ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-12-04 / 49. szám

jának megállapításánál hasson oda, hogy a káplánok fizetése 700, a plébános biztosított jövedelme pedig legalább 1400—1600 forint legyen. Ezen mozgalomnak eredménye az volt, hogy Barsvármegye bizottsági tagjai méltányolva a lelkészkedő papságnak úgy hazafias, mint lelkészi, kulturális munkáját és szociális tevékenységét, két világi úriember pártoló hozzászólása után egyhangúlag elhatározták, hogy feliratban fordulnak a kormányhoz a lelkészkedő papság kongruájának 1600 forintban való megállapítása érdekében és fölkeresik egyszermind a társtörvényhatóságokat, hogy ugyanily értelemben feliratban kérjék az országgyűlést és a kormányt, hogy a lelkészkedő papság kongruája vallásfelekezeti különbség nélkül egyelőre 1400—1600 frt.-ban állapittassék meg. Már most, kérem, nemde azt tetszik gondolni, hogy a lelkészkedő papság egy része önérdekét szolgálva, másik, anyagilag jobban dotált része becsületes kollegialitásból magáévá tette a barsi törvényhatóság határozatát, gyűlésezett, követelte a megyéknél ezen megyei határozat napirendre tűzését, agitált annak keresztülvitele, elfogadtatása érdekében, és ennek következtében minden törvényhatóság ezen határozatnak értelmében fölkereste feliratban a kormányt, hogy e sürgető bajok orvosoltassanak és a kormány meg az- országgyűlés az ilyen impozáns módon megnyilvánuló közóhajnak, mely az autonóm törvényhatóságok feliratából feléje szól, kénytelen volt eleget tenni és a kongrua méltányos összegben állapíttatott meg!! Tévedni méltóztatik. Ez csak megtörténhetett volna, t. i. ha a papság oly irányban, mint a verebélyi esperesi kerület papsága akcióba lép az egész vonalon. E helyett azonban mi történt ? Jött egy-két tudakozódó, puhatolódzó, érdeklődő levél az esperesi kerületek részéről — és más semmi sem történt. Szégyenkezve irjuk ki, hogy egyetlen egy törvényhatóság sem hozott ez ügyben határozatot, (ha csak figyelmünket nem kerülte ki), mert nem akadt a megyéknél senki sem, aki az ügyet magáévá tette volna, és senki sem vett fáradtságot magának arra, hogy az alispán, a főjegyző és a megyei közönség figyelmét felhívta volna a papság ügyére. Meg vagyunk arról győződve, hogy minden vármegye közönsége — elsősorban Esztergom vármegye — szívesen magáévá tette volna a szegény alsópapság ügyét és a törvényhatóságok 9

/io része honorálta volna a papság kívánságát. Amely vármegye pedig nem fogadta volna ezt el, legalább a papság tisztába jött volna azzal, mily jóakarói foglalnak helyet a vármegyénél és alkalomadtán, úgy a bizottsági tagválasztásoknál, mint a tisztújítás alkalmával viszonozta volna azt a jóakaratot, amelyet a törvényhatóság részéről a maga ügyében tapasztalt. Azt irtuk cikkünk elején, hogy a papság nem is tud céltudatos, egészséges mozgalmat indítani kongruája ügyében. Kíváncsiak volnánk mégis arra, ki tudná ezt az előadottak után tagadásba venni ?! A törvényhatósági tagok sorában nagy számban vannak a lelkészi kar tagjai; mily könnyű törvényes módon szorgalmazhatnák a törvényhatóságok, törvényben biztosított felirati jogával élve, a kongrua méltányos rendezését. Vagy talán a bizottsági tagok kongruára nem szoruló lelkész tagjainak negligenciáján múlik, hogy ez országban lépések nem történnek? Ez volna még a legelszomorítóbb annál is inkább, mert mindenki személyes tapasztalataiból is nagyon jól tudja, hogy a kedvezőbb anyagi helyzetbe való jutás nem mindenkor egyházi szolgálat által szerzett érdemekkel áll viszonyban, sőt bátran állithatjuk azt is, hogy a kedvező anyagi helyzet nem áll sokszor egyenes arányban az illetők képességeivel, tehetségével, vagy erkölcsi, papi erényeivel. Másrészről azon sem lehet csodálkoznunk, hogy a lelkészi karnak esetleg nagy képzettségű tagjai, olyanok, akik úgy az egyház, mint a haza érdekeinek szolgálatában hasznosítani tudták volna magukat, ha 20—25 esztendeig nyomorult 800 forintos javadalomban, elzárva nyomorúságos helyzetüknél fogva a társadalmi érintkezés lehetőségétől valahol Bergengócziában működnek, utóvégre is szegletes, darabos, tanultságuk mellett is teljesen elnyűtt alakok lesznek. Mi lett volna másokból, ha ezek helyébe kerültek volna ? ! Hallottunk