Esztergom és Vidéke, 1896

1896-10-08 / 81.szám

Esztergom, XVIII. évfolyam. 81. szám. Csütörtök, 1896. október 8. ESZTERGOM es Megjelenik hetenkint kétszer : csütörtökön és vasárnap. —&— ELŐFIZETÉSI ÁR.: | Egész évre 6 frt — kr. 5 Fél évre 3 > > k Negyed évre I » 50 » g Egy hónapra — > 50 > Egyes szám ára — > 7 > VÁROSI ES MEGYEI ER DEK EINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Hivatalos órák : d. e. 9-ll-lg, d. u. 3—5-ig. Kiadóhivatal: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház. hová a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások is küldendők. —= TELEFON 59. SZÁ^. ==— Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Náudor, Tábor Adolf papir­kereskedésében, a WalllíSC.h- és llaujdl-féle dohánytőzsdékben. Hirdetések csak a kiadóhivatalban vétetnek fel. $ 1 | Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári | ^ bélyegilleték fizetendő. I , Nyilttér ára soronkint 20 kr, Választás előtt. Esztergom, október 7. Az 1892-ben alakult országgyűlési ciklus immár véglegesen feloszlott, hétfőn ült utoljára együtt a Ház. A képviselő urak bevonultak talpig feketében, díszben, ugy amint az első ülésen megjelentek. Komoly homlokukon mély meghatottság bo­rongott s a méla melankólia bú­csúzó tekintete meg-megpihent a terem körbefutó széksorán, az édes, puha helyeken, amelyekbe ki tudja ki ül be jövőre ? Az elnöki csengő ridegen és éle­sen vágott bele a szubjektív ábrán­dozásokba, a trónbeszéd szavai el­hangzottak, nincs többé kétség! megvolt a: >circumdederunt . . .« Es amikor elnémult ott az élet és bezárultak az üvegajtók, felpat­tant szerte az országban az ország sorsán való gondolkodás ötesztendő óta rozsdásodó zára, felhangzik immár mindenütt a hazafias viták zaja, amely betölt hegyet és völ­gyet, szülvén és teremtvén embe­reket. A nemzet ma souverain. Kezében a sorsa, kezében a jövője. A háta­Íz Mnoin és fiié" tárcája. Regény* Irta MARTOS FERENC. IX. Es jönnek az évek és mennek az évek, Es fogynak az álmok, a vágyak, a kéjek Es elfogy az ember, ha nincs neki párja. Csupáncsak a sőbul nem fogy ki a tárna. Es csattog a csákány, és porlik a szikla. Ami volt iszonyú láng, lészen kicsi szikra. Begyógul id#vel minden kicsi seb. S minden nap egy emlékkel kevesebb. Mint egykor Aladin, lámpával a mélyben, Dúskál az aranyban, a kincsben, a fényben, S mikorára kimarkol egy keveset, Bezárul az ajtó a háta megett . . . X. Lelkét a sótelepbe általöntve, El . . . vagyis inkább : lélegzik csupán. Haja idővel sószinüvé őszül És sóbarázdák ülnek homlokán. S ha néha-néha gondol is nagyot még; Egy-egy világosabb, szebb éjszakán, Mire az éjszakák tovább suhannak, A gondolat marad — nagy gondolatnak . . Ha olykor elbolong a tárna mélyén, Meglátogatja néha-néha még Egy nőalak. Hasonló Magduskához. Haja zilált . . . szeme sováron ég . . . 1 Utána kap — de szétfolyik az éjbe, S marad kezében puszta buborék . . . Ismét csalódott! És mivel csalódott, Eldeklamálja ezt a monológot : lom jogarát annak adja, akinek akarja; indokolnia sem kell felsé­ges akaratát, csak a saját lelkiisme­rete előtt kell tisztában állnia. Mi esztergomiak is lelkiismere­tünkkel vagyunk beszédben. Mérle­gelünk, fontolgatunk a választás kö­vetkezményei által reánk háruló fe­lelősség tudatában. Esztergom város képviselőségeért mindenesetre küzdelem fog folyni. Fellép a volt képviselő