ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-05-02 / 18. szám

ség az önvédelemre szorulván nagyon is SZÍVÓS és harcedzett népségnek bizonyultak, mihez nagyban hozzájárult terepviszonyaik, mint nehezen leküzdhető hadi akadályok, amik együttvéve eléggé értékeseknek bizonyultak arra, hogy azok a felcsigázott nagy várakozások, oly könnyedén és nagyobb véráldozatok árán egy-két hét alatt teljesedésbe nem jöhettek. És talán az az állítás sem eshet tévedés alá, hogy hagyományos nemzeti és vitézi erényektől vértezett és gazdag, halált megvető hősies magatartást tanúsító, nótaszóval hadbainduló magyar véreink — ezek a világ páratlan honvédői az ellenség erejét folyton becsmérlő újságok közleményeitől megszéditve, eleinte szintén oly könnyűnek tartották az ellenséggel való leszámolást és elbánást, mint azokban a bizonyos szerkesztői irodákban működő többé-kevésbbé hivatatlan stratégiai zsenik. Holott a háború, a hadviselés komolysága nagyon is megkövetelte volna, és megköveteli, hogy a sajtó a maga igaz valójában értékelje az ellenség hadi értékét, óvatosságot ajánlván és pedig oly tollforgató erők által, akik ahhoz értenek. Vagy talán a bátorság gerjesztését, fokozását, a gyűlölet szitását véli szolgálni az ellenség hadi értékét folyton becsmérlő sajtó? Mindezt más uton okkal és móddal el lehet érni. Legkivált pedig ezáltal, ha őseink hadi erényeire és vitézi tetteire hivatkozva ügyünk valódiságának igazát beállítva adjuk közre, hogy a hadviselést, a háborút az igaz ügyért, a haza javáért, a benne élő népek, a magyarok otthonának megvédéséért folytatjuk és a ki nincs velünk, az ellenünk! És mert nincs velünk öldöklő fegyverekkel ellenünk és életünkre tör, amivel szemben nemcsak jogos hanem kötelesség is az önvédelem: megtörni az ellenséget. És itt el tudom gondolni, hogy a falu magyar lelkészkedő papság és tanítója, mily nagyszerűen értheti abbeli feladatát és mennyire magasabban áll a napisajtó egynémely közvélemény irányitójánál. A bátorság, a harci kedv felgerjesztésére és állandósítására annyi, de annyi változattal lehet közreműködni egy gyakorlott, de mindezek fölött nagy tapintattal rendelkező és a nép lélektanát ismerő irónak, a ki tudni fogja, amint tudja is, hol és miben keli a magyart az ellenséggel szemben fölényben részesíteni. Sőt ragyogó példákkal igazolva: de mennyire! Sajnos ilyenekkel sehol sem volt szerencsénk találkozni. Csakhogy arra minden tekintetben és mindenre kiterjedő figyelemmel felruházott tetőtőltalpig magyar érzés, magyar észjárás kell, a ki becsmérel, hogy ugrasson és lapjában nem nyújt tápot a kétkedésre a sötétlátásra. A napisajtó vezetőségének egy tekintélyes része által követett hiradása és felfogása és mi A hideg lelte a diákot. Lázai voltak. Sápadt orcáján néha vérrózsák nyitottak. Fulladozott. Köhögött. — Az Isten áldja meg bácsi, — kérte a parasztot, — fogjon szekérbe. Hajtasson ki a csákói pusztára Petőfi Istvánhoz, a kasznár úrhoz. Ö az én bácsim. — Csiricsara! A csákói pusztára? Szekérrel? Most a csákói pusztára szekérrel? Nem Iú vagy ökör, de száz ördög se huz most el a szekeret oda Kondoros felé a pusztára. Orsulyka, az én leányom majd főzi magának kukoricából