Esztergom és Vidéke, 1894

1894-01-06 / 2.szám

Jókai. Esztergom, január 5. (Z. F.) A legragyogóbb nap, a legtündöklőbb csillag irodalmunk terén üli ma fényes ünnepét. Nemzetünk apraja, nagyja, fiai és leányai egyaránt egy szívvel, egy lélekkel, egy gondolattal és egy érzelemmel fordulnak a magyarok istenéhez, hogy azt, akit az ifjú tanítójának, a hazaszeretetbén lelkesítőjének, akit az öreg szomorú napjaiban vigasztalójának, örömeiben lelkesítőjének talált, hogy azt áldja meg továbbra is azzal a minden szivet magának megnyerő költői és irói ihlettel, hogy adjon annak, aki hosszú viszontagságos félszázad alatt az ő múzsájának szolgálatában állott, szép, viruló öreg kort, amely telistele legyen örömmel és boldogsággal. Mert Jókai a nemzet költője és írója! Hosszú ezredéves történetünkben a kor eseményeivel soha egy irót sem láttunk annyira egybeforrva, mint Jókait. A negyvennyolczas idők előtt és alatt mint lelkesítő és vezér, a nemzet szomorú napjaiban mint biztató és vigasztaló szerepelt; és midőn a nemzetre ismét a derült ég kezdett mosolyogni, ő volt az első, aki azt mondta, hogy a magyarnak jövőjében bíznia, jelenében boldogulnia kell. Amit Petőfi költeményeivel, amit Vörösmarty drámáival elért, ugyanazt érte el Jókai regényeivel és beszély eiv el, egyrészt a nemzet szeretetét önmaga iránt, másrészt, ami tulajdonképeni czélja volt, hogy a nemzetnek alkalmat adva visszatekinteni dicső múltjára, reményt és bizalmat nyerjen abból jövője iránt! És az a nagy férfiú, akit a nemzet első írójának ismer el, aki az egész félszázad alatt a nemzet szomorú és Örömteli napjaiban fenn szerre csökönyös lesz a csikó és nem akar tovább indítani, a sokszínű csigák és kagylók elkezdenek fészkelődni, a kis aczéleke, mely annyi termő barázdát szánt azon a fehér papiroson, akadozik, a fehér medve, aki csak külső burkolatjában fekszik ott a padlón, rá-rákacsingat az üveg-szemeivel, mintha integetne mintha küldözgetné: Ugy-ugy. Az ötöt elütötte már. A pajtások most kezdenek gyülekezni a klubban a parthiehoz. S amint rajzanak fejében a regénybeli alakjai, amint jönnek-mennek, látja közöttük ballagni nagy köpönyegében Nedeczky Istvánt is. Valami csodálatos telepathiával megérzi, hogy Sváb Károly a Sugárúton lépeget; épen a Petánovits előtt megy e perczben. A Tisza Kálmán kocsija pedig épen ebben a szent pillanatban robog be a klubb udvarára. Nosza, hamar pontot s Jókai úr is siet a tarokparthiehoz. A skiz, az a csodálatos, gonosz skiz még a múzsáktól is el tudja szakítani I Üdén, frissen érkeznek a partnerek, az örök csaták vivói. Tegnap fáradtan távoztak, győzve és legyőzetve, ma már semmi nyoma a tegnapi ütközetnek, új harczot folytatni mind készek, semmi gyürüttség nincs egyiken sem. Ez a legősibb parthie a klubban, (melyet különben nomsokára a Ferraris gyönyörű képén látni is fog a közönség). Jókai meg sem áll a tanácskozó teremben, (a konferencziákon csak rendkívüli események idejében szokott megjelenni), a miniszterektől nincs semmi kérni valója, a kulissza-titkokra nem kíváncsi, siet be gyorsan a szentélybe, a billiárd melletti szoba ismeretes szögletasztalához, hol tudta hírnevét tartani, folytonosan munkálkodva, mintegy példát mutatva nemzetének, hogy mi által lehet hazájuk ismét nagy, ismét dicső: az a nagy férfiú szerény komáromi nemescsalád gyermeke. Jókai szülő házában szivta magába a hazaszeretetet, amely minden cselekedetének, minden munkásságának motívuma. A komáromi sziget gyeppamlagán, az árnyas fűzek és hársak alatt kísérelte meg először a versköltést, majd a beszélyirást ezelőtt Ötven esztendővel. Azóta folyton a legnagyobb odaadással, a legkitartóbb tevékenységgel, a legbámulatraméltóbb buzgalommal ir az ő nemzetének az ő nemzetéről! Ragyogó tolla a nemzeti történelem majd minden eseményét feldolgozza élvezetes, de egyszersmind tanulságos olvasmányt nyújtva az érte rajongó olvasó-közönségnek. Nincsen olyan magyar ember, akinek