Esztergom és Vidéke, 1886

1886-03-04 / 18.szám

K p ö 1 Kontbinskynal E p p ö 1, német falu Komárommegye szélén egy és háromnegyed mföTd Dorogtól, az esztergomi káptalané. — Vályi szerint elegyes tót és magyar falu, földesura ugyanez, lakosai kath., fekszik Sárisáptól két mföldnyire, éjszak felől Bajnának szomszédságában, melytől egy szép hegy (Őrhegynek neveztetik) választja él. Legelője csekély, szőleje középszerű, földje kemény és nyirkos, azért harmadik osztálybeli. Ezen őrhegynek ormán Metternich herczegnő született Sándor Paulina grófnő 1882ben főmagasságu Simor János bibornok, herczegprimás huszonötéves püspöki jubilaeuma alkalmából egy tiz méternél magasabb diszes keresztet állíttatott örök emlékül. Mostani lakosairól bátran állithatni, hogy tökéletesen megmagyarosodtak, e nyelvet használván a templomban, iskolában és a közéletben. F a r n a d Kor. sz. magyarfalu két és félmföld Bátorkeszitől Barsmegye szélén, primási birtok, (jobban érseki). Vályinál népes magyar és tótfalu, földesura az esztergomi érsekség ; lakosai kath., evang. és református. Fekszik Nyéki Öl ved, Málos és Csekefaluktól nem messze Bars- és Komárommogye szomszédságában. Határ földje jó, legelője elég, fája tűzre és épületre szőleje elég és jó borokat hoz. Jelenlegi lakosai mind magyarok, kath., evang. és reform., három külön templommal. G y a r m a t Korabinskynál két ilyen nevű helység fordul elő Esztergommegyében, t. i. 1-ör Kőhid-gyarmat, melyre szépen rárója, hogy tótfalu, félórányira Kéméndtől az esztergomi káptalan birtokában, föld- és szőlőműléssel ; van kath, temploma. Vályi magyar falunak jegyzi; földesura az esztergomi káptalanbeli uraság, lakosai kath. Fekszik Esztergomtól kétórányira Nána, Libád és Kernend falvaknak szomszédságában. Hajdan eleget szenvedett Rákótzy és más hazai zendülések idejében. Határbeli földje kies és jó, legelője elég, fája mind a kétféle, szőlei számosak és jónemüek. Fogyatkozása az, hogy néha a Garam vize rétéit mossa. — Jelenlegi lakosai magyarok és ka b. Már vasúton is utazhatnak. 2-or Kis-Gyarmat, Kor. szerint magyar református lakosokkal egy órányira Bajuához, báró Sándor birtoka, aki itten fallal bel,eritett vadaskertet létesített. Vályinál magyarfalu, földesura gr. Sándor uraság, akinek kőfallal körülvett szép vadaskertjével diszeskedik, melyben számos különféle vadak találtatnak. Lakosai katholikusok (melyiknek van igaza ?) Határja középtermékenységü, rétje, legelője jó, második osztályú. Jelenleg csak népes puszta, 185 kath., 2 ev., 49 reform, és 4 izraelita lakossal. Van kápolnája és iskolája. Itt piheni ki földi — lovaglási és vadászati — fáradalmait a Sándor grófi család utolsó férfi-sarja Sándor Móricz gróf. G y i v a vagy G y é v a. Kor. után magyar falu két mföld Párkánytól, félóra Sárkányhoz. A Majtkényi család birtokolja, azonban a káptalan által végrehajtás alá fog vétetni. Lakosai föld- és szőlőműveléssel foglalkoznak. Vályinál is magyar falu, földesura Majthényi uraság, lakosai kath., fekszik Párkányhoz közel ; legelője elég, fája épületre, piaczozása Esztergomba^. Fogyatkozásai, hogy földeit a hegyeken és rétjeit is néha záporok mossák. Lakosai jelenleg is magyarok és kath. K árva Kor. szerint magyar falu j a Duna mellett Ny ergcsuj falunak átI ellenében, félóra Mocshoz ; nemesek ! lakják s benne adóz') egy sincs. Az j itteni kastélyt részben a Szt-Mártoni j benczések, részben Újlaki ur birja. ! A többi curia Hegyi, Conde, Mischitz I és Suppitzky uraké. Földmiveléseu kiI vül juhászattal is foglalkoznak. Van réve a Dunán, Mocsnak fiókja csak egy kis kápolnával. Vályi-nál magyarfalu, földesura a vallásalap, az előtt a budai sz.-Klára apáczáké volt Piszkével szemközt (olyan sincs). Ugy Iá.szik összetévesztette részben Kirvával. Jelenlegi urai is magyarok. NÉMETH VICTOR. S A I 1 § A D

l

OTOS. (Raj/..) Jankó alig volt ínég tiz éves és már is magával vitte őt apja a világba. Hadd keressen már ő is valamit; más fiuk az ő korában már két éve oda voltak vándorolni. Apja drótos volt, mint a falubeliek valamenyien. Mikor kelet felől a tavasz beköszöntött kedvesével az aranyos napvilággal és a Vágról leoldotta a jégbilincseket, akkor Jankó vállára veté tarisznyáját, csillogó sárgarézgombokkal, kiczifrázott széles bőrövére felaggatá az egérfogókat és pléhedényeket és elindult apjával dél felé. Télen persze akkor othon ült a kis szaréz fakunyhóban és köménymagos levest szürcsölgetett ; de vándorlásközben bizony csak gyéren cseppentek a falatok. Gyakran egyebet se kapott száraz kenyérnél, és még gyakrabban történt, hogy rozzant fapadon, nedves, csupasz istállópadlon kellett hogy töltse az éjszakát. Esőben viharban vándorolt az országúton, vagy járkált városok és faluk sáros utczáin — sehol se lelve otthont, mindenütt idegen emberek hideg egykedvű tekintetével találkozva, keményszívű szakácsnékkal, kik munkáját rosszul fizették és rádásul a szegény fiút megszidták, korholták és szemére vetették, hogy takarékoskodik a dróttal és rossz munkát sző drága pénzükért. De ő mindennek daczára jókedvű maradt é-s apja megvolt ve'e elégedve. Talán együtt mentek házrul házra, tanyáról tanyára, de ha városba értek, akkor Jankó sokszor naphosszat se látta apját, mert mindeg}