és a szabad­elvüpárt is állit jelöltet. Amint ugyanis biztos forrásból értesülünk, e párt is megkezdette már akcióját most, hogy az országgyűlés felosz­lott, amit megcselekedni addig, amig az eddigi képviselő volt a mandátum birtokában, nem tartott a politikai ildomossággal és tapintatossággal összeegyeztethetőnek. Zászlóját a legrövidebb idő alatt kigöngyölgeti, színeit felfrissíti s megmártja szárnyait a szabad leve­gőben. Még csak a név hiányzik róla, de már az se soká ! Amint belenézünk kutató szemmel a jövő ködébe, mint a távolban für­késző tengerész, már látjuk a levegőben előtünedezni még hal­Tudom, hogy el fog jönni, el kell jönni, Amire várok évek óta rég', Felejthetetlenül rózsás napoknak Emléke, érzem, visszahozza még. Korán megvénült asszony, bizonyára, Kit zaklat és bánt minden kicsiség: A férje durva, rőthaju aranyzsák . . . S nyomukban a meddő boldogtalanság. Az nem lehet, hogy Müller urnák egykor Ne mondjam én fel hivatalomat, Szemébe szórva, büszkén, megvetőleg, A pénz, mit érte majd jutalmul ad. Csak arra kérem, hogy ha meg halok, majd Temessen el egy ócska tölgy alatt, S írja meg néki, hogy mikor meghaltam, Utolszor is nevét rebegte ajkam ! . . . Ekkép beszél, de nem felel szavára, Csupán a sófakasztó szikafal, Alul a gépek zúgnak-zakatolnak, Fönn Müller ur parancsszava rivall. A látomány eltűnik — és magába' Marad nem szűnő panaszaival. Nincs egy barátja, egy vigasztalója, De élni kell, hogy életét lerója. És él tovább. Az emberek kidőlnek, Születnek, halnak . . . ő nem látja meg. Gyűjti a pénzt, egy valakire várva, S látása gyöngül, a keze remeg. Otthon teázik . . . ősszel fáj a torka, Tavaszszal a tüdője lesz beteg . . . Templomba jár, húsvétkor gyón s megáldoz, És özvegy gazdasszonyt fogad magához . . . XI. S a vége ? egy szép májusi reggel Bekövetkezik az, amire várt. Mozsarak dörgéssel, zászlók lobogással Üdvözlik a négy lovas, uri batárt. A sótelep ünnepi diszbe' fogadja vány, de egyre erősebben kidom­borodó betűit annak a névnek, ame­lyet zászlónk majd visel. És a hogy olvasunk a valószínű­ség ködéből félig sejtéssel, félig óhajtással, megnyugodva, bizalom­mal, jó kedvvel emeljük zászlónkat magasra e névvel. Mert ez a név nemcsak zász­lóinkra, nemcsak városunk fejlődé­sének lerakott köveire, nemcsak városi könyveink lapjaira van fel­jegyezve, hanem azokba a redőkbe is, ahol a lelkesedés születik. Már csak egy-két nap és ez a név íog fennen lobogni az eszter­gomi trikolórokon. És hogy fenn fog lobogni, a közönség egyszeriben tisztában lesz annak viselője elveivel törekvéseivel, képességeivel. De nincsen tisztában egészen a másik jelölt, a volt képviselő elvei­vel s azokra immár nagyon is kí­váncsi. És ildomos is, szükséges is hogy módja nyíljék azokkal mielőbb megismerkedhetni. Vájjon a volt nemzeti párt me­lyik frakciójához tartozik a volt kép­viselő : Horánszky hive-e, vagy pe­dig Apponyista, mert e két frakció tudvalevőleg ma nagyon távol áll Urát, ahogy illik, megköveti, Rózsákba' taposnak a jó telivérek S mosolyogva köszönnek a lord s a lady. Szép szálas a férfi; homloka jóság, Nézése okosság, erő, figyelem. S a nő — ragyogó, nyilt májusi rózsa, Maga a virulás, maga a szerelem. Hová szeme pillant, kizöldül a fü is, Megszűnnek a gondok és a bajok, S a boldogság gyümülcse fejében, Ölébe kis angyalfő mosolyog. A diszkapu mellett egy