Esztergom és Vidéke, 1897

1897-10-10 / 81.szám

a mai összejövetel célját. Ezután felolvassák a jegyzőkönyveket és Bartal Rezső volt kir. tanfelügyelő búcsúzó levelét. E búcsúzó sorok megható hangon szólanak a tanítósághoz és elöljárósághoz, — miért a búcsúzó tanfelügyelő sikeres működésének emléket jegyzőkönyvbe foglalják. Majd felolvasásra került Haugh N. dorogbányatelepi tanitó >Az emberek hajlamáról* cimü rövid értekezése, mely után Fehér Gyula a társegyletek egyesülésének szükségességéről hosszabb beszédet rögtönöz és meggyőző okokkal kimutatja, hogy az esztergomjárási tanitóegylet a dorogi esperességi tanitói körrel, miután tagjai egy és ugyanazok, minden további vonakodás nélkül egybeforrhat a nélkül, hogy a jogok csorbulást szenvednének. E részben ajánlata oda konludál, hogy az egylet tiszteletbeli elnöke lenne a kerületi esperes, a többiekben pedig az egyleti viszonyok épségben maradnának. Bertalan Vince képzőtanár minden izben osztja dr. Fehér Gyula álláspontját annál is inkább, mivel az egyesülés irányelve ő eminenciája, a hercegprímás egy korábbi rendeletében le van rakva. A járási kor közgyűlése erre kimondja határozatilag az egyesülést, mely fölött érzett öröm a jelenvoltak tüntető éljenzésében nyer méltó kifejezést. E határozat után a gyűlés tagjai mind a megyeházához törekedtek, hogy a volt kir. tanfelügyelő számára egybehívott ünnepi közgyűlés lefolyásának részesei lehessenek. Bartal Rezső ünneplése. A vármegyei székház nagyterme zsúfolásig megtelt a városi és megyei tanítósággal és vezető elöljáróikkal egyetemben. Elküldöttek az ünnepeltért: beleházi Bartal Rezső kir. tanácsos nyugalmazott tanfelügyelőért. Megérkezését kitörő harsány éljenzés jelezte, s a közgyűlés megbízásából Meizermann Ignácz bátorkeszi elnöklő esperes fogadta, és egy gyönyörű tartalmú, válogatott kitételektől duzzadó beszéddel ünnepelte és szeretetteljes hangon búcsúzott el tőle. Az ünnepelt érdemeinek tárházából a legkiválóbbakat szemelte ki s ezek legfőbbike az volt, hogy huszonegyéves szereplésével az egész vármegyei tanítóság osztatlan szereretetét, vonzalmát és ragaszkodását kivívta magának, amivel kevés tanfelügyelő dicsekedhetik az országban. A nyugalomba vonulás időszakára tartós egészséget kívánva kijelentette végül azt is, hogy az ünnepelthez méltó emlékül a hálás tanítóság Bartal Rezső névvel 500 koronás alapítványt gyűjtött azon czéllal, hogy annak kamatai majdan az esztergommegyei tanítók arra érdemesnek ítélt gyermekei részére tanulmányi segélyül kiosztassanak. E remek beszédet Major János hasonló tartalmú ékes szóllással elmondott, szép üdvözlése követte, melyet itt közlünk: Nagyságos kir. Tanácsos, Tanfelügyelő Ur! A tisztelet, szeretet és hála érzelmei hoztak össze ma bennünket, hogy őszinte szívből jövő Istenhozzádot mondjunk Nagyságodnak, ki nekünk tanítóknak, mindenben mindenünk vala. Leereszkedő szives jóságával lekötelezett mindnyájunkat ; és azok között, kikhez a szeretet és hála fűzik lelkünket, alig van valaki, ki a tanítók mély tiszteletére, igaz szeretetére és bensőleg érzett őszinte hálájára jogosabb igényt tarthatna, mint Nagyságod. — Nagyságod a tanítók vezetője, tanácsadója, szelid jólelkű atyja, két évtizedet meghaladott időben vezette Esztergommegye tanügyét. Szeretetének egész melegével