak mulasson Mig az én koporsóm elkészitcm lassan ; Azután . . . hej aztán nem ily világ járja . . . Felkeresed sirom s nyögve borulsz rája ...» Ballag a szép jószág lassan a szekérrel, Az aratók sora benne alig fér el Édesbús nótájuk messze-messze hangzó Azt hiszem : orgona . . . vagy vélem harangszó . Utánuk a gazda, nem tudja megölni Azt a titkos férget, ami telkét őrli Most is azt forgatja, az jutott eszébe' Egy kakukszöt hallott épen ma egy éve . . . IV. «Ifiasszony lelkem Bokrétát közöttünk . . . Pihen kasza, sarló Az újig mögöttünk, Vaj' szivesen lát-e Vacsorával várt-e Kereken kimondom: Heje-hoppra jöttünk...» «Szép hitvesed Péter, kit ma keressz vágyva, Gyenge szóval hittak, könnyen hajolt rája . . . Poros az országút, barna felhő támad Ifiasszony lelkem, tán bizony utánad ?» . . . V. Azt a kakukfüttyet . . . Péter ma is hallja De a lelke régen meg van immár halva . . . Osváth Andor. Furcsa rögeszme az asszonyoktól, hogy minden áron valami kedves feleletet várnak, amikor tudják, hogy a válasz hazug. Addig hajtja az ember, hogy veszedelem van, mig végre maga idézi elő. MM kateukszö. — Az »Esztergom és Vidéke« eredeti közleménye. — 1R|YÁR volt, rekkenő hőség. Nyulászó # Péter ép délre végezte he az erdőntúl a munkát. Vigan ballagott hazafelé. A hosszú hét alatt nem feledkezett meg asszonyáról sem. Az átalvető csakúgy duzzadt a különböző vásárfiától. Volt abban bogláros, gyöngyös főkötő, perkál kendő, mézesbábú, promencli cukor, minden jó. Az út az erdőn vezetett keresztül. A fák lombos árnya már eleve biztatni látszott Pétert arra, hogy a nyomasztó hőség elől menekülve, a hűs gyalogúton gyorsithatja lépteit. Már beért az erdőbe. Lágy fuvalat simitotta verejtékes homlokát, egyhangú zömmögés vette körül, olykor-olykor Qgy-Qgy éneklőmadár szerelmes dala verte fel a csendet. Az erdő ölén, az ünnepélyes csend honában, az árnyas lombok alatt ugy megigézte valami őt. Olyan megnyugtató, édes érzés, amely marasztalta, tartóztatta. A buja fü hívogatóan tárt elé kényelmes pamlagot, a madárdal egyre édesebb, a csend egyre fenségesebb lett. Lefeküdt a fűbe és álmodozásnak adta magát. Miről álmodozhat egy szegény munkásember, akinek a ma ép oly fáradságos, mint a holnap'? Oh! a természet gyermekeinek ép oly érző szivet adott a Mindenható, mint azoknak, akik a természet csodáit csak könyvből tanulták bámulni; talán még érzőbbet ; mely annál élénkebb, mert gazdája nem tud kifejezést adni érzelmének. Péternek eszébe jutott minden, ami vele egész életében történt. Szemei előtt elvonult a múltnak minden személyét érdeklő eseménye. Ezek között legutolsó, de legkedvesebb volt házasságának története. Nagyot is nevet rajta ; lelke mélyéből kaczag. Milyen fura dolog is volt az ! Már közel járt az ötveneshez, mikor eszébe jutott, hogy nősülni is kellene. Együtt dolgoztak Julissal, mint lánynyal. Árva volt az is. Őt bátyjának szólította. S azzal a bolond vén fejével beleszeretett a leányba. Es az — talán mert támasz nélkül állt — elment hozzá. Csak kerek harminc esztendő köztük a külömbség! Milyen jót kacagott ezen Péter ! Azután ismét i belebámult a lombsátoron keresztüllátszó kék, mindenségbe. Egy pajkos fuvallat szeme közé csapta őszülő fürtjeit. Vissza simitotta azokat, de álmait elriasztotta egy csacska madár, amely ép a felette levő lombsátorba szállt meg. Egyet gondolt Péter, felkiállt a fára : „Kakák meddig élek ?" — Egyet szólt a madár s aztán tovaszárnyalt. A selyemlágy pázsit nem kellemes többé! . . . Az az egy kakukszó elvette az eszét, fut ki az erdőből. — Már hazaérkezett. A menyecske ott benn oly boldogan várja. Belép a kis ajtón se köszön, se beszél. Az asszony faggatja : — Mi bajod te Péter ? — Ellopták a pénzed ? Ne búsulj, kereshetsz majd ismét. Azután hízelkedik, átöleli Pétert, de az nem szól semmit. Titkos féreg ül a lelkén, a halál gondolata. A szép aszszony eped, könnyezik hiába. Nem tudja hogy ura beteg-e s mi bántja. Péter is olyan már mintha nem ő volna. Néhanéha felsóhajt. Az a sóhaj amint előtör kebeléből, ugy fojtja, ugy kínozza. Fáj a lelke, hogy boldogsága csak egy esztendő kérdése már . . . Eljött már a tél is. Nincs dolog seholse. Az asszonyok rendesen a fonóba járnak. Van ott lány is, legény is elég. Vidám nótázas, hangos terefere, egypár tréfás játék között eltelik az este. A legények a legéberebbek. Lesik, hogy a fonók között ki ejti el a tömött orsót, mert aki elejti,, zálogot ad annak, aki azt felveszi. Gombos Balázs egyre Julis asszonyt lesi. Hull is ott az orsó. A legény csak szedi a csókot az eperajkakról. Nem tartják ezt bűnnek — hiszen ez csak játék! . . . Nemrég nem engedte volna ezt áz a szép asszony. Amióta azonban Péterbe belefagyott a szó s számba sem veszi őt, azóta másként megy. Ilyen ám az asszony ha elhanyagolják ! Péter is látta, hogy jókedvű az aszony, de nem vetett gátat a mulatságának. De ugyan miért is rontaná a kedvét, hiszen úgyis sirhat, közeledik már az esztendő vége. Ó már ugy is meghal, gyászt ölt majd az aszszony, addig hadd mulasson ! Eljött a tavasz is sok ezer virággal. Lombos lett az |erdő. — Péter egyre busább. Kalászt vet a vetés, sárgul is már néhol. Eljött az aratás. Azt is bevégezték. A vidám munkásnép most jőn a mezőről. Péter is ott ül a szekér elejében búra hajtva fejét. Egyszerre eszébe ötlik valami. — Most egy éve annak, hogy a kakuk szólott. A két szarvasjószág bent van a szekérrel. Legények, leányok leugrálnak róla. Egyszerre egy legény — nem más, mint G-ombos Balázs, odaáll a felesége elé s rágyújt egy kis versre; „Ifiasszony lelkem, Bokrétát kötöttünk . . . Pihen kasza, sarló Az újig mögöttünk. Vaj' szivesen lát-é ? Vacsorával várt-é ? Kereken kimondom: Heje hopra jöttünk ! . . ." Volt is ott lakoma, mulatott mindenki. De amig a népség nagy vidámságban volt, két ember eltűnt. Az egyik Juliska, a másik meg Balázs. * Pirkadt már a hajnal, amikor vége lett a vig mulatságnak. Es mintha Péter is megkönnyebbült volna. Kereste az asszonyt, sehol sem találta. Később jött rá aztán, hogy azt már hiába keresi. Most tudja már Péter, hogy az a kakukszó mily igazat mondott . . . Osváth Andor. Irodalmi pályám. — Az „Esztergom és Vidéke" eredeti közleménye. — <SS;OHA sem akartam irodalmi működéssel magamat a közmegvetésnek átadni, avagy családi szerencsétlenséget okozni, kivált oly országban, mint a mienk, ahol csak tárcairásal — mint a statisztika kimutatta — circa 47564 iró veszélyezteti az olvasóközönség lelki épségét s én lettem volna a 47565-ik, ha tárczáim egyáltalán napvilágot láttak volná. S ez nagy szerencséje ugy a kiadónak, mint a szedőknek, no meg esetleges olvasóimnak is, mert megmenekültek a neurasthemia cerebralis, meg paralizis progressiva-féle kellemetlen vendégektől. Az összes életpályákat megtapasztaltam, amelylyel bármily rozoga ekzisztencziát alapítani lehet: kezdve az életpályák legalsóján : a végrehajtóin, föl egész az önálló magánzóig háromemeletes háziak nélkül, de állhatatlan természetem eredményezte, hogy egyetlen hivatást sem tudtam betölteni. Legutolsó aeráján a társadalmi létnek kereskedői utazó voltam, „magyar borutánzatban és táblaüvegekben". Am egy spekuláczióm balul ütvén ki, főnököm végkielégítés nélkül elbocsátott. A jövő felől már teljesen kétségbe illett volna esnem, mikor a mindennapi ebédutáni pikkoló mellett ezt a hirt közölte velem a főnököm, de én olyan flegmával szürcsöltem tovább a fekete levet, mint egy nyugalomba vonult angol vitorlamester. Lapozgattam tovább az újságokat. Nem kis meglepetésemre és örömömre egyik napilapban az idekormolt apró hirdetést olvastam : „Egy kedélyes fiatal ember, a ki az újságíráshoz hajlamot érez, lapomhoz felvétetik." No mondok, habár még most is érzem a balczombomban a neufundlandinak a fogazatát, amely ráadásul' figyelmeztetett az óvatosságra, mikor nagyságos Keresztszeghy ur Ferkója a konyhaajtón kilökött, midőn a legfinomabb törhetlen táblaüvegeket ajánlottam, — mindenek daczára eléggé kedélyes vagyok, hajlamot pedig már a postahivatalnoksághoz is — pedig az mindig megvetett pálya volt előttem, — kezdtem érezni, mért ne lehetnék újságíró ? Fizetés és feltűnés nélkül távoztam a kávéházból. Rohantam a hirdetést közzétevő újság kiadóhivatalába, hol rövid három óra alatt megtudtam a hirdetést közzétevő emberbarát czimét. Hazamenni, bepakolni egy pillanat müve volt. Pakolásom annyiból állt, hogy egy doboz svédgyufát a mellény zsebbe s inggalléromat a kabát zsebbe dugtam, nem lévén egyéb ingóságom, melyre a végrehajtási törvény felkent alkalmazója rá ne tette volna ártó kezét. Megérkeztem V**-be. No mert a V**-ben megjelenő „Nemzetközi Kurjantások" czimü lap szerkesztője volt az az egyéniség, ki rám nézve oly fatálissá válandott hirdetést közétette. Azonnal a redakczióba nyitottam. Olyan füst fogadott, amilyen még Szibériában is megjárná deczemberi ködnek, a padlón meg — ha ugyan volt — oly tömegben feküdt a szivarhamu, meg czigarettavég, hogy az esztergom-budapesti viczinális legjobb esetben is csak hóekével vergődhetett volna közte előre, A világosság, mely a füstfellegen keresztül csillámlott, meg bizonyos gégeköszörülés után, mely olyan formán hangzott, mint midőn a kéményseprő karistolja a kürtőkoromot, odabotorkáltam a szerkesztő asztalához. Megjegyzem, hogy az istentelen szemétben háromszor hasra buktam s harmadszor oly szerencsétlenül vágtambele balábrázatomat egy fél tégladarabba, hogy három zápfogamat tüstént a markomba felejtettem. A szerkesztő épen vezérczikkel volt elfoglalva, mert egy jóravaló papirvágó olló csillogott rettenetesen a kezében. — Nevem Fü . . . — Nem kérdeztem, fiatal ember csak akkor beszéljen, ha kérdezik, különben fogja be a száját, mit hozott ide, egyáltalán mit keres itt, beszéljen világosan és röviden, mert különben . . . S fenyegetőleg nyúlt az ólomkalamáris után, mely zárjel közt legyen mondva akkora volt, hogy a görög torpedó-flotilla kényelmesen hadgyakorlatokat tarthatott volna a tinta felületén. A bátorság soha sem volt családunk erős jellege, bizonyítja a czimerünk is, amelyben egy ostromlott vár fölött egy karvaly száll, ami azt látszik magyarázni, hogy a legvitézebb Ősöm is csak madártávolból nézte az ostromot, — elképzelhető tehát, hogy kissé megrendültem. Pláne mikfor láttam, hogy a szerkesztő néhány öszszetört széket, meg padot kezd eközben az ablakon kidobálni, térdeim hallhatólag Összeverődtek s folyton remegtem, hogy egy székláb orromnál fogja végezni pályafutását. De a szerkesztő végre barátságos arczot vágott s néhány többszörösen összetett mondatban kicseréltük nézeteinket s megalkudtunk. — Az lesz az ön asztala, — szólt a sarokban álló egy lábu asztalkára mutatva, a melyen ha irni akartam a kalamárist a kezemben kellett tartanom, vagy a padlóra tennem, mert a papir mellett el nem fért. — A szerkesztőség vendégeit tapintatosan kell fogadni. E czélra az asztalon talárja a kutyakorbácsot, ott az ablakmélyedésben a bikacsököt, meg egy fél petrenczés rudat, itt a fiókban pedig revolvereket. Csak tapintatosan, tapintatosan ! Szép kilátások! Micsoda illúziókkal voltam én az újságírás iránt! De beletörődtem s bizonyos jóleső önérzet emelgette a keményre vasalt ingmellet, mikor uj névjegyeimet szemlélgettem, melyeken ez állott: Fürtös Balambér, a „Nemzetközi Kurjantások" segédszerkesztője s kiszögeztem egyet haladéktalanul a „Bánatos jegesmedve" külön szobájának ajtajára, hol állandó éjnapi szállásomat töltöttem. Megírtam az atyámnak, hogy végre tisztességes foglalkozáshoz láttam. Midőn megtudta, hogy újságíró lettem, azt irta vissza, miszerint kitagad az örökségből, (volt néhány ezer forint adóssága, meg az anyósa Gráczban, aki kótából szokott bagózni). Ám én egész lelkesedéssel csüngtem uj pályámon, határozott talentumot árultam el, mert három hét múlva ugy tudtam nyirni, mint Pauer Imre vagy akár Gyulai Pál. Nem részletezem mennyit szenvedtem. Nem írom le, midőn egy műkedvelő polgárokból álló színtársulatot megkritizáltam, a hátamon 27 bőrfolytonossági hiányt okoztak, nem irom le, hogy egy bányász-sztrájk alkalmával Davy-lámpával leégették a hajamat, mellőzöm annak elbeszélését, hogy egy népzendülés alkalmával egy szoczíalista elvtárs lágyékomba merítette a szénahányó villát s ez által 4 hétre alkalmassá tett az orvosi gyógykezelésre, elhallgatom azt is, hogy egy izben a Szitovszky uton hazamenet az éji órákban bizonyos ismeretlen tettesek a szépitő-egylet által az alléban elhelyezett ingyenes ülőpadok egyikével ugy vágtak fültövön, hogy a tarkóm 250 rőfnyire dagadt a kis-Duna szine fölé. Ilyen kedélyes mulatságok közt folyt le három hónapig tartó újságírói pályám. Mert csak három hónapig tartott ez a fényes pálya, minthogy ekkor lejátszódott egy kellemetlen esemény, minek folytán örökre bucsut mondtam az irodalomnak. A „zöld kilencesek" torokkneipoló egylete választmányi ülésén történt, melynek tagjának lenni én is eléggé szerencsétlen voltam. Alelnököt választottunk. Huszonkilencz jelölt volt, de 26 már a választás megkezdése előtt visszalépett, egyet kirúgtak az ülésteremből, s igy csak kettő maradt a porondon \ Csalánossy Huba és Bodor Botond. En mint az egylet hivatását mindég szem előtt tartó tag, az utóbbit pártoltam, mert az a hir volt elterjedve róla, hogy borkővel van benőve a gyomra s igy egyformán megbírja a 90 fokos denaturálatlan spirituszt, meg a bátorkeszi sört, pedig az utóbbihoz is nem közönséges gégefő nyilas szükséges. A záróra felé a szavazatok többsége Botond felé hajlott, s már az erkélyről torkomszakadtából ordítottam az alant egybegyűlt közönségnek, hogy Bodor Botond kétségtelen, midőn megjelenik mögöttem a Csalánosy Huba egyik kortese s ezen szavakkal: „éljen Csalánosy", ugy a falhoz legyintett, hogy azt gondoltam, miszerint mindjárt freskó lesz belőlem, legjobb esetben is féldombormü. Ez azonban nem volt elég, meragadott a balvállamnál s lelökött a balkonról az asztalra. Mi sem természetesebb, mint hogy a bal lábszáram térden felül három részletben eltört. A szent Lázár kórházban hat hét és gipsz kötés alatt a törés begyógyult, de ballábam 3 czollal most is rövidebb s mikor távoztam, megfogadtam, hogy