r

iküknek külön kellett munka után látnia. Este aztán Jankó oda adta napi keresményét apjának. És ilyen élet mellett Jankó mégis megnőtt, nagy lett és izmos. Egyszer, szép őszi napon apa és fiu megint hazaérkeztek, de a tél csak nem akart beállni. Tárva-nyitva állt még mindig kis agyagkunyhójuk ajtaja, és a száraz galykészlet, melyet a szorgos anya a tél számára gyűjtött volt, még érintetlenül hevert. A levegő csendes volt és tiszta és a sárga faleveleken napsugarak játszadoztak. Jankó már rég nem látta igy szülőföldjét. Az erdő oly hivogatólag intett feléje, úgy csalogatta őt ki valami a szabad természetbe, hogy végre elment, hová vágya szólította. Kora reggel volt. Először a forráshoz ment el, hol egykor egy kedves kis leány társaságában a fehér kavicsokkal játszadozott, és tekintetével kisérte folyását. Szive kitágult örömében mindannak látására a mi körülötte volt. A susogó viz a hajlongó falomb, a bokrok, madarak és mókusok, hisz ezek mind játszótársai valának, évek óta nem látott játszótársai. Mert télen, mikor a vándorlásról haza érkezett, nem igen kívánkozott ki az erdőbe és azért ma a boldog viszontlátást ünnepelte szivében. De nem, még se birt örülni. Valaminek hiányát érezte a fák éi bokrok közt, a madarak édes dalolása közben, és — de most már eszébe jutott. Hol volt a kis Joka*) ki ott szokott előtte rejtőzni a fák és bokrok mögött, kinek dalolása édesebben hangzott az erdő valamennyi madarainál, mit csinál ő ? No dejszen, azért nőtt a lábad Jankó, hogy hozzá elmehess, nem is o'yan messze eshetik innét az a csőszház! És ment tovább ; — nem sokára füstöt látott felkeringőzni a fák között és kevéssel ezután előtte állt a csőszház. Dobogó szivvel lépett be. A szobában egy fiatal asszonyt ült csecsemőt szoptatva. Egészen ismeretlen volt előtte, még nem látta ezelőtt soha. *) Az Eva név édelgö szólítása tótul. Belépténél felemelkedett üléséről és vi szonozta köszöntését. — Te alkalmasin a férjemet keresed ? — szólt Jankóhoz, ö most kinn van az erdőben és alkonyodé előtt haza sem jön, — közöld velem ki vánságodat én majd elmondom neki. Jankó fürkészve tekintett körül a szo ban. — Nem a férjét mást akartam meg látogatni. Már régen laknak itt kelmétek kérdé kissé vontatott hangon. — Körülbelül öt éve lesz már — a előbbi csősz és felesége a kolerában halta meg és azóta itt lakunk mi. — A kolerában haltak meg — vágót szavába Jankó — és Joka leányuk az is — Nem,a leány bátyjával ki mint mond ják Írástudó ember lett, világgá ment é azóta nyomuk veszett. — Úgy, úgy, szólt Jankó szórakozottai no hát akkor megyek megint, — Istei áldja meg nénémasszony ! — Isten áldjon meg, szerencsés utat kiáltott utána a nő. Joka tehát bátyjával világgá ment, — szegény leány. Bizony vad ficzkó volt a: mindig a bátyja. Nyáron ha haza jött, Í mint mondta vakáczióra, gyakran verte me£ Jokát, ha Jankóval az erdő szélén játszoti és néha Jankó maga is kikapott. — Éi ezzel az emberrel ment el ? Milyen dolga lehet nála '? Körülbelül ezek valának Jankó gondolatai mialatt hazament. Végtelen hosszúnak tetszett neki most a tél. Szorgalmas, serény munkálkodása sem bírta idejét megröviditeni. A falubelieknél ez idő alatt néhányszor tudakozódott Joka után de senki se birta őt nyomába igazítani. Vándorlási vágya ezáltal még csak fokozódott. De midőn a várva várt tavasz végre megérkezett, vele együtt a szerencsétlenség is bevonult az erdőszéli kunyhóba. Jankó apja megbetegett és e miatt el kellett halasztani az elutazást. Minthogy azonban az öreg ember állapota csak nem akart javulni, Jankó végre eltökélte magában, hogy egyedül indul. Szívélyes bucsut vőn apjától anyjától és az elkészített munka egy részét övébe akasztva, szülei áldásától kisérve, hagyta el a kunyhót, apja fényes rézfokosával kezében. * * * Jankó délnek indult. Útja hol magyar, hol német városokon és falukon ment -keresztül. Nyelvüket nem értette, szokása