karolta fel a tanítókat ; tudásának meggyőző erejével vezette, támogatta őket és hol a sors kérlelhetlen végzete könyüt facsart a tanitócsalád tagjainak szemébe : ott volt késedelem nélkül, hogy e könyüket gyengéd kezekkel felszárítani segítse, Szerétének melegével hódította meg Esztergommegye tanítóit is : és e szeretet viszonzásával mi sem nyújthatnánk mást, mint szeretetet. Részben azért, hogy eme szeretetünknek tehetségünkhöz mért némi jelét adhassuk, és azt későbbi időkre is állandósíthassuk, — másrészt és főleg, hogy Nagyságod nemes szivének intenctióit, a tanitókal való jótéteményt megörökítve lássuk, elhatároztuk, hogy Nagyságod nevére egy alapítványt teszünk, melynek kamatait Esztergommegye tanítóinak azon gyermekei élvezhetik, kik a középtatiodát, vagy tanítóképzőt Esztergomban látogatják. Meg vagyok ugyan győződve arról, hogy Nagyságod neve e csekély alapítvány nélkül is kitörülhetlenül marad vésve Esztergommegye tanítóinak szivébe : ámde megnyugvásunkra szolgál azon tudat, hogy ez érzelmeinket utódainkra is átszármaztathatjuk, kiknek alkalmat nyújtunk arra, hogy a tanítók hálájából azon részt, melyet lerónunk nem sikerült, ők rójják majd le, valahányszor a tanítók legjobb emberének nevét kiejtik. Fogadja tehát szívesen ez elhatározásunkat és engedje meg kegyesen, hogy szerény alapítványunk Nagyságod nevét viselhesse. Végül pedig mindnyájunk benső érzelmeinek adok kifejezést, midőn kívánom, hogy a kegyes Ég terjesze ki védő karjait Nagyságod fölött, adjon hosszú boldog, megelégedett életet, hogy még soká éivezhesse jól kiérdemelt nyugalmát csaladjának boldogitására, mindnyájunknak őszinte örömére, Isten sokáig éltesse ! Éljen! Ezután az ünnepelt köszönő nyilatkozattal válaszolt. S itt az elérzékenyülés oly jelenetével találkoztunk, hogy a szemek a hálás tanítóságé a búcsúzó tanfelügyelőjével egyetemben könybe fakadtak, s ez mutatta, hogy az huszonegyévi esztergomi tanfelügyelősége idején csak jót és nemeset alkotott oly módon, hogy a szerető ragaszkodás minden téren feléje mosolygott. A búcsúzó válasza a következőképpen hangzik : Mélyen megindító rám nézve ezen, általam nem remélt, annál kevésbbé várt ünnepeltetés, melyet negyvenegy évi tisztviselői szolgálatom és ebből kifolyó nyugdíjaztatásom alkalmából részemre rendezni méltóztattak. Érzem, tudom, hogy hosszú szolgálatom alatt nem tettem és az adott nehéz viszonyok között nem is tehettem a népnevelés terén olyan kiváló szolgálatot, mely a kötelesség lelkismeretes teljesítésén fölül talán kiváló érdemül lenne számitható és azért engedjék meg tisztelt uraim és barátaim, hogy én ezen ünnepeltetésből csak annyiban vehessem ki részemet, amenynyiben huszonegyévi együttműködésünknek eredményéből engem is megillet egy kis rész, igen is csak egy kis rész, talán a legkisebb. Ne méltóztassék túlhajtott szerénységnek tartani ezen nyilatkozatom, mert kérdem, hogy ha van Esztergomvármegye népnevelési ügyében haladás, a minthogy hála a jó Istennek van is, kérdem kié annak érdeme, ugyebár az abban közre működő összes tényezőké és pedig elsősorban a mi önzetlen, kipróbált jeles néptanítóinké, továbbá az azokat közvetlen vezető főtisztelendő iskolaszéki elnök uraké és kerületi esperes tanfelügyelő uraké, de nem kis rész illeti meg az érdemből Esztergomvármegye