Esztergom és Vidéke, 1886

1886-02-04 / 10.szám

leg emelni, első sorban a sok viszontagság között hányatott propeller vállalat érdemel említést, — melynek első eszméje ezen társulat kebelében fogamzott meg és vezettetett a valósulás stádiumáig. A biztos és kényelmes dunai összeköttetés már e télen is érezhető módon emelte a forgalmat, s csak azt kell kívánunk, hogy a derék társulat leküzdve lassan a kezdet nehézségeit vajha az áru szállítást is magához ragadná ós biztosítaná. Ez ut ;bbi téren is azonban már némi javulás érezhető, mert a magas primási uradalom letévén a személy közvetítés gondjait — minden erejét az áru szállításnak szentelheti, ugy hogy a panaszok lassan megszűnnek és úgy a személy mint a teher szállítás egyre gyorsabb és biztosabb leszen akkor is midőn a hajó hid ki van szedve — mely körülmény ezelőtti években kereskedelmünket teljesen megbénította az év legjobb hónapjaiban. A kereskedelmi társulat örömmel és rokonszenvved kiséri a derék, köszhasznú vállalat fejlődését, mint a melynek bölcsőjét egykor ringatta. A vasúti kérdés — Esztergom városának ez a kisértő szelleme többször foglalkoztatta a társulatot, s a mely irányban a szóvivő férfiak a társulat közreműködését kívánták mindenkor készséggel tett eleget — szerény és korlátolt erőihez képest az igényeknek. Sajtóban és egyebütt nyilványosan anynyiszor volt már e kérdés megbeszélve és sürgetve, hogy végtére is azon meggyőződésnek kell megérlelődni, hogy Esztergom a magas minisztérium jó voltából — melyet nem éppen a város Bs vidék, főleg pedig gazdag szénbáayái iránt tanusit,—még igen sokáig vasút nélkül fog maradni. (Vége köv.) ELNÖKI BESZÉD melylyel ft. Meiszermann Ignácz plébános ur, mint b bátorkeszi polgári olvasókör elnöke f. é.jan. 17-én az évi közgyűlést ünnepélyesen megnyitá.) (Folytatás.) Hogy mily fokig, stádiumig jutottunk szen az uton, azt részleteiben legobban feltüntette, a minden politikai ényt túlszárnyaló, a lefolyt 1885-ki vnek nagy eseménye : az országos killitás, mely méltán nevezhető a ma;yar nemzeti munka fényes alkotásáak, Magyarország fényének, büszkeégének. Valóban, tisztelt közgyűlés! a tavali országos kiállítás a munkának nagy ünnepe s diadala volt és édes mindnyájunknak, mint a munka és a közművelődés híveinek részünk van benne. A koronázás óta kétségtelenül nem adta elő magát ehhez hasonló nevezetes esemény. Amint a koronázás Magyarországnak az őt megillető politikai nemzetközi állást biztosította, ugy a kiállítás a munkaképes és czivilizált államok sorában minket megillető helyet vivta ki számunkra. És hogy Felséges királyunk maga állott ezen nagy nemzeti ünnepélynek élére, az csak sokszoros!, ja annak nagy jelentőségé;. Az apostol

1 király méltóságának teljes környezetével, felséges családjának számos tagjával, a diplomacziai kar fényben ragyogó falanxával, a közös hadsereg és honvédség kitűnőségeivel, a főpapság és az arisztokraczia diszes nevü nagy csoportjával, az ünnepélyre érkezett küldöttségek tarka rajával, s ezernyi meg ezernyi érdeklődő néppel jelent akkor meg. A fenséges trónörökös beszélt a nemzet nevében királyi atyjához ; a király felolt a nemzetnek. Bátorítás és elismerés volt a beszédekben, melyek viharos éljenekben visszhangoztak. Köszönet és hála illeti meg a királyt és a trónörököst, hogy szeretetük egész melegével istápolták a nemzeti ügyet. És ez példátlan disz és kitüntetés volt. Magyarország mindenkoron büszkén fog eme magasztos pillanatra visszagondolni, melynek értékét és becsét csak egy érzés szárnyalhatja tul : azon öntudat, hogy munkánk, szorgalmunk és művelődési iparkodásunk fényesen be van bizonyítva és hogy érdemes volt ama nagy kitüntetésre. Nem csoda, ha százezrenként utaztak az emberek Budapestre, hogy haladásunk ama nagy bizonyítékát megszemléljék és a meglepő eredményt szívélyes elismeréssel jutalmazzák. Valóban, alig volt még kiállítás, országos műtárlat, melyhez oly általános érdeklődés fűződött volna, mint a mienk. S azért Uraim, nemzeties önérzetünknek jól esik vissszapillantani a múltra, mely egyaránt szép is, meg hasznos is volt a nemzetre. A nemzetre — mondjuk — sebben a szóban nem csupán ethnographiai fogalmat fejeztünk ki, hanem a vallási és erkölcsi, a kultúrai és mindazon tényezőket is, amelyek a nemzet, a haza fogalmától elválaszthatlanok. Azt láttuk, hogy az ország összes osztályai, szakkörei, nemre és állásra, vagyonra, foglalkozásra való tekintet nélkül nemes versenynyel jelentek meg a hazai ipar és termelés, munka és haladás e versenyterén, hol főkép a házi ipar, az erdészet, a főváros kiállítása, az iparcsarnokban a majolikaüveg és bőripar meglepő és kielégítő benyomást tett csekélységünkre. Valóban, t. polgártársaim ! az iskolás gyermekektől kezdve a legmagasabb tanszakokig, a legegyszerűbb ásótól kapától kezdve az óriási gőzekókig és gőzgépekig, a vasút ós tengerészet, halászat és méhészet, a gabonatermelés minden neme és faja, a tejgazdaság a legújabb vajköpülökig, melyek frisen fejt édes tejből öt perez alatt a legízletesebb irósvajat adják elő, — mindez és sok más, a miket elmondani alig lehet azok sokasága és különfélesége miatt, — ez mind ott volt, ós ez mind arra vall, hogy a nemzet megtette kötelességét, Megérdemlé a babért, melyet csakugyan egész Európa nyújt neki a leghizelgőbb elismerések alakjában. Egész Európa. Osztrákok, csehek, morvák, szerbek, románok, törökök, lengyelek, francziák angolok, és németek, még amerikaiak is, kik itt voltak, eljöttek hozzánk, elhozta őket a magyar országos kiállítás nagy hire. Királyok és fejedelmek, trónörökösök és uralkodó herczegek Keletről és Nyugatról, államférfiak és miniszterek, diplomaták és a sajtó képviselői, — eljöttek Budapestre, itt időztek, napokon heteken át, és nem fukarkodtak az elismerés legszebb és legőszintébb nyilatkozataiban. Ide s tova husz éve lesz t, közgyűlés, hogy a magyar nép, mint már emiitők, ismét visszaszerzé belső önállóságát s Európa alkotmányos nemzetei sorába lépett. De csak mostani kiállításunk győzhette meg a művelt világot, hogy a magyar nemzet melynek eddig csak katonai hírnevét ismerték, a békés munka küzdelmeiben épp oly emberül megállja helyét, mint egykor a hadi zajban és a véres csaták mezején. Valóban tisztelt közgyűlés ! a lefolyt országos kiállítás mindenkor a nemzeti önérzet nagy győzelmei közé fog tartozni, mert a kiállítás művelődésünk történetében korszakot alkotó nagy mű és az a hat hónap, melyen színekben timik föl az esztergomi kereskedő előtt, — mert szomorúan kell tapasztalnunk, hogy helyhatóságaink éveken.keresztül alig tesznek oly intézkedéseket, melyek a kereskedelem emelésére szolgálnának, saját initiativájából pedig ez irányban be kell vallanunk, hogy semmit de semmit nem tapasztalhattunk. Elég legyen ennél igazolására csuk arra hivatkoznunk hogy azon már elavult szokás megváltoztatását kérelmeztük Mihalik Bálint tagtársunk indítványára, hogy az országos vásárok alkalmával heteken át a piaezon élésködő, adót nem fizető — silány portékával üzérkedő vándor árusok — ezen vissza éléstől Székesfehérvár, Győr stbi szomszéd városok példájára eltiltassanak, s mit kell tapasztalnunk ? ! Azt hogy városunk tanácsa egy félév óta e kérdésben még csak elutasító végzést sem hozott, hogy esetleg felsőbb helyen kereshetnénk orvoslást. Általában panaszkodnunk kell, hogy az ipar és kereskedelem iránt kevés érdeklődés mutatkozik — míg ellenben a földmivelés, szőlő termelés, például a fenyegető philoxera veszélylyel szemben, városi képviselő testületünk anyagi áldozatokra kész érdeklődésével találkozik. Arra, hogy az ipart és kereskedelmet, mely a közterheknek jó formán 2

/

3 részét viseli hogyan emeljük, izmosítsuk csak igen elvétve hallunk egy két jó akaró hangot. Társulatunk tagjai közül számosan bírnak sulylyal biró szóval a közügyekben —- ezekhez kell fordulnunk tehát, hogy ragadjanak meg minden alkalmat, keltsék föl ez irányban az érdeklődést, meggyőz vén úgy a hatóságot mint a nagy közönséget, hogy Esztergomnak nem csak földmivelésre, de virágzó iparra és kereskedelemre is szüksége van s ezen a téren még talán égetőbb szükségek jelentkeznek mint egyebütt. Mielőtt évközi működésünk részleteibe bocsátkoznánk — kegyelettel kell megemlékeznünk halottainkról ezek között érdemekben gazdag Niter Ferencz úrról, továbbá társulatunk lelkes és fáradhatatlan tagjáról és volt pénztárnokáról Majer Imre úrról, végül a legközelebbi hetekben elhunyt Putz | Jakab párkányi derék és szakavatott j kereskedőről, ki társulatunknak egyik j legrégibb tagja volt. Emlékük a tag-! társak és barátok körében sokáig élni I %• j Azon tényezők közül, mely hi-j vatva van a hanyatló forgalmat némi-j kedves parkban költöttük el. S ott társalogtunk késő estig A hold már föltöttünk tündöklött, midőn helyiségeinkbe vonultunk. Szobám ablakjait kitárva, elkezdtem lapozgatni a poros irományokat. Lámpám barátságosan fénylett és a szoba-szögletben megvetett hófehér ágy hivogatólag kínálkozott egy kis pihenőre ; czigarettemre csak most gyújtottam és megelóge- j detten teljesítettem fölötte fáradságos kötelességemet. De éppen egy levele hiányzott az iratoknak ; pedig emlékezem reája, hogy a kezemben volt és ott felejtettem^ Tudom bizonyosan, hogy a Littera D. alatt fekszik. Ekkor az órámra tekintettem. Majd- | nem éjfél felé járt az idő és az erdészeket j nem lehetne egykönnyen fölverni.. De azután eszembe jutott, hogy hisz egészen szükségtelen volna a főerdészt bolygatni, minden háboritás nélkül magam is eljuthatok a levéltárba. Amit elhatároztam, azt gyorsan végre ; is akartam hajtani. Ha ma bevégezem po- j < ros tanulmányaimat, holnap már eltávoz- ! > hatnám. I Kezembe vettem a lámpát meg a levél- 1 tár kulcsát és megindultam az ódon terem < felé. Szobámból három lépcsőn kellett le- 1 ereszkednem, azután egy hosszú folyosó állott előttem. A hold fényétől gyönyörűen meg volt