erre vonatkozólag már több, rendkívüli önérzetre valló kijelentést, de ezek dacára mégis azt mondjuk: az eszkimók földjén a párizsi világfi utódaiból is eszkimók lesznek!! Mi volna tehát a teendő? Álljon fel az alsópapság minden egyházmegyében, mint egy ember, szorgalmazza a törvényhatóságoknál azt, hogy azok ügyét magáévá tegyék és oly értelmű határozatot hozzanak mint Bars vármegye. A törvényhatóságok óriási többsége éppen úgy tudja méltányolni a szegény alsópapság kérelmét, mint Bars vármegye; forduljanak a megyék a kormányhoz és felirataikban követeljék az alsópapság kongruájának felemelését és akkor a papságnak a kongruára vonatkozó akciója nem cincogó, sápítozó kéregetés, hanem jogos, méltányos, törvényes — és éppen azért mielőbb teljesítendő követelés lesz. Nemzetiségi szemle. Bántja őket a népszövetség. Semmi sem bántja annyira a tót nemzetiségi pártot, mint épen a kath. népszövetség. Hatalmas térfoglalása ez országban gondolkodóba ejti az agitátorokat; hiába irnak ellene hasábokat, hiába terjesztik róla a valótlan hirt, hogy a népszövetség nem más, mint a magyar néppárt, s csakis a párt reorganizálása, hódítása és győzelme céljából alakult; az elfogulatlan és a dolgok reális voltát tekintő ember nagyon is jól tudja, hogy arra a kath. népszövetségre manapság igenis szüksége van nemcsak a néppártnak, hanem minden katholikusnak is, legyen az magyar, tót, német, oláh, ruthén, szerb vagy horvát. Mindnyájunknak arra kell törekednünk,. hogy ez a kath. társadalmi nagy tábor megizmosodjék, hogy hatalmát, erejét érezze a szabadkőműves és szociáldemokrata világ, s a kereszt fénye hatoljon be oda is, az igazság győzze meg még azokat is, akik a megváltás, jelét lábbal tapossák, akik az igazságot rútul arculcsapják. Igen ám, csakhogy a mi tót testvéreink ezt nem látják be, illetve nem akarják belátni. Ők mindenben politikát sejtenek, s mivel a néppártot gyűlölik, hát gyűlölik egyúttal a kath. népszövetséget is, amelyet a néppárt hűségesen támogat és terjeszt, mert katholikus ügyről van szó. Ne gondolják a fanatikus izgatók, hogy a népszövetségben csupán a néppárt embereit, elvbarátait látjuk. Óh nem, ott van az alföldi függetlenségi párt számos tagja, ott van sok tót, német, szerb, bunyevác és ruthén is, kik oly vidéken tartózkodnak, ahol a néppártnak még mindig nem sikerült tért foglalnia. Vájjon ezek is ugy gondolkodnak-e, mint a mi tótjaink, kik anyanyelvük kedvéért sokszor még az aposztazára, a hithagyásra is készek? Gondolják meg cselekedeteik és eljárásuk alaptalan voltát és tekintsenek már végre a közös ellenségre, a szabadkőművesek és a vörös zászlót lengető demagóg szocialistákra. A mi ellenségünk az ő ellenségük is, ne döngessék tehát azokat a várakat, amelyek közösek, s amelyek mindnyájunk védelmére szolgálnak. Ne gúnyolják ki azon tót testvéreinket, akik a kath. nagygyűlésen is résztvettek Zsiska Pál dr. és Srobár József vezetésével. Lám e két férfiú belátja, — igen helyesen teszik — hogy ha arról van szó, miszerint közös ellenségünket, a katholicizmus legádázabb ellenfelét, a vakoló kanállal hadonászó sötét gyászalakokat a hatalom polcáról letaszítsuk s hazánkért kereszténnyé tegyük, kilépnek ők is a harc mezejére, szívesen vezetik híveiket a csatatérre s nem törődnek azzal, hogy ök a magyarokkal együtt közös munkát végeznek. A Slovenski Dennik és Tyzdennik lesajnálja e két férfiút azért, mert katholikus módon mertek gondolkodni és cselekedni. Nem szomorú dolog ez? Természetesen Hodzsának hiába beszélünk kath. népszövetségről. Előtte inkább Buchingert és Weltnert kellene magasztalnunk, az aranyláncos szociáldemokrata vezéreket, háziurakat és bankárokat, akikkel nagyon is szimpatizál Milán barátunk. Félre az előítélettel, legyünk a közös ügyben közös barátok! Tartsunk össze s ne húzzunk szét akkor, amikor az ellenség már a küszöbön áll; küzdjünk a kath. egyház igazaiért, dolgozzunk a keresztény hazáért válvetve és közösen; ne nézzük ilyenkor nemzetiségünket, az egyháznak, a hazának ép olyan szüksége van a németre mint a tótra, a magyarra mint az oláhra, vagy ruthénre ! Különösen a Slovenské Eudove Noviny ne vessen gátat e kizárólag csak katholikus ügyekkel foglalkozó és az egyház jogait védő népszövetségnek ; világítsa fel olvasóit, hogy amit eddig hangoztatott a népszövetségről, azt igazán sajnálja, mert a kereszténységre, a katholicizmusra mért halálos csapást. A nipcveőik gúnyos aposztrofálása is maradjon el, hadd lelkesedjék a mozgalomért az egész Pozsony, Nyitra, Trencsén, Árva ós Turóc megye, ahol a tót nemzetiségi pártnak talaja van. Ilyen úton és módon még vissza lehetne vezetni a jámbor tót népet az igazi vallásos szellemhez és gondolkodásmódhoz, amely — sajnos — lassan-lassan hizony kivész belőle, ha lelkiismeretlen agitátorok karmai közé kerülve, a nyelve kedvéért feláldozza mindenét! Egy jóbarát. HÍREK. Karcolat. Advent-várás Nagytapolcsányban. Nagy tap olcsány, december 1. Tisztelt Szerkesztő Úr! Megvallom, én magam sem szeretem az adventi cikkezéseket. Nem mintha nem tartanám magam jó katholikusnak, de mert a sok új cikkben semmi új gondolatot sem találok. Az emberek az első advent fenséges istenvárását ráhúzzák a maguk kicsinyes viszonyaikra s kész az adventi cikk. Azt gondolom, hogy Szerkesztő Űr még jobban érzi ezt. S én most mégis egy adventi cikkel kedveskedem tek. Szerkesztő Úrnak, vagyis leirom, hogy milyen a mi adventünk itt Nagytapolcsányban. Mivel Szerkesztő Úr tőzsgyökeres magyar ember s ezen a vidéken még aligha járt, rövidesen leirom, hogy milyen is ez a Tapolcsány. Nagytapolcsány egy vidéki gócpont 4500 katholikussal és 2500 zsidóval, rengeteg forgalommal és rém sok sárral. Ha a vidéket pókhálóhoz hasonlítanám, akkor Tapolcsány lenne a háló közepe, melyben napról-napra hízik és gyarapszik a rendkívül törekvő zsidóság. Ezért úgy is mondhatnám, hogy Tapolcsány katholikus szempontból egy holtpont, sárpacni, mig a zsidó szemmel nézve fénypont, egy kis Jeruzsálem. Ezt nem azért irom, mintha haragudnék a zsidókra — sőt vallásosságukat és törekvésüket becsülöm — hanem hogy inkább föltárjam az itteni katholicizmus siralmas helyzetét. Advent első napján a templomba mentem. A templom előtt, mint rendesen, alapjukban megrendült, szétmállásnak indult szobrok üdvözöltek, bent a templomban pedig zúzott, kopott párkányfalak közül nézett le rám a csodatévő Szűz Anya. Pedig itt a közelben mennyi kényelmes, elegáns lakás van. S lelkemből fölszáll az első adventi óhaj: Oh szebb és méltóbb istenháza, mikor jősz el hozzánk ? Siettem, mert féltem, hogy a sok gyónó miatt nem kapok helyet. Ott is találtam a két káplánt és 3 mondd három gyónót. Ez hát a hitélet a hires kegyhelyen ? Mert igy megy ám ez hónapok, évek óta. ,S szivemről leszakadt a másik adventi kívánság: Oh egek harmatozzátok az intenzivebb hitéletet. A templomból hazamenet egy pár iskolaszéki taggal találkoztam. Az iskoláról beszélgettek s szidták az egész lusta világot. Kérdezi Szerkesztő Úr, hogy miért ? Ép azt akarom elmondani. Az iskolakérdés nálunk már régóta lóg a levegőben sokak feje fölött, mint elérhetetlennek látszó óhaj, némelyek fölött pedig mint Damokles kardja. Igazán aktuálissá, sőt akuttá a kérdés azóta lett, amióta a nagytapolcsányi plébános buzgólkodása dacára (vagy : folytán ?) az irgalmas nővérek az iskolát elhagyták, a kir. tanfelügyelőség pedig új iskola építését sürgeti. Az új iskola azonban még mindig késik. S megmondom ám Szerkesztő Úrnak, hogy hol a baj ? Anyagiakban nem lenne hiány. Telek részben van, a régi iskola épülete pedig nagyon is biztosítaná egy felveendő amortizációs kölcsön évi esedékeit! Tehát az emberekben van a hiba ? Igen, de az iskolaszéki tagokban nem, mert azok oly őszinte lelkesedéssel és kitartással karolják föl a kath. iskola ügyét, hogy tulajdonkép nem őket vezetik, hanem ők vezetnek mást. De hiába! Lehet egy testnek száz jó keze is, ha nincs feje, a száz kéz hiába fogja verdesni a levegőt. Nálunk is a fej hiányzik, illetőleg nálunk is beválik finom árnyalattal a közmondás a capite foetet piscis. E vezető fej hiányán törik meg Tapolcsányban minden nemes mozgalom, ezért nincs itt szép istenháza, ezért nincs itt hitélet s teng itt a katholikus iskola. Pedig sóhajtoztunk már, rimánkodtunk föl egész az égig, de szavunk, mint a pusztában kiáltónak szava, nyomtalanul veszett el a részvétlenség sivatagjában. Szomorú volt az első advent, a zsidók sokat sírtak, de mégis volt reményük.