Esztergom és Vidéke, 1892

1892-06-19 / 50.szám

KSZTKIt c.OM, XIV. ÉVFOLYAM. 50. SZÁM. VASAKNAP, 1692. JÚNIUS 19. ISZIElM éslDÉÍÍ # • Városi és megyei érdekeink közlönye.* u. # MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER: OJ J HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG: HIVATALOS HIRDETÉSEK I szótól 100 »ÓÍ* 75 kr, 100­K — ; PFALZ-HAZ, FÖLDSZINT, • . tóI *»* 1 * % * 95 * ELŐFIZETÉSI AB: hová a lap szellemi részét illetff kö/,lemények küldendők. > . J B J ' Egész évre ----- 6 frt — fcr. . . _ ~I 77 7\I. _ , MAGÁN JllRDETtiSEK megállapodás szerint legjuiányosab­Fól évre 3 frt — kr. K I A 0 0 - H I V A T A L : ban közöltetnek. Negyedévre - 1 frt 50 kr. SZROHENYí-TÉIt 332, i • T~~ Egy Szám ára 7 kr. hová a lap hirafá'os és magán hirdelései, a nyíIItérbe szánt közle- M 7 IL1IEB; sora 20 kr. ^—__ : £ menyek, elöfi/.etéfti pénzek és reklamálások imézeiidök. ®——•—' —_____—!—__— ! Q Alkossunk. Esztergom, jun. 18. Minden magyar város azon iparkodik, bogy a milléniumra valami emlékszerü alkotással emelje a magyar nemzet ezredéves fenállásának nagy ünnepét. Az áldozatkészség a művészeteket keresi föl. Diszes iskolák, fényes szín­házak, pompás középületek emel­kednek. A jótékonyság a jövőre épit. Nagy alapítványok, kegyes adományok kelet­keznek szegények és elhagyatottak számára. Itt könnyeket törlenek le, ott fáj­dalmat némitanak el. Az ezredéves öröniüunep ne lásson nyomort és bána­tot. A század szelleme ne lásson vissza­maradást. Európa büszkén mutasson keleti eredetű nemzete nyugati kultúr­ai válására. És mit müvei Esztergom ? Mit éhajt tenni szent István szülő városa ? A kaszárnya esak nem akar millé­niumi emlékszámba meuni ? Városi re­doutra pedig most nincsen pénzüuk. Adósságra nem csinálhatunk dicsőséget. Micsoda emlékszerü alkotás fogja te­hát hirdetni a jövőnek, hogy a XIX. századnak volt néhány szellemes embere Esztergemban a ki megértette a milíénium • fönséget s annak emlékét meg is jelölte. Hát itt van a négy elszigetelt vá­rosrész. Évtizedek óta hajtogatjuk az egyetértés eszméjét. Egyesüljünk most a milíénium em­lékezetére. Mulassuk meg az országnak, hogy nem hétköznapi haszonérdekek vezetnek akkor, mikor fii ásni nagyot akarunk tenni. Hozzunk áldozatot, mikor egye­sülünk s mutassuk be a világnak, u °gy egyesülésben van az erő, egyes­ségben a testvériség ós összetartásban a jövő. Szent István városa nem a mult romja, hanem egy szebb jövő meleg­ágya. Szabaságharczi emlékek. Budapest, jun. 18. Végig néztem ezt a borzalmas fenséges kiálitást, a hol viszhangja vau a multak lelkesedésének ós a martyrok jajkiáltásának, a hol a rongyokra tépett dicsőség békén megfér az áruló gya­lázat dicsérete mellett s a hol gyászba öltözve mereng a nemzet Gréniusza. Hét nagy helyiségben (egy terem­mel több, mint tavaly) van elhelyezve a tömérdek emlék. A falakat képek ez­rei borítják. Az oszlopok mellett tro­feumok állanak, fegyverek, a melyek­ből magasra emelkednek a vórrozsdás kaszák ós durva olák-lándzsák. Valami­kor azoknak a puskáknak dörgését győzelmi kiáltás és halálhörgés követte ; a kaszák pengéjét az ellenség vére fös­tötte pirosra s a oláh lándzsa végére feltűzték Zalatnáu az ártatlan magyar csecsemőt. A dicsőséges harczok és gyalázatos vórrontások eszközei ezek. Most emlék­gyüjtemóny, ki tudja valamikor nem-e lesz újra fegyvertár ? Ott vannak aztán az átlyukgatott bonvédruhák és csákók, molyok vise­lői a szabadságért halva a nemzőt boldogságáról álmodnak már a föld alatt, ott vannak a foszlányos zászlók, a melyek nyelét könyezve csókolja meg olykor egy-egy 48-as bős aggastyán s ott van a körülöttük a tömérdek arczkóp, a szabadságharcz félisteneinek apotheozisa. A tárlaton különben közel 300 külön kiadásban látható Kossuth arcz­kópe, összegyűjtve Európa s Amerika Összes