l

kat nem ismerhette. Dolgozott, éhezett, takarékosan félrerakosgatta nehéz munka árán szerzett garasait és folyton reménykedett, hogy Jokáját viszontlátja. így jött Budapestre. Egy szegény asszonynál, kinek néhányedényét összedrótozta volt, engedélyt nyert egy üres lakatlan szoba elfoglalására, melynek négy kopár fala fehérre vőít meszelve. A szoba rozoga padlójával és roszszul záró ablakaival nem volt épen lakályosnek mondható. De Jankó ezzel nem igen törődött, aludni azért mégis lehetett benne, nappal pedig dolga után látott. Egy esős napon már alkonyat felé JanÄ> még mindig munkát keresve, jártTartsuuk már most egy kis körutat a szellem országában s nézzük a humort dolgozó asztala előtt szorgalmas munkájában. Shakspere Mercutiója halálos sebet kap s Rómeó tudakozódására igy felel: — Nem olyan mély ez a seb, mint a kút, nem olyan széles mint egy templomajtó, de nekem nagyon is elég. Látogass meg holnap Rómeó ; akkor már egy egészen csöndes embert fogsz bennem találni. Mercutio humora tehát mosolyog, mikor a haldoklás fájdalmas perczei közelednek. Csakhogy ez a mosoly vigasztalás akar lenni a jó barát kétségbeesésére. Hasonlóan cselekedett Mathews, a hires angol komikus is, a ki vidám mosolylyal halt meg. Utolsó perczeiben orvosságot kért. A vén szolga a haldokló gazda láttára kétségbeesve kezdett ide-oda kapkodni, mig egyszerre csak eltévesztette az orvosságot s egy kanálnyi tintát adott be. A rettentő tévedés miatt a jelen volt jó barátok rárohantak az ügyetlen szolgára, kinek védelmére a haldokló igy szólott: — Sohase bántsátok. Nem érdemes ilyen csekélységért a szegény öreget bántani. Adjatok egy darab itató papirost, majd beveszem és rendbe lesz minden. A humorista mosolya már ajkára fagyott. Hogy mennyire respectálja a humorista önmagát, azt Mendelssohn a nagyeszű iró, a ki ráadásul még púpos is volt, meg dadogó is, igen szép példával illusztrálja. Több iró mulatott együtt s szóba került Aesop és Demosthén is. Erre Mendelssohn fölkelt s a következő rögtönzést csinálta : Ti nagy embert láttok Demosthénben, Ki dadogva szónokolt Athénben, Aesopot, a púpost is bölcsnek tartjátok Diadal! kettős fényt árasztok én rátok. Mert én egy személyben nagy és bölcs vagyok, Mint Aesop púpos, mint Demosthén dadogok; S mi külön volt a bölcs Demosthén s Aesopban, Együtt találjátok a bölcs Mendelssohnban. Milton humora is ilyen szinü. Mikor a nagy költő másodszor nősült, néhány jó barát a vak embert megszólta. — Sohase szidjatok — felelte a világtalan költő — lássátok ha még süket is volnék, akkor bizonyára én lennék a legkitűnőbb férj egész Angliában. De az öreg Milton még harmadszor is megnősült. Még pedig nagyon boldogan. Egy bámulója ekkor azt a bókot mondta, hog}' a fiatal menyecske olyan szép és olyan üde, mint egy rózsa. — A színéről nem mondhatnám, hogy igazad van — válaszolta a világtalan költő — de a töviseiről érzem, hogy igazságot mondtál. Hát ilven a humor. Közönséges szellemű ember sohase lesz humorista, de érzéke se igen lesz a humor élvezetéhez. Semmisem jellemzi jobban az aesthetikai érzéseket, mint az, hogy mi tetszik s mi fölött hogyan mosolygunk. A mosoly, nevetés meg a kaczagás ugyanazon izmokkal megy végbe, mint a röhögés, de mégiscsak egész más hatások hozzák működésbe a földerülés idegeit. Menjünk már most a humor nagy birodalmából a comicum országába és nézzünk szemébe először is az éleznek. Az élez csak rokona, de nem gyermeke a humornak. Eszköze is más, czélja is más. Eszköz dolgában az élez mindenkit szeret inkább szerepeltetni, mint önmagát. Nem olyan válogatós, de nem is olyan szelid. Czélja az összekapcsolt ellentétes gondolatok komikumából az igazságot a nevetés vagy kinevetés hatása alatt kisütni. De nagyon sokat tanulhatunk ebből a mesterségből, ha egyáltalán képesek vagyunk a magunk rovására is tanulni. Mert az élez hibáink nagyításából, erényeink kicsinyítéséből gyakran csakugyan arra dolgozik, hogy megóvjon hibáink nagyságától s erényeink elsatnyulásától. A humor sohase bántó, de az élez legtöbbször kíméletlen, sőt szentségtelen. Igy keletkezik azután a gúny, mely mindent kinevet. Igy az ördögi satyra, melynek czélja teljesen kivetkőztetni valakit a maga komolyságából. Igy a travestia, mely csörgősapkás bohóezruhába képes öltöztetni a fölkent fejedelmeket s nevetséges figurákká rántja le a valódi vagy képzelt méltóságokat. És igy keletkezik a legalsó torzszülött is, a persiphlage, mely kifütyöli a a megtapsolt embereket és kavicsokká változtatja a drága gyöngyöket. Ennyi elágazása van tehát a humor világának. Epen azért tévesztik olyan könynyen össze a humort a komikummal vagy a komikum nevető gyerekeivel, pedig a humor mindig és mindenkor nevető bölcs. Mi már mostan az élez ? Jean Paul szerint egy álruhába öltözött pap, a ki mindenféle párokat á<T össze. Börne szerint kétélű kard, mellyel vissza is lehet vágni. Szerintem pedig olyan szerszám, melylyel a magunk előnyére s a mások kárára, de a nevetők egészségére dolgozunk. Egy előkelő német aesthetikus mondja, hogy az élez a kiskorúak kezében olyan kés, mellyel gyakran nevetve vágja meg magát az illető. Akárhány ember inkább feláldoz egy kíméletlen élezért egy szerető barátot. Nagy önuralom sa aboz, hogy valaki elnémítsa szelleme az szikráját, mely inkább éget, mint légit s inkább pusztít, mint teremt. (Vége köv.) k