herbatet, teszi belé nádméz és attól maga meggyógyul, — szólt a szanaszétbajszu hornyák. A diákot ágyba fektették. Az Orsulyka herbateája csakugyan foganatos medicinának bizonyult. Talán nem is nádmézzel, hanem csókkal nádmézelte meg a bűbájos italt. Mert nem lehet a lánynak hinni, mig annyi ereje van, hogy egy üres hólyagot el bir húzni a jégen. A második napon már sokkal jobban lelt a diák. Nevetgélt és Orsulyka is nevetgélt. Egy képet hozott be a diák ágyához. Valamelyik újságból metszette ki. — Maga épen ilyen, mint ez a kép. Mikor megláttam magát, mindjárt erre a képre gondoltam. Ki a maga apja? Ki a maga anyja? — csicsergett Orsulyka. •— Vihar apám, Napsugár anyám, — tréfált a fiu. Orsulyka pedig a halványarcu diákot és az újságból metszett képet nézegette sokáig. A kép alá ez a név volt nyomva: Petőfi. A betlehemi vándor meggyógyult a nádmézes herbateától és nemsokára eltűnt a szarvasi utcákról. Sose látta őtet többé Orsulyka. És sohase is feledte el... egyéb magatartása másra nem is vezethetett. Hisz ma mindenki vallja, hogy a napisajtó jobbadán valótlan és áltató híreket közöl sokszor tele ellenmondásokkal 1 Másfelől pedig a legenyhébb kifejezéssel élve nagyon is untató, hogy napisajtónak sajnos egy tekintélyes része a legnagyobb megkülönböztetéssel emeli ki azon fajt, amelyhez Írógárdája tartozik olybá tüntetvén azt fel, mintha az kivételesen minden állam részéről privilegizálandó faj volna, amelynek a hadviselésben való magatartása és eljárás mindenkor kivételes méltánylásban részesítendő. Az egymással szemben álló milliók tömege velük szemben csak alájuk rendelt másodrangú tényezők. Akár ellenség legyen, akár jóbarát az egyre megy, a faj megkívánja folytonos előtérbe való léptetését, mint oly dicsérendő fölénnyel bírókat, amikkel a többi faj még azokban sem versenyezhet, amik jellemzetes faji tulajdonságukat képezik. Visszatérve a pesszimisztikus érzéknek gerjedésének kutforrásaira kétségtelen, hogy a hadvezetés sikere érdekében tagadhatlanul szükséges, hogy egy némely dolgok ne közöltessenek a nyilvánossággal. De ép ugy a hadvezetés sikere érdekében mi sem kívánatosabb, mint az, hogy a lelkesitésre szánt közlemények ne az ellenség folytonos hadi értéktelenitésével foglalkozzanak. Mert mint a tapasztalatok igazolják ellenségeink ereje még sem oly lebecsmerélt értékű, amivel nagyon ne kelljen számot vetni. Másfelől, ha már a titoktartásnak oly nagy a kedvezőleg ható hadi ereje, amiért azt mindenáron fedni kell, ugy a hírlapi tudósításokat is akként kellene fogalmazni, hogy azokból gyanút keltő ellenmondások kiküszöböltessenek. Most azokból a szószátyárkodásban szenvedő és a fegyvertényeket tárgyaló közleményekben a szükségesnek vélt titoktartás ellenére kivehető mindaz, ami a közvéleményt ingataggá, kételkedővé, sötétlátóvá teszi, ami a gazdátlan hirek valódiságát igazolni látszik, sőt sok esetben igazolttá is tette. A huszadik század emberei immár a közvetlen érdeklődés központjába vont gondolat emberei, akiket nehéz vagy egyáltalán nem lehet félrevezetni, másfelől a gondolkozástól eltiltani. Az iskolák sokat csiszoltak rajta. A betűk pedig eléggé táplálják azt, hogy az emberek az orruknál fogva ne vezettessenek. És