Esztergom és Vidéke, 1880

1880 / 47. szám

lait Helcz Antal, kinek fel köszöntőjét szintén egész terjedelmében mutatjuk be:

Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Minél kétségtelenebb, minél mélyebben vésődik napról napra minden művelt magyar ember leikébe a meggyőződéssé szilárdult tudat, hogy nemzetünknek a többi nemzetek sorában elfoglalandó helye, s az idők és világesemények viharai közti fenmaradása- és felvirágzásának tartós biztosítása, szóval a nemzet léte és jövője a nemzeti kultúra minden irányú fejlődésének és erősödésének kérdése : annál természetesebb azon meleg érdeklődés, sőt rokonszenv és tisztelet, melylyel a nemzet figyelme azok működését kiséri, kik hivatásuknál fogva ezen nagy feladat megoldásának, a művelődés ápolása-, fejlesztése- és terjesztésének munkájában fáradnak ; mert a működés iránti érdeklődés a legtermé- szetesb kapcsolat útján átmegy s kiterjed a működő személyekre is. Innen azon rokonszenves tisztelet, melylyel Önöket, tisztelt Uraim, mint a nemzeti kultúra munkásait Esztergom város művelt közönsége oly örömmel üdvözli és fogadja szerény falaink közt, mely érzelmeinknek előttem szóllott tisztelt barátom Fehér Ipoly, fógymnásiumi igazgató úr oly ékesen szóló kifejezést adott. Van azonban egy körül- mény, — és Önök, tisztelt tagjai a magyar Írók és művészek társaságának, nem fognak csodálkozni azon, a mit mondandó vagyok, sőt érteni és osztani fogják érzelmünket, — vau egy körülmény, mely Önök ittléte fölötti örömünket a lelkesedés magaslatáig fokozza, és ez az, hogy Önökkel együtt, Önök élén szerencsések lehetünk szerény kis városunk körében tudni és színről színre tisztelhetni azon férfiút, ki az Önök társaságának elnöke, de nemcsak az Önök, hanem az egész nemzet büszkesége, nemzeti irodalmunk egyik enyészhetlen fényű dicsősége, Jókai Mórt. Annál nagyobb e fölötti örömünk, minél tovább, minél régebben vártuk már teljesedését, mert habár Jókai Mórnak — a ki meg fogja nekem engedni, hogy ebben a cimkóros világban minden címezés nélkül említem nevét, hisz az ő puszta neve fényesebb hangzású minden czimnél, — habár — mondom — Jókai Mórnak bölcsője innen nem messze a szomszéd Komáromban ringott, ifjú és férfikora országra, sőt világra szóló szakadatlan munkásságának színteréül pedig a fővárost választá : mégis e két közeli pont közt középen fekvő városunkat, bármennyiszer haladt is el ősi várorma alatt a Duna hullámait hasitó hajón, vagy robogó vona- tou, bármily hivólag intett is feléje mindannyiszor bazilikánk fellegekkel játszó kúpja, — hosszú évek sora óta, mondhatni azóta, hogy nagy nevét a hir és a nemzet szeretete szárnyaira vette, most először részelteti azon szerencsében, hogy alkalmunk van tiszteletünk, csodálatunk, hódolatunk és ragaszkodásunk adóját itt szemtől szembe leróni irányában. Teszszük ezt ezennel örömmel, büszkeséggel, mély tisztelettel ; s midőn ezen érzelmeknek Esztergom egész közönsége, teliát nemcsak az „esztergomi százszor szépek* * hanem a százszor nem szépek nevében is, azoknak nálam illetékesebb képviselője, városunk polgármestere helyett és megbízásából is kifejezést, adok ki legnagyobb sajnálatára megrongált egészsége helyreállítása végett távol lenni kényteleuittetvén, Esztergom ezen szép napjában csak lélek szerint vehet részt : felhívom Önöket tisztelt Hölgyeim és Uraim, ürítsék velem együtt poharukat a legkitü— Gféza nem fővárosi. Még iró sem. Hát akkor mi ?

— Szerény ember. Mert Verhovay a szerénytelen. Verhovay ugyanis azzal akart kitűnni, hogy ott nem volt ; Pethes pedig nem szeret ilyen modorban tüntetni.

— Szeretetre méltó költői szerénység !

* *

*

Valami tiz jó féle gazda társaságában hirdette Pór ur a „mi szeretett képviselőnk* a felsőbb politika paragrapkusait, midőn Verhovay oda ér. Pór ur azonnal kap az alkalmon s megragadván Verhovayt, igy szól:

— Bemutatom tiuektek az én legjobb barátaim egyikét, Verhovay Gyulát.

A hűséges választók kalapot emeltek.

— És ha már megismerkedtek velem — válaszolta Verhovay — akkor első kötelességemnek tartom kinyilatkoztatni, hogy ne válaszszák ám meg többet Pór Antal urat.

Pór Antal ur igen keserűen mosolygott.

* *

*

— Beszéltem Rényi úrral.

— Petrarcáról?

— Nem.

— Kisfaludy Sándorról ?

— Arról sem.

— Pausaniasról ?-— Dehogy. Szeretettel kért, hogy hallgassam

végig előadását a saláta termesztés fontosságáról.

* *

— Kérem mutasson be nekem egy művészt.

— Festőt, színészt vagy szobrászt ?

— Mindegy. Csak művészt.

A lelkes enthusiasta örömmel látja miként fut el a nemzeti szalagos rendező s örömtől repeső szívvel látja, a mint az nyakon csípi a legelső fővárosi kirándulót.

— Van szerencsém Abafi Alajost. .. szavalja a rendező.

Abafi Alajos szörnyen meghatva kérdezi.

— Jól jár-e még az az óra, a mit három

nőbb és legtermékenyebb magyar iró, Jókai Mór, a bennünket jelenlétükkel megtisztelő társaság elnökének egészségére, s hosszú, boldog, mindvégig tevékeny, a magyar haza és nemzet dicsőségére váló életére ! Éljen !

Győrffy Iván humoros toasztja szintén nagy hatású volt s abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy jövőre ezt is a maga mérvében közölhetjük.

Feichtinger Sándor doctor lelkes üdvözlő beszéde az ünnep egyik érdekes részlete, amit következőkben mutattunk be :

Tisztelt vendégkoszoru !

A nagy miudeuségnek sebes szárnyakon repülő századaiban, a szellemi világ egén, minden időben első rendű csillagokként tűntek fel egyes oly kimagasló alakok, melyek a szellemi emelkedettség e fényes köréből, messze terjedő arany sugaraikkal az emoeri szívre meleget, a kedélyre derültséget és örömet, a lélekre világosságot, a nemzetre és hazára — melynek tagjai és hősei voltak, — ragyogó fényt és örök dicsőséget árasztottak.

Édes hazánknak egyik ilyen világhírű jelesét és szklöttjét, ma kegyeletes tisztelettel és rajongó örömérzéssel üdvözölni, ünnepelni és vendégének látni van szerencséje az ős régi magyar eszterga- ramnak, a mostani csendes és szerény Jsztergomuak.

A kitűnő férfi, kinek bűvkörébe ma, a magyar irók, tudósok, és művészek őszinte öröm és vonzó rokonszenvvel sorakoztak, ama nagyok egyik legnagyobbika, kit ha bár az egész miveit világ ismer és szeret, kitüntet és bámul, de tőlünk meg is irigyel és magáénak vallani s bírnia óhajtana, még is egy szívvel lélekkel s egész létével a mienk, mert ő Magyar-Magyar minden izében.

0 szeretett nemzete számára a szellemi dicsőség égő szövetuekét elérhetlenül fenn lobogtatja: az ő láng elméje, halhatatlan remek miivel által nemcsak e szép honban, de annak bérezés határain túl is messze, majd egy félszázad óta feltartóztat- hatlanul, de szelideu és kellemesen hódított, és hódit ma, mert ő kifogyhatatlan.

Nem szükséges a világ történelem fényes lapjaiba, arany betűkkel örök időkre bevésett ragyogó nevét itt említenem, mert érzi mindenki kiért rajong lelkem. Hiszen nincsen széles e világon egy kis zug, hova a mivelődés áldása elhatott, és honnan a kedély világa ki nem halt, hol az ő szép lelkének édes szülöttje meg nem honosodott volna; mert ha nagy szellemével érintkeznie kívánna például az Andesz hegység regényes lakója, a kaliforniai bányász; vagy az újvilágnak valamelyik bájos hölgye ; a keleti regéket kedvelő japáui mandarin és ezer mértföldről szavait egy gyenge levelke keretébe foglalva e felirattal küldené át a másik földrészre: „A magyar költőnek Európában* ez Írott szavak bizonyára nem máshol, mint épen kedves Magyarországnak szép fővárosában, érnének rendeltetésük helyére és megtalálnák emberét.

És ime mi itt e kis körben ne ismernők fel azt, ki hazánk büszkesége? ki lelküukhez és szi- vüukhez oly közel áll? Igen! A szellemi óriás előtt állunk, és meghajolunk előtte :

Éljen Jókai Mór!

Szólott azután még Bors Mihály tanár,

kinek tartalomgazdag beszédét teljes szövegében adjuk:

Nagyérdemű vendégkoszorú !

Ittunk személyekért, jeleseinkért és szépeinkért. Engedjék meg, hogy egy nagyhatalomért emeljem poharamat, a mely a föld porából világvárosokat emelt, palotákat épített a művészetnek és tudománynak, szobrokat állít a hazafias érdemnek, könyvtárakat a lángelmék terményeinek, vagyont szerez az emberiségnek s hatalmat az államnak. E nagyhatalom a munka.

Most, midőn e nagyhatalomnak, a munkának kitűnő képviselőjét tisztelheti Esztergom közönsége a magyar Sión tövében, melynek ormairól terjed szét a civilisatio világossága, engedjék meg, hogy én e napban hazánk felvirágzásának hajnalát lássam s a néhány ev óta e nemzet szivét megszálló apa- thiának eloszlását várjam.

Mozgást tapasztalunk mindenfelé, zászlók köré csoportosulunk, melyeket kitűnő erők emelnek magasra, hogy amit egyesek kivívni képesek nem lehetnek, azt egyesült erő által kivihessék. Ott van az országos dalár egyesület, melynek zászlaja alatt nagy eszmékért zeng a dal, ott vanak különböző tudományos egyesületek, melyeknek tagjai a tudományokért virrasztva muukálnak, ott vannak az ipar és kereskedelmi egyesületek, melyek meghódítják a földet és a levegőt, urává lesznek a száraz földnek és a tengernek, hogy százkarú eszközzel munkálják az emberiség javát s a haza felvirágzását.

Ily mozgalom mellett összedőlhet Jeruzsálem, Babylon és Róma; az idő vasfoga romboló erejét megörökítheti az évkönyvekben, de a munka a romokból új életet teremt. Sok ért bennünket ; de legyenek próbaéveka múltak, melyekben a nemzetnek ereje kiállva a tűzpróbát bizalommal és reménynyel nézzen a jövőbe. Néhány év óta hozzászoktunk a jeremiádákhoz, nincs az a sípos, a ki siralmasabb nótákat tudua sípolni, mint a milyeneket mi dudolunk napról napra. Pedig nem az az ország szegény, melynek semmije sincs hanem az a mely elvesztette munkakedvét s bizalmát.

Ha sok a teher rajtunk, aczélozza az idegeinket, ha nagy adósságunk, tanuljunk nékülözni, ha nem lennénk elég erősek öleljük át egymást; egyesüljünk; egyesülésben van élet; egyesülésben van erő, mely miudeunel daczolni képes. Legyen minden magyar, egy-egy lánczszem a hazaszeretet által összefűzve, e láuczot akkor nincs erő, mely széttéphetné.

Magyarország egykor, mint védőbástya megvédte Nyugoteurópa civilisatióját a mindent feldúlni kiindult török s tatár népek árjai ellen. Legyen ma e haza nem védőfal, hanem versenytere a munkának és feladásnak. Akkor jobblétuek fog örvendeni a nép s virulni fog a haza.

Eu tehát a munkára s a munka képviselőire emelem poharamat, kívánva, hogy a nemzet napszámosait, a munka összes képviselőit, az Isten sokáig éltesse !

Földváry István felköszöátője is élénk hatásban részesült.

A fővárosiak részéről Lanka Gusztáv, Dr. Barna Ignácz, Simonyi Zsigmond, Yisi Imre, és Poor Antal mondottak beszédeket.

hónapelőtt vásárolt nálam ? Megrökönyödik az enthusiasta.

Abafi Alajos az óramüvész állott előtte.

* *

*

— Kérem Haau Rezső ur irta a nemzeti színpadon még folytonosan forgalomban levő Miniszter előszobáját?

— Igenis Hahn Rezső irta.-— Az Esztergomi Közlöny szerkesztője?

— Nem.-— Hát miként értsem azt ?

— Hát kérem úgy, hogy van egy Haan Rezső s egy Rudolf Hahn. A miniszter előszobája pedig stock német vígjáték. Hanem nemsokára Rudolf Hahnra is ráfogják majd, hogy az Árva Jutka czimü népszínművet ö irta, mert úgy hallom, hogy Haan Rezső ur az Árva Jutkát dramatizálni fogja.

— Akkor rohanok kifejezni neki — részvétemet.

* *

*

Dr. Prém József neheztelve panaszkodja, hogy sem koszorúval, sem dictióval nem fogadták ;

— Hát kérem ez figyelmetlenség és ignorá- lás. Külön vonattal robogok Esztergomba s ime rangomhoz nem illő fásult fogadtatásban részesítenek. Megyek vissza azonnal. Kérem fizetek. Sült, tészta, kenyér, sör; kérek kontót. De már most

eugedelmet kérek, ha leülök.

* *

*

Federvicli Kóbi megáll a Paczka szent Erzsébetje előtt s a nagyszámú publicum szörnyűségére kirántja a revolverét.

— Attentat a művészet ellen. Skaudal in höchsten Grad. 1st das vöm Paczka ? ! Nein das is a Patzerei; Lűjj Kóbi s ments meg magyar Kunstkritik böcsületet.

Három diszlövést és hat telegrammot durrant el a halbkreuzer Somáiban.

Szörnyen opponált egy fiatal Titán a Jókai toasztja s átalában ünnepeltetése ellen. Oda megy hozzá egy vén iró s igy firtatja :

— Hát nem hódol-e maga Jókai Mórnak,

mikor kimondja a nevét? hiszen akkor k irály á- n a k ismeri el.

— Tehát magyarázatot !

— Rakja össze a Jókai Mór betűit s Ízről izre kifutja anagramma szerint: ó kirágom. Tehát valahányszor kimondja a Jókai Mór nevét, akkor mindannyiszor királyának ismeri el.

Hí H«

*

Rótli urat, a ki a paedagógiábau nagy capacités, erősen cápacitálták, hogy mondjon toasztot. De akkor már Stettina kisasszony iuditváuya ször- i nyen tartóztatta a szónokokat.

— Én is kérlek barátom — fordul hozzá egy régi jó barátja — hogy mondj valamit. Látod te vagy legkitűnőbben arra hivatva, hogy nemzeti színű toasztot mondj.

— Hogy érted ezt? — kérdi meglepetve Rotli ur?

— Hát csak úgy, hogy mint Rotli, fehér bort iszol és azután beszélsz. Meg lesz ám a nemzeti szin.

Rotli ur sohasem bocsájt meg a nemzeti színű toaszt provokálójának.

H« *

*

Zirzen Janka urhölgy körébeu történt — kérdezi az egyik Ganymed a régi jó latin világból fönmaradt vén paedagogust, hogy

— Habent-ne panem ?

A vén paedagogus nyájasan kacsintott Zirzen Janka urhölgyre s nagy élvezettel rögtönözte meg a nagy szójátékot:

— Habemus panem et zirzenses!

* *

H:

Találkoznak Hoffmann Bélával. Az idő szörnyen siralmas arezot vágott s olyan állapotot mutatott mintha el mosná uemcsak a vasárnapot, de az egész jövő hetet is.

Aggódnak s megszólítja valaki Hoffmann Bélát, hogy már most mi lesz, ha elázik az ünnepély.

No az már nem lehet — vágott közbe a