országaiból. Imposáns ezek kö­zött a Karlovszky Bertalan által festett életnagyságú arczkóp másolata, a mely tavaly készült s az agg Kossuthot élve ábrázolja. A kép annyira életteljos, hogy szinte reszketni látjuk a szókéről le­csüngő fehér kezet. — Mint a dicső­séges múltnak szent fantomja jelenik meg előttünk az ő fénykorának emlé­kei között s elborult szemein a nyugvó nap^ végső sugarai reszketnek. Érdekes a Kossath arczkép-csarnok­ban két képnek a tus vázlata. Az egyik kép a Kossuth nótának allegorikus megábrázolása. A lelkes tűztől átha­tott magyar népcsoport közepén, a dal kezdetének feliratával ellátott zászlót egy ifjú magasra emeli; körülötte a a harczbaiuduló nép, a mint a szeret­teitől is lelkesítve,' búcsúzik — mig a távolban egy kovácsműhelynek tüz­világos kohója előtt kaszákat vesznek fegyverré. A másik kép azt a leirhatlan jele­netet állítja elénk, a mint Kossuth Czegléd piaczán szónokol. Ezt a képet íehetetleu szívdobogás nélkül nézni. Kossuth a piacz közepén, a szónokiásnak leghevesebb mozdulatával, arczáu a lángoló lélek visszatükrőzósével jele­nik meg a szemlelő előtt. Körülötte az elragadtatás jeleivel hullámzó nép­csoport, térdelve ós kalappal iutegető emberek — .hal'ani véljük Kossutuak gyújtó szónoklatát s a kiáltást : «Miudnyájunlínak el kell menni !» A mint hallottam, gróf Kreith Béla, a gyűjtemény tulajdonosa meg is fes­teti mind a keltőt és sokszorositatni fogja. A kiállításnak vau egy megrendítően, szomorú helyisége : a vértanuk szobája. Mintha kriptába lépnénk : a falak fekete posztóval vannak bevonva. Az asztalon tizenhárom gyertya ég. Oldalt nehéz bilincsek függnek a falakról; ott vaunak azok mellett a vértanuk utolsó levelei, miket a halált megelőző éjjelen irtak szeretteikhez. —- Ott van egy rongyos szürke rabruha : abban élte át Körösi Sándor a Josofsiadti nehéz fogságot; ott vannak a vértanuk reliefjei és olajt'estményü arczképei a a falakon ; a megdicsőült halottak mintegy feltámadva, A vértanuk szobájában ott van Zala jeles szobrászunknak az aradi vértanuk­ról készített, életnagyságú 13 szobra s a falakon láthatók a többi vértanuk­nak gr. Batthyányi, b. Peróuyi, Csányí, berezeg Voraniczky, b. Mednyunszky, Lenkey, Kazinczky, Ormay, Juhbál, Murmanu, b. Jeszenák, Szacsvay stb. életnagy olajfestményü arezkópeik. Önkénytelenül is levesszük a kala­puukat. Sziute várjak, hogy egyszer Hallod a jajt ? Vész környezi a hazát! Bánatban öt kesergni inért' hagyád ? Lépj vissza bujdosó, Ajkán a szó fájdalmat zengedez ; Térj magadba, restséged vétke ez ! Feléd int a Kárpát kies tája, Rónák, völgye kéjjel néznek rája ; Nézz vissza távozó ! Feléd eseng a délibáb fénye, S mindez szived húrjához nem érne ? Hol van a szó, mely írva kebledbe Hőn kiáltá egykor lelkesedve : «Itt élned, halnod kell I» Nem látod, a magyar Kánaánja, Búban, eped, s lelked Öt nem szánja ? Nézd, hazádon kinok keserve ül, Sors üzi őt durván, szünetlenül. Szívót gyilok járja. Térj vissza csak, kívüle nincs élet, Boldogságod csak nála reméljed ! Ne menj, ne menj, maradj csüggedt kebel, Honszerelem sorsodban fölemel Élted vihari közt! Ne menj, ne hagyd szép hazádat árván, Lelked megtör' nagy fájdalma átkán. CSERHALMI M. •——><=>4>o<^— A BOHM. A vihar hirtelen támadt s iszonyú elemi erővel esett neki az óriási park százados fáinak. Pillanat alatt megrecscsentek a mo­hos hársderekak, nyögtek a sudár jegenyék, zúgtak a sürti lombok, ágak törtek, galyak röpködtek szerteszéjjel, mig fönn a ma­gasban hihetetlen gyorsasággal közeledett egy szürkéssárga taréju, sötét alapszínű, ijesztően búgó felleg. A mélységes csen­det, melyben még a falevél sem rezzent meg, egyszerre ilyen istenitélet váltotta fel . . . A kis szőke bonne mozdulatlanul, mé­lázva ült-a fűben, valami enyhe, jóleső vágyakozó érzés szállta meg