e tekintetben a magyar közvélemény az egész világon talán egyedül áll! Legyen a sajtó a helyzet magaslatán álló és irányítson ugy, hogy abból a gondolkozni tudó közvélemény ne találjon tápot a csalódásokra. Az ellenségnek komoly számbavevése teszi a munkát nagyon is megfontolttá. Az ellenség hadi anyagának, erejének módfölötti becsmérlése, többször mint nem a hadvezetés által is tiltott vértpazarló erőkarcolást okoz, amire egyáltalán nincs szükség. Rendithetlenül hinnünk kell a magyar vér dicsőséges győzelmében, amely győzelemben a babér senkit mást nem illethet, mint a magyar nemzetet, amely fajilag semmi nevezendő nemzetköziséget nem ismer még azon esetben sem, ha ellensége azonos hiten van is vele, mert ellenség az! Vajha fegyvereink diadalmas győzelme mihamarább bekövetkezve a béke áldásait terjesztené hadakat verő édes hazánkra! Válság a nagyszombati Autonómiában. A nagyszombati autonóm hitközség képviselőtestületében válság van. A jegyzőkönyv helytelen vezetéséből kifolyólag az elnök (br. Fekete Árpád) és a jegyző (dr. Mondok Antal ügyvéd) állásáról leköszönt. Még 1914. év vége felé történt, hogy a nagyszombati kath. hitközség közgyűlése szótöbbséggel leszavazta a tanács egyik javaslatát s helyébe más indítványt fogadott el. A közgyűlés után néhány nappal Hudyma Emil főgimn. tanár és hitközségi képviselőnek alkalma nyilt a jegyzőkönyvbe betekinteni s ott az egyik hitelesítőnek mellékelt írásbeli feljegyzései alapján tudomást szerezni arról, hogy az emiitett szavazásnak nyoma sincs a jegyzőkönyvben, illetve a szótöbbséggel elfogadott indítványnak első része teljesen mellőztetett, a második része pedig eredeti értelméből kiforgatva lett megszövegezve. Hudyma azóta figyelemmel kisérte a jegyzőkönyv sorsát s meggyőződött arról, hogy a jegyzőkönyv az egyik hitelesítőnek írásbeli figyelmeztetése dacára a tényeknek meg nem felelő módon bocsáttatott hitelesítés alá. Az 1915. március havában tartott közgyűlésen, amikor a jegyzőkönyv hitelesítése napirendre volt tűzve, a jegyzőkönyv kiigazítását indítványozta a történtek hűségéhez képest. Hudymát leszavazták. Hudyma azonban nem az az ember, aki igazáért ne merne bárkivel is szembe nézni. Különvéleményt nyújtott be s a jegyzőkönyv vezetésével szemben már most teljes joggal „bizalmatlanságot" jelentett be. Erre az elnök és a jegyző leköszönt. Április 15-én ebben az ügyben ujabb közgyűlés volt. A közgyűlésen Hudyma kifejtette álláspontját: hogy nem az „intelligencia" és a tekintély s az előadói „készség" számit a jegyzőkönyv vezetésében, hanem a pontosság és a lelkiismeretesség. Mint a darazsak, úgy mentek neki Hudymának, mert hisz a nagyszombati autonómiában, úgy látszik, az utóbbi kelléket az előbbiért készek fel is áldozni. Mi igen csodálkozunk a dolgok ezen a fordulatán. Az emberek szeme csak akkor nyílik meg, amikor a véletlen események az ütközői közé sodorják az embereket. Csodáljuk kis Róma kath. társadalmát, hogy azok felett, akik voltak már néppárti képviselőjelöltek is, de mikor győzni lehetett volna, egyszer a győzelem elől a nemzetiségiek javára kegyesen visszaléptek, akik azon siránkoztak a Népszövetségi központokban, hogy Nagyszombatban a katholikus akciók és a népszövetségi ügyek alusznak, de maguk fellendítésükhöz semmivel se járultak hozzá; akik népszövetségi ügyészek, anélkül, hogy egyszersmind egy korona erejéig tagok is lennének; akik a minden tekintetben katholikusellenes, sőt ujabban már a kath. hitközséget is csipkedő „Nagyszombati Hiradó"-nak elv- és munkatársai, hogy az ilyen kath. „tekintélyek" felett eleddig még nem tért a katholikus érdekek szempontjából napirendre. Szóval a kis Rómában a „tekintély

"-nek van igazán „tekintélye", nem hiába kis „Róma" s a „keresztény társadalom legtekintélyesebb (??!!) vezetőjét könnyű szerrel ignorálni" nem szabad, mert az nebántsvirág, különösen ha a jegyzőkönyvet vezeti s a jegyzőkönyv nem hü, hanem pótlásra szorul. Dehát akkor pótolják ! — mondja az elfogulatlan néző. Igen ám, de nem szabad, mert tetszik tudni a — tekintély. A pontosság, a hűség másodrendű dolog, azért azt le is szavazták. Mint kuriózumot ideiktatom még Nagyszombat katholikusellenes fentemiitett kürtjének ez ügyben való felfogását. Érdekes már csak azért, mert az érdekelthez nagyon közel áll: „Máskor is volt már vita az autonómiában, máskor is megtörtént az, hogy valami jelentéktelen dolog kimaradt a jegyzőkönyvből, sőt az is megtörtént, hogy olyasmi is került a jegyzőkönyvbe, — bizonyára az akkori jegyző túlbuzgalmából — amiről a gyűlésen szó se volt, azért nem lett se harag, se válság." („Nagyszombati Hiradó" 1915. április 17-i 16. számából. „A dudás" cimü cikkből.) Egész kedélyes kis dolog! A jegyzők kényekedvük szerint kihagynak olyant, aminek ott kellene lennie s bevesznek, amiről szó se volt. Nein mi mondjuk, ismételjük, olyanoktól citáljuk, akik hozzájuk igen közel állanak. De hát akkor, Istenem, ha valaki a jegyzőkönyv hűségét sürgeti, a jegyzőkönyv hitelességét bírálat tárgyává teszi, ne akarják onnét kitessékelni, hanem szépen húzzák magukat s darázsmérgüket egyszerűen nyeljék le. Lássák be, hogy itt hiba van a kréta körül s ha valaki ilyen körülmények között bizalmatlan a jegyzőkönyvük iránt, annak igaza is — lehet. De az éremnek van más oldala is. Mit szól ehhez a kath. társadalom, mit az adófizetők, mit a választók, mit a felsőbbség? Ezek mindnyájan milyen bizalommal legyenek azzal a vezetőséggel szemben, ahol kihagynak és mást meg bevesznek a jegyzőkönyvbe? Miként fog az utókor, amely a múltra és annak precedens határozataira hivatkozni akar erről a jegyzőkönyvről, erről a korszakról vélekedni, amikor tudomásul kell vennie, hogy egyes „csekélységek" ártatlanul kimaradtak belőle, más „csekélységek" meg, mint a Pilátus a crédóba, belekerültek. Hát annyira elzárkózott az autonómia, hogy a saját jelen és jövő képviselőtestületétől szégyenli egynémely „csekélységeit"? Vagy talán van erre alapos oka? Az elnök különben, úgy látszik, nem hibás a dologban, mert a közgyűlés egyhangúlag bizalmat szavazott neki; a jegyzőnek azonban már csak nagynehezen, 20 szavazattal 19 ellenében tudták keresztül vinni a „bizalmat". Ez mutatja a legjobban a közgyűlés állásfoglalását és ez ügyben való meggyőződését. A fentidézett lap nekiront Hudyma tanárnak, mert „ignorálni és macerálni" merészelte ezt a nem épületes ügyet. „Nagy dudás"-nak nevezi el.