őszhaju ember Fogadja beszéddel a bányaurat. — Üdvözlöm a lordot . . . igy szól, de a többi, Hiába dadog, torkán elakad. A nő mosologva biccent a fejével! — Köszönöm, hiszen úgysem tud ö magyarul. Hanem ha kegyednek nincs kifogása, Beszéljen a bánya dolgairul. Mikor én legutőszor itt jártam, e gyárnak Helyén viruló kert álott - - hová lett ? Hol mostan a gép zúgr, ott volt a mi házunk, Ott éltem a legszebb éveimet. Hová lettek a tölgyek az egykori kertből ? Ki vágta ki kedves virágaimat ? Hát nem maradott meg egy árva levél sem A paradicsomból, a tölgyek alatt ? Mint csacska gyereklány, hány májusi estén Vizsgáltam e helyről a csillagokat! Örök szerelemről fütyörésztek a fecskék, S cirpeltek a tücskök a tölgyek alatt. Itt súgta először egy ur a fülembe, Hogy meghal utánam, oly szörnyen imád. Itt gyúltam először rövid álmodozásra, S itt kaptam az első hosszú ruhát. Egy régi barátom is élt e vidéken . . . Vele játszadozám a tölgyek alatt : egymástól. A volt nemzeti párt régi elveit vallj a-e, avagy ő is óhajtja a revisiót ? A revisiót, amely az or­szág békés boldogulásának való hadüzenettel egyenlő . . . Mert azt minden férfias gondol­kozású választó elvárja tőle, hogy amíibiális álláspontot ne foglaljon el s nyilatkozzék azokra a suttogá­sokra nézve is, amelyik szerint nép­párti allűrjei volnának . . . Es ha ez megtörténik, mindenki tisztában lévén a jelöltek elveivel, irányával képességeivel, megkez­dődhetik az alkotmányos küzdelem, amelyben könnyű lesz helyét meg­találni annak, aki városa fejlődését, szebb jövőjét, boldog felvirágozását szivén hordja. A—n. Lejárt pályázatok. Esztergom, október 7. F. hó i-én két rendbeli pályázat járt le városunknál még pedig a vil­lamos világításra és a város térké­pezésére és lejtmérésére. A villamos világításra vonatkozó­lag beérkezett egy zárt ajánlat, melynek beadója gyanánt a *Rész­Idegenbe szakadtam . . . nem láttam azóta, ő is bizonyára, idegenbe szakadt. Ki tudja, hová lett ? Ki tudja hol él most, És mere szaladgált a lányok után ? JÓSZÍVŰ, bolondos, szép, szőke fiu volt . . . Jenő a neve . . . nem ismeri tán ? . . . Megrezzen az őszhaju férfi e szóra S pár pilanatig semmit se felel. Merőn, szomorúan nézi az asszonyt, Ki szebb, virulőbb lett éveivel. S magára tekint . . . roskadt, öreg ember . . . Már romja sem annak, ami volt . . . azelőtt . . . Egy ostoba könnyet töröl ki szeméből, S halkan feleli: — Nem ismerem őt. (Vége). Gyűlölet. — Az ^Esztergom és Vidéke* tárcája. — — Leblanc Maurice. — - Oh, a gyűlölet ! Egyszer életembem láttam közelről a valódit, azt, amely hallgat, éveken át vár kielégittetésre és aztán kérlelhetlenül élvezi a szörnyű bo­szut, amelyet előkészített. Gyermekéveim minden emléke két társam személyéhez fűződik ; De Plen­cadine Hubert az egyik, d' Arvan Ro­dolphe a másik. Együtt jártunk iskolába, együtt végeztük Parisban a jogot. Nem voltak egymás előtt titkaink és ép ugy szerettem a sápadt, gyönge Hubert-t, mint a vidám és erőteljes Rodolpheot. Az élet utóbb elválasztott egymástól. Barátaim hazatértek a Morbihan aljára; a legolcsóbban és legj Hiányosabban szállít az általán Scheiber ltezsö és Társa-cég Esztergom, Széchenyi-tér, gyógyszertár-épület. Minden igazságos elvet diadalra juttató zászlókat jóhirnévnek elösinert Stali«i»«r Itt^sn «*s Társsa-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom