Esztergom és Vidéke, 1896

1896-07-09 / 55.szám

keztek dr. Földváry István városi főügyész, Luczenbacher István, Ka­tinszky Lipót, Wimmer Imre megye­bizottsági tagok és mások. Mikor a menet a község határá­hoz ért, ott várakozott Bóna Mihály községi biró, őszhaju tipikus magyar népalak s fedetlen fővel éltette a főispánt, akinek erre kocsijához nyargalt egy nyalka lovas, árvaleány­hajas kalapban, lobogós ingujjban : a banderialisták vezetője, a biró fia: — Isten hozta méltóságos főispán ur ! — mondotta, megszólalt a trom­bita s a száz lépéssel előbb felálli­tott negyventagu lovasbandérium lassú lépésben megindult a község felé. A község első házánál állott a zöld lombokkal, fenyügallyakkal és nemzetiszínű zászlókkal díszített diadalkapu. Ennek két oldalán so­rakoztak a község szép lányai szí­nes pruszlikokban, átlátszó, fehér csipkekendőkben. A czigányzenekar a Rákóczy-indulót húzta. Az éljenzés egyre növekedett s legáltalánosabb volt a községháza előtt az uj emlék­kőnél, amelynek kerítése mellett Herte­lendy Gyula jegyző, a szép ünnep főren­dezője üdvözölte az érkező vendé­geket. A menet egyenesen Kobek István, a járás országgyűlési képviselője kastélyának udvarára hajtatott. A lovasok előrementek a szép virágpartík között, az előkert széles, kavicsos utain. Az üvegveranda lép­csőin a háziúr fogadta vendégeit az ő ismert nagy figyelmességével és szeretctreméltóságával. Majd a főispán kívánságára még egyszer elvonult a bandérium a ve­randa előtt s mindenkinek gyönyö­rűsége tellett a daliás, pompásan festő lovasokban, akik között — ter­mészetesen a földmivesekével egy­forma kosztümben — a bátorkeszi intelligencia több tagja is ott volt. Az ebéd. Délben Kobek István ur lakásán har­minc teritékes ebéd volt. Minden feszes, hivatalos jelleg nélkül való, hiszen csupa jó barát ült a fehér abrosz mellett, akik természetesen egészen otthonosan érez­kapni . . . Egy-kettő, odaállasz a sa­rokba . . . — De édes lelkem, csak nem fog az a szegény gyerek éhen lefeküdni ? szólott a nagymama részvéttel. — Éhen fog lefeküdni, mert ma nem érdemelte meg a vacsorát . . . Lacit odaállították a sarokba, Ella pedig, mikor, a szegény testvérjére nézett, könyezve ette a jó tejfölös csirkét és a pompás gyümölcsöket. Es Laci komoran, de egy martir hidegségével koplalta végig a vacsoraidőt az emeletes tyukketrecnck támaszkodva . . . Tiz óra felé, mikor az egész ház elcsön­desült, egy óvatos alak surrant be titok­zatosan a gyerekszobába. A vén Takács volt, a lókupec, aki hideg sültet és gyü­mölcsöt csempészett az unokája ágyába. Laci szepegve kérdezte : — Te vagy nagyapa ? — Én vagyok ... Itt van egy pár jó falat, edd csak meg gyorsan . . . A kiéhezett Laci mohón nekiesett a sültnek és tele szájjal szólott az ágyán üldögélő öreg emberhez : — Látod, hogy nem árultalak el! De holnap délután aztán megint káromkodni fogunk ám a pajtában . . . — Fogunk ám, kurjantott az öreg vi­dáman, még pedig déltől estig ! Összenéztek a holdvilágban, mint két jó cimbora, aki teljesen érti egymást. A ték magukat az igazi magyaros ven­dégszeretetéről ismert család körében. A perbetei cigánybanda játékát mind­azáltal ismételten megszakították a tósz­tok. Az elsőt Kruplanicz Kálmán főispán mondotta a királyra, hangsúlyozván, hogy bár csak családias jellege van az ebéd­nek, nem teheti, hogy a község milléniumi ünnepének napján uralkodónkról meg ne emlékezzék. A második felköszöntő a háziakat il­lette, az éltető dr. Földváry István volt, aki az ő ismeretes ékesszóllásával s a szeretet melegségével és valamennyi jelen­levő szivéből beszélt. Katinszky Lipót ügyvéd a megye fejére, a főispánra emelte poharát, akinek könnyű dolga most mintafőispánnak lenni, mikor előtte olyan mintaalispán hozta rendbe a megyét, amilyen Kruplanicz Kálmán volt. Utánna Lucenbacher István emelkedett fel, s rö­viden, de velősen és szellemesen köszön­tötte fel az alispánt, hivatkozva az előtte szólóra, aki szintén ugy nyilatkozott, hogy jó alispánok mellett virulhat fel csak a vármegye. Ilyen alispán a je­lenlevő. Az utolsó tósztozó Balázs J. bátorkeszi gyógyszerész volt, aki a kerület jelen­legi és lee?ido képviselőjére mondott ha­tásos, lelkes pohárköszöntőt. A beszéd nyomában felhangzó hosszas éljenzés és a zajos, őszinte ováció, mely az egész nap folyamán mindenütt megnyilatkozott, ahol csak Kobek István ur megjelent, nagyon határozottan dokumentálta, hogy a járás lakossága teljesen ugy gondolko­zik, mint a felköszöntő mondója s hogy a mult választás virágja : az arany kalász diadalmas virág marad a jövőben is. E derék kerület nem lesz többé hálátlan az ő igazi jótevői iránt . . . Az ebéd befejezése előtt érkezett a kö­vetkező üdvözlő távirat : Megjelenésemben sajnálatomra aka­dályozva vagyok. Szívből üdvözlöm önöket hazafias ünneplésükkor, me­lyen lélekben jelen vagyok. Éljen az ezredéves haza! Éljenek annak hű fiai, a bátorkesziek ! Reviczky Károly. Az ünnepély. A bizonytalan, csöpögős idő miatt már-már aggodalom szállotta meg a kö­zönséget, hogy az eső megrontja a pro­grammot, annál is inkább, mert éppen két óra tájban hatalmasan megeredtek vén Takács később összeszedte a cson­tokat és megcsókolta az álmosodó gye­reket. — Most már aludj öreg, majd holnap folytatjuk, ahol elhagytuk . . . Bajóth község rövid története. Irta : Mihályi Imre. Ez ősrégi, törzsökös magyar falut Kézay szerint az Imre király neje; Konstancziával hazánkba költözött nagy hirü és vitéz Simon spanyol gróf sógora Benedek vajda, a ki Bánkbánnal azonos, tündér szépségű neje Tota gróf kisasz­szony mulattatására alapította, miután mint szerelmes ember a Spanyolhonból ide származott nejének, e kies vidéken épített várával, melyet a család nevéről Boyothnak nevezett, kedveskedni akart. Körülbelül 1195-ben alakittatott meg e község, s eképpen már 800 év óta lak­ják itt e földet magyar lakosok. S hogy már a rómaiak idejében azoknak vala­mely telepe létezett itten, bizonyítják a község határábau a hetvenes években felásott római sarkophagok, s egyéb emlékek, melyek a primási múzeumban nyertek elhelyezést. Nagy gyásznak és vérontásnak lett azonban okozója a Bor nemzetségből származott Bánk-bán szépséges neje, az ég csatornái, ez az aggodalom azom­ban felesleges volt, mert három órára kiragyogott a sárga, nyári napsugár. Az emlékoszlop előtt nemzetiszínű posz­tóval díszített lombsátor állott, a pódiu­mon kényelmes fauteillek, amelyekben immár diszmagyarban helyet foglaltak a főispán, az alispán, Kobek István és Perényi Kálmán. Körülöttük csoportosult az előkelő vendégkoszoru. A sátor körül a községi tűzoltóság, parancsnokával az élén, kordont vont s itt is, mint az egész községben minta­szerűen fenntartotta a rendet, ami nem volt könnyű munka a sok száz főre rugó tömegben. A helybelieken kivül impozáns számban jelentek meg a dunamocsiak, muzslaiak, bucsiak, kisujfalusiak és köböl­kutiak. .Mélységes csend állott be, amikor Kobek István ur az emlékművel szemben felállott s lelkes, érces hangon elmon­dotta a következő szép és hazafias meg­nyitó beszédet: Méltóságos kir. főispán, nagys. alispán, mélyen tisztelt vendégek s kedves polgár társaim ! Ezer esztendeje annak, hogy a mi vitéz őseink, Árpád apánk vezérlete alatt elfoglalták ezt a földet s megalapították Magyarországot. Az ezer esztendő folyamán, mely azóta tovament, Magyarország néha boldog és erős, néha pedig boldogtalan és gyönge volt. Mindig akkor volt a hazánk boldog és erős, a mikor a magyar hazafiak, a derék magyar emberek valamennyien egyet értettek. A mikor ur és polgár ember egymást se le nem nézte, se nem irigyelte, hanem megértette és megbecsülte. A mikor a magyar megadta Istennek, a mi Istené, a királynak, ami a királyé, de a mellett a maga józan eszére és szabad­ságára is büszke volt. És amikor a magyar nem bántotta, nem gyűlölte a másik magyar embert, ha annak más hite más temploma volt is; akkor mindig boldog és erős volt a haza. Ellenben keservesen boldogtalan s nyomorultan gyönge volt szegény hazánk mindig, ha a magyarok egymásközt túl­zott pártoskodásból, irigykedésből, elbiza­kodásból, vagy vallási, felekezeti villon­gásból összevesztek, gyülülködtek. Ilyen­kor mindig a külső ellenségei is reá tör­tek, hogy elpusztítsák. Tatár, török, német — mind csak akkor birt velünk, akkor győzött le minket, ha itthon magunk közt is háborúság volt, béke és egyet­értés helyett. Mi kedves polgártársaim, akik imádott hazánk ezeréves ünnepét üljük ma meg, kinek kedveért a község alapíttatott. Ugyanis Jeruzsálemi Endre királyunk neje, a német Gertrúd a féltve őrzött Totát fivére kezére játszotta, királyné létére a keritői szerepre alacsonyodván. Mely aljasság midőn kitudódnék, a ret­tenetes haragra gyúlt férj az Esztergom, Magyarhon akkori fővárosa környékén tartózkodott királynét, s kíséretét bará­taival megrohanván, felkonczolta. E vérengzést életével, s javainak elkobzásával fizette meg Benedek vajda, s ekkép e község a koronára szállott, mit igazol azon körülmény is, hogy 1281-ben a tatárokkali ütközetből dia­dalmasan hazatérő Kun László mint királyi birtokon, itt megpihent, Terra Boyoth néven említtetvén akkor e helység. 1332. évi feljegyzés szerint Cast­rum Bojoth, a bajóthi vár Pál gróf or­szágbíróé volt, de Fejér szerint Péter mester által elpusztíttatott. Valószínű azonban, hogy az akkori ellenkirály ; Csák Máté emberei, Csák István és Huntpázmány Pető pusztiták el ezen akkor ís királyi birtokot, mit igazol az is, hogy (Knauz szerint) e lázadók még a király lovait is elhajtották a szétdúlt erősségből, miért is Huntpázmány I. Károly király előtt kegyvesztett lön. A községnek eme felprédáitatása inkább 1310—1315. évek között történhetett, mivel már 1332—1337-ig Clement nevü mind azt akarjuk, hogy a magyar állam s a magyar nemzet, melynek hű fiai vagyunk, ezután mindig boldog és erős legyen. Szent akaratunk Isten segítségé­vel teljesedni fog, ha nem gyűlölködünk egymás ellen, hanem békésen egyetér­tünk, egymást megbecsüljük, híven Isten­hez, királyhoz, hazánkhoz és szabadsá­gunkhoz. Midőn Bátorkeszi község lakossága által, Magyarország ezer éves fenállása emlékérc emelt szobrot, őseink dicső eré­nyének megünneplésére leleplezném, ünne­pünket a legszebb magyar enek fohász­kodásával nyitom meg. Isten áld meg a magyart! Az éljenzés felzúgott s az emlékmű körül felállitott magyarruhás leányok szép csendesen lehúzták a szoborról a könnyű csipketakarót. S mialatt a közönség a cigányzenekar által rázendített Himnusz-t énekelte, örvendő szeme a szép milléniumi emlékre tapadt. A szobor körülbelül négy méter ma­gas, szürke kőtalpzaton nyugvó vörös­márvány obeliszk a következő fel­írással : MAGYARORSZÁG EZERÉVES FENNÁLLÁSÁNAK EMLÉKÉRE BÁTORKESZ KÖZSÉG 1896. Az emlékmüvet fehérre festett csinos rácsos kerítés veszi körül s a község leg­alkalmasabb helyén van felállítva. A Himnusz eléneklése után Meiser­mann Ignác esperesplébános állott a szo­bor alá. Hosszabb beszédet olvasott fel halkan, talán kissé zavarosan is, ugy, hogy bár a pódiumon állottunk, jegyzeteket nem tehettünk. Kéziratát pedig nem bocsá­totta rendelkezésünkre s igy legnagyobb sajnálatunkra, beszéde tartalmát nem re­produkálhatjuk. Röviden, de lelkesen és nagy hatással beszélt Reich Izrael izraelita lelkész. Kiemelte, hogy az izraelita hitközség, amelynek nevében felszólal, a bátorkeszi három hitközség közül a legkisebb, de hazafiság dolgában nem engedi magát tulszárnyaltatni. Az izraelita hitközség az ezredik évet megünnepelte már a maga körében, megülték külön-külön fel­nőttjei és kisdedei, most pedig részt kérnek az összes közönség ünnepéből. Mert bár minden felekezetnek van saját oltára, amelynél külön-külön áldoz Iste­nének, van még egy más szent oltára is, amelyet valamennyien kell, hogy körül­vegyenek, ahol vérrel és élettel mind­plébánosa emlitettik, a mi igazolja, hogy akkor már újból felépült, mert néptelen községeknek amaz időkben nem igen adtak volna külön parochiát. Az sem lehetetlen, hogy a Cast­rum Boyoth néven emiitett lovagvár azonos a község határának déli részén máig is Berényvár elnevezéssel ismert területtel, a mely dombot maga a ter­mészet is erdőül alkotott egyenes fen­síkjával,"s meredek oldalaival. Sőt az is valószínű, hogy e terület már eleink; az avaroknak egy köröndszerü erődít­ménye (gyürü, győr) lehetett, mivel e fensík mai formájának létrehozásában az emberi kéz munkáját akárki is köny­nyen felismerheti. Okmány tanúsítja, hogy Berény várát az esztergomi káptalantól, a szom­szédos, s a község határában levő Péli­fóld (szentkereszt) hires búcsújáró helyen létezett Johannita lovagrend megvette. A néphagyomány pedig máig is érdekes regéket tartott fenn a berinkaikirályról, s leányairól, kiket a tatárok elől egy, még a harmincas években is fennállott köboltozatú üregben elrejtett, s kiknek titokzatos sóhajait a mai időkben is hal­lani véli a pásztortüzek mellett a be­rény vári fensík tetején legeltető köznép élénk képzelődése. (Folyt, köv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom