Esztergom és Vidéke, 1894

1894-02-18 / 14.szám

Hiszen szomorúak a hirek, melyekről értesülünk. A tönkrement magyar urak birtokait • egyre-másra magukhoz szedik a Corviassuk és Albinák, ezek a nemzetiségi propogandákban dolgozó román pénzintézetek, a magyar faj leszorul, mert a kótya-vetyén szerzett birtokra kérlelhetetlen akarattal a pénzintézetek románságot telepítenek. Mi pedig az alatt a palliativ intézkedések és platonikus sóhajtozásokkal érjük be és jóllehet tisztán látjuk a környező veszélyt, hasonló eszközökkel élni nem kivánunk. Pedig nekünk hatalmasabb, erősebb pénzintézeteink vannak az Albinánál. Nagy könnyesen követhetnék a földszerzés spekulácziót, mely azonfelül pénzügyi szempontból is igen racionális. De sajna ! A nagyfizetésű bankdirektor urak még nem jöttek arra, hogy a nemzetiségek közé erős magyar tömegeket kell beékelni és ezeket olyan anyagi helyzetbe kell juttatni, s a szellemi és anyagi haladás olyan fokára kell emelni, hogy a nemzetiségek beolvasztó ereje megtörjék. Persze erre legalább egyelőre pénz és egy kis lelkesedés kellene. Csakhogy, akinek pénze van, az rendszerint nem lelkesedik egy pár rongyos paraszt jólétén ; akinek pedig lelkesedése van, annak rendesen pénze nem szokott lenni. Mi pedig kisebb koncepciójú törvényhozási intézkedésekkel érjük be. Ott állunk már, hogy országos intézkedésnek kellene szanálni, mikép legyen egy országos nagy tőkével dolgozó takarékpénztárunk, mely tisztán a földszerzés és telepítés czélját ismerje feladatának. Valahányszor egy telepítésre alkalmas magyar birtok kótya-vetyére kerül, ez az intézmény mentse meg azt a magyarságnak. Hát tessék adni ennek á banknak a szabad pénzforgalommal nem ellenkező kiváltságokat, módot nyújtsunk rá, ha kell nemzeti segedelemmel, hogy az intézmény prosperáljon ; de aztán ez a bank ne tartsa mindennél előbbvalónak csupán a divídendát, hanem érje be a jól heverő tőke mérsékelt, de biztos hasznával életét megkeseríteni, teljesen boldogtalanná tenni önmagát, mig férjét e tettével talán halálba kergetné. Nem, asszonyom, nem tehetek eleget az ön kérésének, épen azért nem, mert annyira szeretem. Ez megfelel azon kérdésére is, hogy hogyan lehet az, hogy én, aki akkor önnek oly készségcsen ajánlottam fel szivemet, most, midőn ön az önét önként nekem adja, miért utasítom el, miért nem fogadom el ? Hja, asszonyom, az emberi sziv olyan, hogy első pillanatban ész nélkül mindenre örömmel ráállna, nem törődve azzal, hogy azt azután borzasztóan megbánhatná; de később segítségül híván az észt, sok olyantól tartózkodik, a mi eleinte nagyon fáj ugyan, de azután a felett örvend, hogy nem tette meg azt. Remélem, megértett asszonyom. Érzi, éreznie kell, hogy szeretem, hogy jóakarója vagyok. Hallgassa meg tehát jóakarójának igaz tanácsát. Törekedjék arra, hogy boldogítson, mert a boldogitás már maga is boldogság. Ne legyen annyira idealista, mert a szerelem sohasem boldogít, legalább állandóan nem. Szokjék hozzá családjához, keresse ott a boldogságot, ne azon kivüi I Múltkor arra kértem, hogy feledjen el, most azt óhajtom, hogy azért sem, mert szeretnék tanuja lenni annak, hogy ön családja körében állandóan el fogja érni azt a boldogságot, amelyért egész élete boldogságát volt hajlandó felajánlani, csakhogy <. gy pillanatig érezze azt! Zwillinger Ferencz. A földhöz kötött, éhező ember lelkesedése és ellentálíása csak nemzeti veszedelmek esetén támad föl, békés időben pedig kelletlenül bár, de asszimilálódik ; mig ellenben a jól szituált földmives, aki a maga olvasókörében értesül mindenről, mely nemzetét érinti, sohasem feledkezhet meg fajáról és oláhvá, tóttá, szerbbé nem lesz soha. Nagy czélokat azonban kicsiny eszközökkel elérni nem lehet. A mai tisztán kulturális eszközökre fektetett nemzetiségi politika nemcsak, hogy czélt nem érhet s nem biztosítja a magyarság terjedését, de még arra sem alkalmas, hogy a nemzetiségeknek hatalmas és minden irányban ügyelő akczióját ellensúlyozza s a magyarságot az eloiáhosodás és eltótosodástól megóvja. CSARNOK. Emlékezés. Voltam én is egykor fiatal. De régen . . . igen régen volt az. Akkor még boldog voltam. Előttem állt egy reményekkel teli jövő, egy bizalomteljes élet. S ma mind ebből mi van meg? Egy sivár mult. Egy bánatteljes élet. A csalódások hosszú lánczolata. Remegő kezekkel tárom föl a mult emlékeit. Im, itt van ifjúkori arczképem. Akkor husz éves ifjú voltam, dús holló fürtökkel. Hova lettek a fényes fürtök ? Ma már csak néhány ősz hajszál födi tar koponyámat. Itt van egy egész csomó levél. Szegény Irma, mennyire szeretett. E fakó sorok még most is tanúskodnak az 6 nagy szerelméről. Érzem még most is csókjait, azokat a tüzes csókokat, érzem, hogy fonnyadt arczom kipirul a gondolattól. Szegény Irma ! csalódott szived nem bírta elviselni a nagy fájdalmat, megrepedt, íme itt van tőle az utolsó levél. Elolvasom kétségbeesett sorait: . . . „Légy tehát boldog annak oldalán, kit atyád szigorú akarata élettársadul rendelt. Szeresd őt úgy, miként engemet szerettél. Légy bol dog vele. Felejts el engem, amint én elfelejtem esküidet. Oh ne hidd, hogy én ezeket szemrehányásképen mondom. Oh nem 1 Én jobban szerettelek, mint te hitted, s jobban miként magam hittem. Elvesztve téged, ki mindenem voltál az életben, érzem, hogy most már czéltalan életem. Ugy vagyok, mint a tőről leszakasztott rózsabimbó, mielőtt kinyílnék, elhervad. Fogadd utolsó istenhozzádomat s felejts el . E levél vétele után néhány napra oltárhoz vezettem azt, kit szigorú atyám számomra kiszemelt. Nem ismertük egymást. Lelkünk nem rokonszenvezett. De hát igy akarta atyám, s én nem bírtam vele ellenkezni. Átkot szórt fejemre, ha nem engedelmeskedem. Családunk vére még tiszta volt, nem mocskolhattam be azt közönséges polgárvérrel. S igy lett Marosváry comtesse az én nőm. Oh borzasztó volt reám nézve az a nap, melyen megesküdtem. Midőn halk hangon elmondtam az oltár előtt a szokásos szavakat, éles sikoly hallatszott a nézők közül. Odatekintek s szemeim az ájult Irmát látják meg. Árnyéka volt már csak a régi életerős, vidor lánynak. Nászutazásunkból visszatérve már ö ott künn nyugodott a csendes temetőben. Koszorút tettem arra a sírra, mely azon egyetlen jó szivet takarta, ki engemet az egész életben szeretett. Csak ez az egy sziv volt az, mely hozzám vonzódott igazán, s ezt az egyet is elszakiták. Elszakiták erőszakkal, de a sebhely ott maradt szivemben, sajgott, fájt azóta szüntelen. Homlokomon megjelent az első ráncz, s követte azután a többi. Nőmet ezek után csak gyűlölni tudtam, mert ö miatta szakiták el tőlem egyetlenemet. De ó nem szeretett. Azt hiszem nem nagy elhatározásába került egy csinos huszárfőhadnaggyal megszöknie. A becsület úgy hozta magával, hogy én a szöktetöt párbajban lelőjjem. Nőmtől pedig elváltam. Atyám nem viselhette el családunk gyalázatát, meghalt. A szél ütötte meg. Szabaddá lettem, s egy nagy vagyon ura. De mit ért most már a szabadság, mit a vagyon ? Egy kincsem volt: az a kis domb ott künn a temetőben. Fényes obeliszket állíttattam föléje, s nagy arany betűkkel reá vésettem: „Irmámnak, a legjobb szívnek." Naponta friss koszorút vittem sírjára é könnyeimmel öntözém. Majd mást gondoltam. Feledni akartam I Hiszen még egy hosszú élet állott előttem. Utazni mentem. Bejártam az egész világot. Élveztem I Élveztem mohón. Hazajöttem ismét. Újra kijártam a temetőbe. Naponta uj koszorút tettem sírjára. Részt akartam venni a politikai élet küzdelmében. Éltemet, mely már úgy sem ért egy silány rézfillért sem, hazámnak akartam szentelni. Megválasztattam magamat képviselőnek. Midőn első szónoklatomat tartottam, a hátam megett ülő képviselőtársam a szomszédjának valamit elbeszélt, s kiejtette az Irma nevet. Én beszédem közepén megakadtam. Éreztem, hogy torkom elszorul, szemeim elborultak, agyamon iszonyú nyomást érzek, szólni nem tudtam — görcsös nevetéssel dűltem hátra ülésemre. Azt mondták, megörültem. Lehet, hogy igazuk van. Érzem, hogy a szenvedés azzá tesz, ha még nem is vagyok az. Az emberek úgy bánnak aznap óta velem, mint gyermekkel. Mindent reám hagynak. Szánakozva tekint reám még a bérkocsis is. Oh, ezt nem tudom elviselni, ez megőrjít. Szegény Irma, érzem már, nemsokára találkozunk. íme itt a mentő eszköz, e kis revolver, óh miért nem nyúltam hozzád már régen. Holnap, midőn majd följön a nap, sugarainak elseje az én véremben fog megfürödni. Ugy-ugy Irmám, hallom hívó szózatodat, követlek ! Vargba Géza György. HIREK

. Esztergom, febr. 17. — A vasminiszter özvegye. Özv. B aross Gáborné csendes elvonultságban él Esztergomban a Széchenyi-téri Mihalik-féle házban. A kegyelmes asszony lakása elfoglalja az egész első emeletet, mely öt szobából áll és ablakaival a város legszebb terére nyilik. A Mihalikféle ház különben is egyike Esztergom legmodernebb épületeinek. Az özvegy a lehető legnagyobb elzárkózottságban csupán gyermekei nevelésének él. Társaságba nem, jár, ismeretséget nem keres, mulatságokban részt nem vesz, még csak újságot sem olvas. Látogatásokat nem fogad ; csak a herczegprimás volt nála kétszer, Lóskay főkormányzó, Pongrácz tábornok egynehányszor, s a helybeli gimnázium benczetanárai, kiktől 9 éves fia, a kis Baross Gábor iskolai előmeneteléről szokott fogadni jelentéseket. A kis Gábor kedvéért jött az özvegy Esztergomba lakni, mivel a boldogult miniszter utolsó kívánsága volt, hogy fia azon intézetben tanuljon, amelybe valaha ő járt. Esztergomban mindenki tudja, hogy a vasminiszter diákkorában ugyanabban a házban lakott, melyben most özvegye. Ott volt koszton az öreg Leip o 1 d e r József, gazdag volt timármesternél. Ifjú Baross Gábor önérzetes kis fiúeska, karakterisztikus barna arczczal, feltűnő hasonlatossággal apjára. A gimnázium első osztályába jár. Anyja minden reggel elkíséri az iskolába és délben érte megy, és az épület sarkán szokott várakozni reá. De a kis Gábor nagy nebuló, megtette egyszer, hogy kijátszotta anyját, és az iskolából jövő kispapok glédája mögé bújva, anyja elöl elszökött. Azóta az özvegy a folyosón várakozik rá. A vasminiszternek még egy árvája van, 6 éves kis lányka. A herczegprimás páratlan bőkezűséggel minden szükségessel ellátja az özvegyet. A primási főpénztár utalványozza a jelentékeny lakásdijat, ellátja a háztartást minden jóval, és még kristálytiszta szentjánoskúti vizet is a primási udvar szállít reggelenként -egy nagy korsóval. Barossné ilyenformán a primás bőkezűsége mellett gondatlan anyagi viszonyok közt él, miután saját nyugdija a király kegydijával együtt, s ezenkívül a két gyermek nevelésére kapott 2400 frt felmenti őt az íinyagi gondok alól, bár Baross Gábor mint szegény ember halt meg. Addig mindenesetre Esztergomban marad, mig fia elvégzi a gimnázium nyolcz ösztátyát. Itt mindenki a legnagyobb tisztelettel emeli le kalapját a korán özvegységre jutott Barossné előtt, ki nemes egyszerűségű örök fekete ruhában a vidék e csendes Tusculanumában őrzi a vasminiszter feledhetlen emiekét. — Hymen. V a s z a r y Mihály, a hg.primási uradalmak mocsai intézője, oltárhoz vezette Kaposvárott Szabó Kálmán volt orsz. képviselő leányát, Margitot. — A kisdedóvó társulat most adta ki az 1893-ik évről szóló értestiőjét, melyben a jan. 14-iki közgyűlésről — melynek lefolyását lapunkban már ismertettük — részletesen számot ad. A pénztári kimutatás szerint a társulat bevétele volt a mult évben 1089 frt 73 kr., kiadása 52 frt 73 kr. Alapító tagja van 70, részvényes 125. A füzet végén ezt a felhívást olvassuk: A mélyen tisztelt közönséghez ! Alig van hasznosabb intézet, mint egy kisdedóvóda, mely szárnyai alá karolván a kisdedeket, azokat gyengéd szeretettel óvja, védi; a gyermekek szivét, elméjét nemesíti, s kis szivökben a vallásos kegyéletet és a szülők iránti szeretetet fejleszti ápolja. Ily nemes czélért küzd az Esztergom kir. városi óvoda is. De csakis a nagyérdemű közönség kegyes pártfogásával képes e szép czéljának megfelelni, mert ez intézet egyedül a jótevők adományaiból tartatik fenn. Miért is felkérjük a m. t. közönséget, szíveskedjék aláírásával intézetünk fenmaradását biztosítani. Alapító tag fizet egyszer mindenkorra 40 frtot. Részvényes tag évenkint 2 frtot, s a kötelezettség tart három éven át. Jótevőktől bármily csekély összeget is szívesen fogadunk. — Jókai doktori oklevele. Jókai Mórnak díszdoktori oklevelét a budapesti tudományegyetem tanácsa a napokban nyújtja át a költőnek. Az oklevél a díszírás igazi remeke. Bal sarkán a festett nagy kezdőbetű mögött van a bölcsészeti kar jelképe: Minerva bagolylyal. Az oklevél klasszikus latinsággal mondja él, hogy a tudományegyetem tanácsa Jókai Mórt, (következnek a koszorús iró összes czimei), aki a szépmüvészetek egyik ágát félszázadon át oly fényes eredménynyel művelte, tisztelete jeléül saját elhatározásából a bölcsészeti kar doktorává választotta. Az oklevél tokjának felső részén zománcz-diszités, a közepén pedig Jókai monogrammja van. A díszoklevelet a felavatáskor adják át, melynek napját közelebb állapítják meg. — A városrészek egyesítésének kérdéséről mélyen hallgatnak az intéző körök. Miután a belügyminiszter által kijelölt irányban még eddig mi sem történt, s az ügy az egyedül helyes úton-módon kedvező fordulatot látszott venni. Az egyesítésre alakult bizottságban ugyanis egy memoramdum kidolgozása határoztatott el; de amit még eddig nem láttunk nyilvánosságra kerülni, az épen ama bizonyos memorandum. Hol késik tehát az éjji homályban ? — Az esztergemi ipartestület segélyzö pénztára e hó 15-én tartotta rendes havi igazgatósági ülését. Ez alkalommal határozat hozatott, hogy 1. az iparos tanonczok heti segélyei csakis a mesteri igazolvány fölmutatása mellett utaltatnak ki, meggátolván ez által ama eshetőséget, hogy a tanuló kapott segélyeit, melyekről sem szülőinek, sem munkaadóinak tudomása nincs, haszontalan czélokra fordíthassa. 2. Inditványkép terjesztendő a közgyűlés elé, nyittassék egy 20 kros rovat 5 frt. hetisegély nyújtással, hogy igy alkalma nyíljék a nagasabb keresettel biró munkásnak betegség esetén fizetéséhez ará-