Esztergom és Vidéke, 1896

1896-07-09 / 55.szám

Esztergom, XVIII. évfolyam. 55. szám. Csütörtök, 1896. július 9. ESZTERGOM és VIDÉKE Megjelenik hetenkint kétszer : csütörtökön és vasárnap. ELŐFIZETÉSI Af£: § Egész évre 6 fit — kr. ^ Fél évre 3 » — » $ Negyed évre i » 50 » | Egy hónapra — » 50 » Egyes szám ára — s> 7 » VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Hivatalos órák : d. e. 9—ll-lj, i. u. 3—5-ig. Kiadóhivatal: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház. hová a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások is küldendők. —=s TELEFON 59. SZÁM. ==— Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándor, Tábor Adolf papirkereskedésében, a Wallíiscll- és iían^h-féle dohánytözsdékben. Hirdetések a kiadóhivatalban és Tábor Adolf könyvkereskedésében vétetnek fel. | Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári | L

bélyegilleték fizetendő. Nyilttér ára soronkint 20 kr, Bátorkesz ünnepe. Esztergom, július 8. (M. K.) Ott áll már az emlék Bátorkesz legszebb terén s teljes fényességükben ragyognak az aranybetüka vörös márványlapon. Ott áll az az emlék, amely nemcsak maradandó dísze lesz mindenkor a községnek, nemcsak az ezerév határköve, hanem emlékeztetni fogja a késői unokákat arra is, milyen hű, áldozatkész, derék hazafiak voltak apáik, nagyapáik az ország fennállásának ezredik esztendejében. Mindég résztvevő figyelemmel kisértük e nagy község haladását, felvirágzását, kultúrája szép terjedését, amiben első sorban a vezető embereket, de azután a jó irányban könnyen vezethető lakosságot illeti az érdem, s éppen ezért most, hogy e feledhetetlenül szép ünnepség szemtanúi voltunk — őszinte örömünkre szolgál, hogy e helyen is kifejezhetjük elismerésünket, meleg üdvözletünket a törekvő, derék község minden lakosának. Bátorkesz kétségkívül fontos pozicziót foglal el nemcsak a túlsó járásban, hanem az egész vármegyében, nem csupán nagyságánál, Az „Eszterqom és fiié" tárcái! Délután. Megáll az óra pengő nyelve, Untában az is elaludt! — Mintha gonosz kéz hintegetne Szobámba mákot és hamut ! Minden fakó, színeden, néma, A bútorok, a függönyök, A poros utcán néha, néha Lomhán, egy-egy szekér zörög. — Csendesen, némán ülök én is, Hangom a sürü légbe hal, Mire sem gondolok, de mégis Eszembe jut egy régi dal : ... A sivatag forró lehében, Hol a szem zöldre nem talál, Portól, homoktól lepve régen, Egy csüggedt, hervadt pálma áll. Perzsel a nap vöröslő fénye, A puszta csenddel van tele, Egyszin, elomló fövenyére Hullong a pálma levele. Szalay Fruzina. hanem fekvésénél és főképpen intelligenciájánál fogva. Védbástyánk a szomszéd vármegye felé; valamikor, — szomorú időben s rövid ideig — megyeszékhely is volt s bár ez többé aligha lesz, de predesztinálva van arra, hogy ha vármegyénk kikerekitése megtörténik, az uj járás székhelye legyen. Emiitett előnyeinél fogva e tekintetben más község nem mérkőzhetik vele. S éppen mert kiválóbb szerepet van hivatva játszani a jövendőben, kiválóan érdekel életének minden mozzanata, minden Öröme és baja. Teljes szivvel osztoztunk most is örömében s hogy körültekintettünk a hatalmas, rendes, tiszta községen és szorgalmas, intelligens, józan népén, konstatálnunk kellett magunkban, hogy itt semmi tényező sem hiányzik arra nézve, hogy e nagy község idővel várossá fejlődjék. Mert végre is amint a kisvárosok czélja a nagy városok, ugy a nagyközségeké a kis városok sorába felküzdeni magukat. Van ipara, elénk kereskedelme, a gazdálkodása modern, észszerű, ezért növekvő vagyonosodása, nagyobbá fejlődése, el nem maradhat. Kétségtelen ugyan, hogy az ipart a község A nagyapa. — Az ^Esztergom és Vidéket eredeti tárcája. — Irta: Szomaházy István. (Vége.) A béresek ijedten ugráltak föl a puha szénáról, a nyolcesztendős kis pesti öreg pedig nagyszerűen mulatott a jeleneten . . . Mikor a parasztok kitakarodtak a pajtából, ő is utánuk szaladt az ajtófélfáig. — Szedte-vette mihaszna naplopói, talpra iziben, ha jót akartok . . . még a dédunokátok is arról koldul, ha megharagszom . . . A vén Takácsnak elállt a szeme-szája. — Hallod-e, de jól megtanultad egyszeri hallásra . . . Tudtál már ezelőtt is káromkodni ? — Nem tudtam én, mert odahaza illedelmesen kell beszélnünk . . . De ugy-e édes, jó nagyapuka, megtanit, ha jól viselem magamat ? . . . — Meg akarod tanulni a káromkodást ? — mondotta a lókupec csillogó szemmel. — Meg, aranyos nagyapukám . . . Az öreg a földhöz vágta a zsiros, pörge kalapját: — Nagyszemü kölyök vagy ... és a paraszt-Takácsok vére folyik benned . . . Gyere csak ide, ülj le mellém a szénára . . . Félénken körülnézett, hogy nem hallja-e valaki, aztán ölébe ültette a gyereket. — Mondd hát szépen utánam : »Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! c — Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát ! — mondta a csöppnyi legény szemtelenül. nagybirtokosai; a Hazay és Kobek családok vezették be, a kereskedelmet is ők lendítették fel s példát mutattak mintagazdálkodásukkal a földművelő népnek, de az viszont a lakosság érdeme, hogy a jó példát követni, a kedvező előnyöket felhasználni tudta. S van még egy biztosíték arra nézve, hogy a derék község még szebb felvirágzását mihamarább el fogja érni. És ez a biztosíték az a körülmény, hogy lakossága békés egyetértésben él egymással, erejét nem fecséreli el áldatlan politikai és vallási villongásokban. Politikai izgatók itt nem boldogulnak, s a három hitfelekezet hívei testvérként szeretik egymást. E harmóniát szépen dokumentálta, hogy az ünnepen a három hitfelekezet lelkésze együtt szerepelt. Mert nagyon találóan jegyezte meg a megnyitó beszédben a kerület országgyűlési képviselője, hogy mindég akkor volt hazánk boldog és erős, a mikor a magyar ember nem bántotta, nem gyűlölte a másikat más hite, más elve miatt és az ellenkező esetben boldogtalan és szegény volt mindég. • Maradjon a község mindég azon — Most meg igy : >Suridum-buridum rontom-bontom .. .« De keményen mondd, ahogy én . . . — Suridum-buridum, rontom-bontom !... — Meg ezt: >A kakas csipje meg !« — A kakas csipje meg ! A lókupec könyes szemmel Ölelte meg a káromkodó, kipirult gyereket: — Engem úgyse, több a véred, mint az édes apádnak ... Te vagy az én igazi ivadékom, te cserfes, pattogós mókus . . . Gyere no, csókold meg hamar a vén nagyapád seprőbajuszát . . . A gyerek hizelkedve borult a vén ember piros nyakába : — Drága nagyapukám, ugy-e máskor is tanitasz majd káromkodni ? — Tanítalak, de el ne árulj az édes anyádnak ! . . . Majd igy kettecskén káromkodunk itt ebédutánonkint . . . — Nem árullak el nagyapukám, mert akkor te sem kapnál ebédet . . . — Gyere hát, veszek neked mézeskalácsot . . . Elvitte az unokáját a templom elé, ahol a városi mézeskalácsos nagyszerű huszárokat, sziveket és kardokat árult. Laci három fölfegyverzett huszárt kardostul megevett hazáig s még mindig oly tekintélyes számú alattvalója maradt, hogy bátran hadat üzenhetett volna a burkusoknak és a muszkáknak . . . az uton, amelyen most halad, mert az előre vezet, ne hallgasson ezután se azokra, akik nyíltan, vagy álarc alatt akár politikai, akár vallási izgatással, s mindenesetre önös érdekekből nyugalma feldúlására törekszenek, maradjon munkás, józan, higgadt; úgy az igazi szép napok csak ezután fognak elkövetkezni, amit teljes szivünkből óhajtunk. Magáról a szép ünnepről a következőkben számol be kiküldött tudósítónk: A megérkezés. A község ünneplésen fel volt lobogózva, a házak hófehérre meszelve, akár csak húsvét vasárnapján. Es virág, zöld lomb mindenütt. A lakosság a vasárnapi istentiszteletek után ünneplő ruhákba öltözve mindjárt helyet foglalt a főútvonal mentén, amelyen az érkező notabilitásoknak végig kellett hajtatni. Es türelmesen várakozott órákig, mert már a déli harangozás is elhalt, amikor harsány trombitaszó, a bátorkeszi herold jeladása s az a bizonyos tompa moraj jelezte a vendégek közeledését. A menetben legeiül haladt Perényi Kálmán járási főszolgabíró hintaja. A következő kocsiban Kruplanicz Kálmán főispán és Andrássy János alispán foglaltak helyet. Velük érMikor alkonytájt a nagy eperfa alatt vacsorához ültek, Laci váratlanul igy szólott: — Miért nincs viz az asztalon, azt a íüzfán fütyülő rézangyalát ? . . . — Mit mondtál? kérdezte az édes anyja ijedten. — Csipje meg a kakas a szobaleányt, miért nem tesz ivóvizet az asztalra ! . Félelmetes csönd állt be, az öreg Takácsné csodálkozva nézte a gyereket, a nagyapa pedig ijedten köhögni kezdett . . . — Ki tanitott erre a beszédre? — kérdezte a Laci anyja megbotránkozva. Laci egy biztató pillantást vetett a nagyapjára, majd hősiesen igy szólt: — Ezt már Pesten tudtam, anyuskám, már akkor tudtam, mikor a vizsgát letettem az iskolában . . . — Nem mondasz igazat, mert Budapesten sohasem hallottam tőled ilyesmit ... Ha szépen el nem árulod, hogy kitől hallottad, nem kapsz egy falatot vacsorára . . . A vén Takács zavartan sütötte le a szemét, de Laci hajlithatatlanul ismételte : — Már Pesten tudtam anyuskám . . . Igazán már Pesten is tudtam . . . — Jó, tehát nem fogsz vacsorát