nem a legelvezetesebb olvasmányai volnának Jókai művei; nincs olyan könyvtár, nincs olyan könyvszekrény, ahonnan hiányoznának a legnagyobb magyar iró művei. Még legnagyobb ellenséis Örömmel olvassák munkáit. Az a magyar nemzet, amely nagyjaival mindig oly hidegen, oly kegyetlenül bánt, amely Kisfaludyt, Kazinczyt részvétlenül, ' szegényen hagyta kórágyaikon kimúlni, az Jókaival sem bánt jobban. Igaz ugyan, hogy örömmel olvasták munkáit, megadták neki az elismerést, * de az őt megillető kitüntetést mindeddig nélkülöznie kellett. Mily nagy elégtétel tehát most rá- és az érte rajongó közönségre nézve, hogy a nemzet nagyjai, testületei élükön a koronás királynővel, fejedelmi ajándékban részesitik mind őt, mind pedig általa a magyar nemzetet, hogy az egész ország egy szívvel egy lélekkel üdvözli őt, hogy az nagy reményekkel és kedélyes fenyegetésekkel kezdődik meg a két óra hoszszáig tartó megütközés: — Ma visszaveszem a tiz forintomat. — Hát az én öt forintom ? — szólal fel a másik tegnapi vesztő. Osztanak, kedélyeskednek, biztatják szidják egymást. — Azt hittem urakkal játszom, — sóhajt fel Jókai egy-egy rossz vételnél. — Nem voltál katona, — haragítja Tisza, ha az első kártyánál megállapodik. — Kontrázzuk meg a „ríthmus-csinálót" — kedélyeskedik Nedeczky. Élénk örömzaj tör fel az asztalnál, ha Sváb Károlyt sikerül megbuktatniuk. — Nagy halott van 1 A gibiczek egész raja üli körül az asztalt, hol a magyar közélet ilyen kiváló alakjai szórakoznak épen olyan vehemencziával, passzióval, mintha soha egyebet se csináltak volna a világon. Megérkezvén aztán a „hora legilis" (a nyolcz), kimondatnak a tourok, összeszámittatnak, beváltatnak a blockok, s Jókai, ugy a mint jött, észrevétlenül siet el a termeken át a politizálok tömege közt a felső kabátjához. De ha útközben elfogják is az ismerősök, nem gyötrik egyházpolitikai eszméikkel, hanem a legaktuálisabb kérdést intézik hozzá: — Mennyit adtak? — Megnyúztak, — feleli mélabúsan, s még egyszer megfenyegeti ökleivel a partnereit. — Rablók 1 De a mikor ő nyer, diadalittasan dicsekszik kifelé menet: — Lekaszaboltam szegényeket l ország legelső városai díszpolgárukká választják, hogy legszebb utczáikat az ő nevéről nevezik el. Szerény városunk is, amelynek több izben volt szerencséje falai között üdvözölhetni Jókait, a melyről ő műveiben oly gyakran és oly szeretettel emlékszik meg, hozzá méltóan ünnepli meg a legnagyobb magyar irót. A legelső magyar város, szt. István városa, díszpolgárai közé választotta, s büszkén nevezi legelső polgárának. Azt az utczát, amely a nevezetesebb kultur-épületekhez legközelebb fekszik, t. i. az Öreg-utczát dicső nevéről nevezték el; műveinek teljes példányát is megrendelték, hogy had' olvassa az is, akinek különben nem volna alkalma azt olvasni. A legszebb ajándék azonban városunk részéről az, hogy minden egyes polgára, átérezve és átértve, hogy mit köszönhetünk Jókainak, egy gondolattal és egy érzelemmel kéri a magyarok Istenét, hogy tartsa meg őt az ő magyar nemzetének még sokáig viruló egészségben, úgy hogy még sokáig és sokat írhasson nekünk az ő páratlan szívhez szóló, édes nyelvén! Esztergom Jókaihoz. Esztergom szab. kir. város az iró-király jubileuma alkalmából ezt a föliratot intézi Jókai Mórhoz. A fölirat Dr. F ö 1 d v á r y István főügyész tollából folyt: Esztergom szab. kir. város közönsége. 95/893 kgy. sz. Nagyságos Ur! A magyar városok hiven azon nagy hivatáshoz, mely a nemzeti kultúra fejlesztésében osztályrészükül jutott, s a melynek megfelelni mindenkor legszentebb törekvésük vala: hazafias örömmel és büszkeséggel sietnek köszöntni, ünnepelni Nagyságodat, a magyar irodalom régen koszorús iróját, midőn egy félszázados pálya viszontagságos éveire visszatekint. E városok legöregebbjét, Esztergom sz. kir. várost, melynek már akkor erős falai közt tetőzte be a dicső honszerzők nehéz munkáját, a nagy, a szent Honalkotó, talán kielőzhetik ifjabb testvérei fényben és ünnepi díszben, de nem a hazafias érzés mélységében, nem az igaz nagyrabecsülésben és örömben, melylyel Nagyságodat, — a nemzet büszkeséget, — félszázados irói működésének örömünnepén, egyszerű szavával köszönteni jön. Nagyságod ünnepe a magyar nemzet, a magyar irodalom fényes ünnepe is és ugy ödvözoljük, mint a diadalmas hadvezért, aki az ő saját seregével, — az apró lila betűk milliónyi seregévél — nem magának, de a magyar nemzetnek fényes győzedelmet aratott. Babért fon e hálás nép s hódolva hajol meg a lángész nagysága előtt, mely borús, sötét időkben szövétneke volt s a csüggedésnek éjjelébe uj sugárt vetett; akkor pedig, hogy újra hajnal támadt, ragyogva hirdette a „magyar" nevet az egész világnak. Uj és uj nemzedékek támadtak, melyek szivébe Nagyságod arany szálakkal szőtte be a magyar nemzet szent hagyományait, az igaz hazafias érzést, dicső, nagy harczainknak lelkesítő képét és támasztott benne tengernyi nagy eszmét, mely később a haladásnak el nem mosódó része, tényezője lett. E hálás nemzedék nyújtja az elismerés pálmáját, s Esztergom szab. kir. v á r o s, amely minden megpróbáltatás után, — nehéz napjaiban is, — minden nemzeti ügynek buzgó harczosa, őszinte örömmel küszönti és üdvözli Nagy ság o d a t örömünnepén. Kelt Esztergomban, a sz. kir. város képviselő testületének 1893. évi deczember hó n-én tartott közgyűlésében. A város közönsége törvényes képviseletében : Dr. Helc Antal s. k. Kollár Károly s. k. • polgármester. főjegyző. „Virradni kezd." Esztergom, jan. 5. Az „Esztergom és Vidéke" legutóbbi számában egy vezérczikket olvastam, a melynek „Virradni kezd" a czime. Nem tagadom, nagyon megörültem mikor a czikk czimét megpillantottam, mert azt hittem, hogy csakugyan virradni kezd, mert mindig örülök a virradásnak. A mint azonban a czikket olvastam, ugy találtam, hogy alkonyodni, sötétedni kezd. A „Virradni kezd" feliratú czikk elején és végén annyi boldogságról, haladásról szól, hogy én azt hittem, hogy a sok boldogság már az ajtónk küszöbén gubbaszt és nekünk immár nem kell mást tennünk, mint az ajtót kinyitni és el leszünk árasztva a tengernyi boldog- * ságtól. Azt is megtudtam a czikkből, hogy a mi régi óhajtásunk, legfőbb vágyunk azért fog immár teljesülni, mert Frey Ferencz urat országgyűlési képviselővé választottuk meg. Meg tudtam különösen azt is, hogy az állandó hid léte ését, a vasút kérdésének megoldását és a r~gy városrész egyesítését egyedül és kizárólag a mi igen tisztelt országgyűlési képviselőnk buzgalmának, tevékenységének köszönhetjük. Nem szándékom nekem a mi országgyűlési képviselőnk érdeméből egy jottányit sem elvitatni, nem szándékom nekem az ő sikereit kicsinyíteni, de mert tudom, hogy az állandó hid ügyében mások is fáradtak és áldozatot is hoztak, mert tudom, hogy a vasút ügyében mások is dolgoztak, mert tudom, hogy a négy városrész egyesítése más tényezők támogatására, munkásságára igen nagyon rászorul, elhatároztam, hogy a „Virradni kezd"-re válaszolok. A czikkiró nagy boldogsága küszöbén igy szól: „El nem mulaszthatjuk, hogy a vármegye alispánját, ki jelenleg a főispáni teendőkkel is megvan bízva, ez ünnepélyes alkalommal fel ne kérjük, hogy az esetben, ha a minisztertől véleményadásra fel fog kéretni, ne a vármegye régi tradiczióiból kifolyó véleményt adjon, mely városunk irányában mindig ellenséges volt — hanem mutassa meg az alispán ur, hogyö e városnak nemcsak szavakban, hanem tényekben is barátja." Nem érzem magamat feljogosítva a czikkiró úrral szemben konstatálni, hogy Esztergom vármegye törvényhatósága, alispánja, a czikkiró úrtól ilyen oldalvágásokat nem érdemelt meg. Arra azonban feljogosítva érzem magamat, hogy egész határozottan kijelentsem, hogy ilyen jóreggel-lel a város vitális ügyeit megoldani nem lehet. Ha igy kezd virradni, akkor a városnak már virradatkor beesteledett. A városra, annak fejlődésére nagy kihatással lévő fontos kérdéseknek a