tek. közig, hatóságát és annak hazafias, a népnevelésért lelkesülő vezérférfiait, kik engem tanfelügyelői működésemben mindenkor egész odaadással támogatni méltóztattak, fogadják érte hálás köszönetemet. Ezen tényezők lelkes közreműködésének köszönhetjük azt az eredményt, amire tankerületünk méltán büszke lehet. Hogy mennyiben veszem ki én is részemet az érdemből, hát tisztelt uraim, én egyedüli érdememet abban hiszem feltalálhatni, hogy huszonnyolc évi tanfelügyelői működésem alatt merev eljárással soha sem állítottam élére a dolgot, nehogy elidegenitsem ügyünktől a közérdeklődést akkor, midőn annak támogatására leginkább szükségünk volt, tehát szép szerével, az illető iskola fenntartók anyagi viszonyainak és egyébb közreműködő tényezőknek méltányos tekintetbe vételével iparkodtam a népoktatási törvénynek érvényt szeretni, Ez volt vezérelvem és erősen hiszem, hogy csak ennek köszönhetem, hogy működésemben lassan bár, de biztosan haladtam a nélkül, hogy a törvény szigorának kérlelhetlen keresztül hajtásával bármikor is kétessé tettem volna célom elérésének lehetőségét. Nem érdemül, csak eljárásom mikéntjéül említem fel, hogy én a taneredmény megítélésénél mindig a meglevő és közreható viszonyokat és körülményeket vettem tekintetbe, mert csak ez által véltem méltányosan elbírálni a teneredményt és nem hiszem, hogy ez érdemben bár ki is igazságtalansággal vádolhatna. Midőn ezek után hálás köszönetet mondok ezen ünnepeltetésért, tisztelettel kérem Önöket tisztelt uraim és barátaim, hogy tartsanak meg engem továbbra is nagyrabecsült barátságukban. Isten áldja meg Önöket, éljenek boldogul. A meghatottság és elbúcsúzás után a gyűlés éljenzéssel szétoszolt s a >Fürdő* vendéglő kis termében közös lakomán találkozott, hol az ünnepelt egésszégére hálás tisztelői lakomát tartottak és cigányzene mellett számos poharat ürítettek. „Fondorkodó, opponálló testület." Esztergom, október 9. A városházi félhivatalos újság legutóbbi számában egy, az első kolumnáján közölt cikkben támadást intéz ellenünk, amiért a legutóbbi törvényhatósági közgyűlésből a belügyminiszterhez küldött jelentést, amely a városi tarthatatlan, kaotikus viszonyok rendezését célozza, mint nagyon is közérdekű aktát repordukáltuk s az abban csupa pozitív adattal megerősített állításokat magunk is hasonlókkal támogattuk. Hogy ez mennyiben róható bűnünknek, nem értjük, valamint azt sem, hogy ha a nevezett iap ez ügyben nyilatkozni akart, miért foglalkozott cikkében többet velünk, mint a jelentéssel, amelyet egyszerűen leközöltünk. Ugy cselekedett ő is, mint a polgármester a nevezetes megyegyűlésen. Másról beszélt, mikor a bor árát kérték, ellenben a világos tények cáfolásába bebocsátkozni egyáltalán meg nem kísérelte. A lap is csak méltatlankodik, sóhajtoz és kikap a jelentésből három olyan szót, amelyekről tudja, hogy igy — kontaktusukból kiemelve s az e célra praeperált mártással leöntve — alkalmasak a törvényhatósággal úgyis szívesen ellenkező emberek ujabb felbujtására. Éz az eljárás sem nem okos, sem nem szerencsés és mindenesetre rosszakaratú. Mert amennyiben a jelentés adatait és kitételeit indokoltatnak, alaposoknak nem tartják, feleljenek reá cáfoló adatokkal. A puszta tagadás, egy spanyol grand büszkeségével tett visszautasítás, vagy tiltakozás a tények igazságán mit sem változtat s csak olyanokra lehet hatással, akiknek az üres pukkanó nagy szavak, mint a gyermeknek a rakétaropogás, imponálnak, amilyenekből áll az uj régime óta a városházi vezetőség engedelmes nyája, amely számára különben' e cikk is iródni látszik. Hogy mindenekelőtt a címnek tett három szóval végezzünk, csak a jelentésre utálunk, amely világosan megjelöl mindjárt egy ügyet is, amelyben a rekriminált fondorkodás és opponálás eklatánsán bebizonyosodik. Ne restelje a cikkíró ur megtekinteni az illető fegyelmi vizsgálat iratait — mi örökös ismétlésekbe nem bocsátkozhatunk — és meg fog győződni arról, hogy az abban követett eljárásra a jelentésben használt szavak bizony nem tulerősek. Vegyen részt néhány közgyűlésben s fogja látni, hogy vannak ott nagy emberek is, már t. i. a taktikázás nagy mesterei, akik igenis fondorkodva igyekeznek minden fontos kérdésben, minden szavazásnál — önös céljuk érdekében — többséget teremteni. Azok az ismert manőverek : az adott pillanatban való ki- és bevonulások, a gyűlésnek kimerüléséig való agyonbeszélése, minden jelentőség nélkül való határozathozatalok, csakhogy »aliquid fecisse videatur,« mind a fondorkodások kategóriájába tartoznak s mind a közérdek hátrányával járnak. Kétségtelen, hogy e vád a közgyűlés tagjainak csak egy részét illeti, őket is csak annyiban, mert tehetetlen bábjai egy, illetőleg néhány embernek, aki kényekedve szerint rángatja őket a legengedelmesebb marionettel: a polgármesterrel egyetemben. Mert a közgyűlések nívójának ilyen szomorú és veszedelmes sülyedése, a fondorkodások és alaptalan opponálások legvirágzóbb korának dicsősége mindenha a jelenlegi polgármester és imperesszáriói nevével lesz kapcsolatos. A cikkíró ur, ahelyett, hogy a megyei jelentés hangját és modorát kifogásolja, miért nem ismerteti inkább azokat a törvényhatósági intézkedéseket, amelyek a város érdekeit sértették ? Üres sopánkodás helyett miért nem áll elő oly megyei rendeletekkel, amelyek nem a közjó érdekében hozattak, ha mindjárt egyeseket, akiknek cirkulusait megturbálták, kissé kellemetlenül is érintették ? E helyett — more solito — újra csak gyanúsít. A jelentés rejtett céljáról, valami hiányosan burkolt tervről beszél, amin mosolyogni fog mindenki, aki a jelentést elolvasta, amennyiben arról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy nem nyílt. Nagyon is egyenes nyílt és ezért vág annyira elevenébe azoknak az uraknak, akik mert maguk mindég oldalutakon járnak, másról is ugyanezt tételezik fel. Nem osztjuk abbeli reménységüket sem, hogy a belügyminisztériumban nem fogják tudni, mi lett hirtelen Esztergomból s ad acta teszik a jelentést. A belügyminiszternek éppen a legutóbbi időben — sajnos — nagyon is alkalma nyílott a mai Esztergom megismerésére, hogy csak a kaszárnya, — közkórház, — vágóhíd, — pótadó, — stb. — ügyeket említsük fel. Azt pedig már fennebb említettük, hogy a jelentés nem nevezhette meg névleg — mint említi is — azokat a tisztviselőket, azokat a képviselőket, akik a frondőrködés és taktikázás diabolusai; csak a képviselőtestületről beszélhetett, mely általuk hipnotizálni engedi magát, amiért a jobbérzésüek,önállóbb jellemüek egyre jobban elmaradoznak üléseiről. Hogy azért nem lehet opponáló egy testület, mert vezetői kathotikus emberek, ennek