világítva. Midőn végig haladtam rajta, egy nagyon régi előcsarnokba jutottam, innét azután egy szűkebb folyosón, mint az előbbi volt, kellett tova indulnom. A folyosó telve volt poros pók^ hálókkal. Innét a nagy lovag-terembe értem. Ezt már egyedül a kicsi lámpásom világította meg. Előttem állott az a remek ajtó, melyet nem rég annyira magasztaltam. Es milyen phantastikus arabeskeket észleltem most a mestermunkán, midőn a porréteges faragványokra tekintettem ! Ekkor eszembe jutott mindaz, mit a főerdész a különös ajtóról mondott, hogy.. De milyen ruták voltak most ezek a faragványok ! Csak most láttam világosan. Milyen kárörvendve vigyorognak reám azok a torzképek, a szörnyek . . . Egyszerre csak összerezzentem. Olyan egyszerű és mégis olyan különös történt. Kezemet véletlenül a kilincsre tettem és az ajtó kinyílt, valóban kinyílt! Az az ajtó, melyet pár órával ezelőtt még óriások se nyithattak volna ki — most majdnem magától nyilik meg ! A hatalmas ajtót most már könnyen forgathattam. Különös nyikorgó hangon fordult meg rozsdás sarkaiban Beléptem az erkélyszobácskába. Néhány perczczel ezelőtt mindenfelé szélcsönd uralkodott, most egyszerre erős léghuzam áradt reám, a léghuzamból szél lett, ez becsapta mögöttem az óriás ajtót és eloltotta lámpámat, ösztönszerűleg a kilincsre nyúltam, hogy kinyissam az ajtót. De haszontalanul. Hiába erőlködtem, az ajtó mintha összeforrott volna a kövekkel — nem mozdult. És most hogyan szabadulok innét ? Lámpám kialudt, csupán mögöttem állott egy ablak, éreztem, hogy onnét hűvös szél árad reám és midőn arra fordultam, láttam a vasléczeket, láttam a borús eget. Valami bútorra akartam helyezni lámpámat, körűitapogatóztam, de mindenütt csak falat találtam. Letettem a padlóra a lámpát és újra ráztam a kilincset. Ekkor előbukkant a hold a felhők közül, és midőn kürültekintettem, megrendülve tapasztaltam, hogy nem magam magam vagyok az erkélyszobácskában. III. A KI VELEM AZ ERKÉLY-SZOBÁBAN VOLT. Nem voltam magányosan. Valaki előttem állott és nagy, ragyogó szemekkel tekintett reám. Női alak volt. És ez a nő Wyslonska kisasszony volt, ki még nemrég a Gnasco-czirkusban szerepelt. Nem, nem csalódhatom. Azok a nagy, ragyogó és szürke szemek az ö szemei, az a fehér, finom orr az ő orra, és aztán az az ezüst-szőke haja az ö haja. A hold egészen tisztás helyen fénylett az égen. Újra láttam — igen, ö volt. De hogyan kerülhetett ide ? Erre már nem tudtam válaszolni. A hölgy újra rám tekintett, én pedig a csodálkozástól reszkető hangon rebegtem. — Bocsánat kisasszonyom ... én nem tudtam, hogy az az ajtó nyitva volt, é

s hogy ebben a szobában lakik is valaki . . Hisz én ismerem kegyedet. . . igenis van szerencsém . . . megcsodáltam kegyedet, midőn még művésznő volt Bécsben ., . Mayr Ágost, Dunkelstein herczeg hivatalnoka vagyok . . . nemde Wyslonska kisasszonyhoz van szerencsém ? Wyslonska nem válaszolt. A holdat ujabb felhők borították el és én ugy vettem észre, mintha a hölgy arczáu gúnyos mosoly vonulna át. Kitártam karjaim és ugy közelitettem felé . . . s íme — eltűnt... A hideg falat karoltam. Borzadálylyal kiáltottam föl, fejem szédült... és még csak annyit tudtam, hogy lerogytam. Nemsokára magamhoz tértem. Csak a fejem fájt, a többi érzékeim nyugodtak voltak. (Folyt, köv.)