keblét, mely figyelmét meglopta s elterelte a gyerekek­ről. A fris füillat, mely a nesztelen lomb­sátor alatt kelt, egész érzékvilágát meg­vesztegette. Eltompultak tőle idegei, nem érezte a rekkenő hőséget, nem hallotta a távoli gyanús zúgást s nem vette észre az égnek borulását. Gondolatai elhagyták a hangtalan környezetet, az unalmas je­lent s messze, messze szálltak hegyeken, völgyeken túlra : haza, a hol az egész ter­mészet csupa gyönyörűség, csupa poézis. S a hogy eszébe jutott az édes szülőföld vadregényes tájéka erdőkoszoruzta bérczei­vel, ódon lovagváraival, csendes, áhítatos népével, kék szempára szelíden ragyogott, mint a Rajna tükre, mely azt a vidéket övezi. Ekkor váratlanul, szinte orozva lepte meg a vihar. Ijedve ugrott fel a gyepágy­xól s mint egy megriasztott valkür néhány másodperczig tétovázva állott ott a su­hogó, pattogó vegetatió közepette. Valóban a helyzet épen nem volt kedvező. A kas­télj meglehetősen messze van túl a pata­kon, oda már nem juthat el a gyerekek­kel szárazon, közelben pedig nincs épület, mely oltalmat nyújthatna, tennie mégis kell valamit, de hamar . . . — Clarisse, Jenő gyorsan ide ! — szó­lítja izgatottan a gyerekeket. Clarisse is ott vau, hanem Jenő . . . ah a pajkos fiu ! hol késik ? Bizonyosan felhasználta az óvatlan pillanatot s a ti­lalom daczára a bozótba osont. — Jöjjön már egyszer Jenő ! Én iste­nem, miért nem jön, hisz itt nem ma­radhatunk, mindjárt hull a zápor ! — ki­áltja a leány hevesen, de majdnem kérő hangon. Hiába remegő hangját elnyeli a szél zúgása, a fiu nem kerül elö, Clarisse sem tud felőle semmit. Mit tegyen már most ? Késni nem lehet, már kopognak az első cseppek . . . Hirtelen mentő eszméje támad : egy régi, rozzant filagória van itt valahol a közel­ben. Igen, amott barnul ki a lombok kö­zül, gyorsan oda, egyéb menedék híján jó lesz az is. Felkapja a kis Clarisset s bár erejét meghaladja a vállalkozás, futva siet szepegő terhével a födél alá. Ideje volt. Az ég csatornái megnyíltak, bőséges vízsuga­rak zúdultak alá. És az orkán megrázta a tikkadt, lomha földet, feldúlta a természet néma csendjét s beviharozta a bonne szelíd, nyugodt lel­két is. Már nem éri a zápor verése, a ss&ól rohama, mégis ugy megremeg az elemek csatáján ; menhelyet lelt az időjárás viszon­tagságai elöl mégis oda nyugalma lelké­nek harmóniája. LélekgyötrŐ gondolatok hajszolják egymást agyán keresztül, ijesztő sejtelmek támadnak reá. Hol az a gye­rek ? . . A család szemefénye ? . . Hátha a patak partján érte a vihar, hátha bele­szédült ? ! . . De ba nem is, az omló zá­por átjárja gyenge szervezetét, meghűl, megbetegszik ! Jaj, ha baja történik : őt fogják okolni s Ő mivel mentse magát ? . • neki nem fogja senki pártját ! . . Jó ég! miért engedte a fiút szem elől ? ! . , • A lelki kinok még inkább fokozódnak, a mint a sűrű egymásutánban következő dÖr­dülésektol megfélemlett kis Clarisse sirva fakad. — Ne sírjon Clarisse, kérem ne sírjon, ha szeret, mert mindjárt meghalok itt nyomban ! — szól a kicsire a gyötrött leány. > — Mikor nagyon félek, . . . az istenke nagyon haragszik és a Jenőké nincs itt, — feleli Clarisse elfojtott zokogó hangon. Erre a bonnet is elönti a könyfakasztó fájdalom. Olyat érzett, mintha az a fátum, mely családját üldözte, most Őt érné utol. Atyját nem is ismerte, azt mondják, tiszt volt. Egyszer kitört a háború, elvitték a frauezia csatamezőkre, a hol életével kel­lett adózuia hazájának, Bátyjára már em­lékszik, derék, ügyes és merész fiu volt az, de a sorsát ö sem kerülhette ki: tenge­rész lett, neki ment a , beláthatlan óceán­nak, hogy soha többé ne térjen vissza. Megkívánta a tenger a deli ifjút, ott ma­rasztotta s most valahol a mélységben, a korálok társaságában, valamelyik tündér

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom