ESZTERGOM X. évfolyam 1905

1905-05-14 / 20. szám

Bármelyik az igaz, a feliratot el kellene minden igaz hazafinak fogadni, mert az új hazafias többség munkája fölött csak akkor lehetne józan kritikát gyakorolni, mikor uralmon van s kitűnik, hogy tehetetlen, vagy mikor látni kényszerülünk, hogy a kormányon is az exigenciák tudományának szellemében rendezkedett be; mikor látni kényszerülnénk, hogy ö is mellőzi a közmorált; ö is csak egy érdekért küzd: hogy a hatalom birtokában maradhasson. Ez az oka, hogy mi hön óhajtjuk Tisza Pista távozását. Ha olyan finnyás a Pozsgayféle légkörben, okosan teszi, ha Cincinnatusként a geszti magányba vonul vissza, hol talán a közgazdaság érdekében több szolgálatot tehet az országnak az ekeszarva mellett, mint amennyit az „erős kéz" örve alatt használt nekünk. Az „erős kéz"-re a magyar nemzeti állam kiépítése körül van szükség. Erre Tisza Pista keze nem megbízhatónak tetszik nekünk. Kuen, Goluchovszky, Pietrich, Perczel és Tisza társasága előttünk gyanús, mi biztosabban érezzük magunkat ott, hol az Apponyiak, Károlyiak, Kossuthok, Zichyek, Ugronok, Andrássyak vezetnek. Ha ezt klerikálizmusnak tartják, ám legyen; mi erre büszkék vagyunk. A másik társaságban az igazi magyar ember nem jól érzi magát. — Többnyelvű ország*. Sokszor idézik, ujabb időben kivált, a nemzetiségi politikusok Szent István király ismert mondását: »Regnum unius linguae fragile et imbecille! Az egynyelvű ország gyönge és törékeny!« Pop István, román nemzetiségi képviselő is erre hivatkozott minapi beszédében. Jó lenne, ha valaki a közhellyé vált idézetet a parlamentben mai értékére leszállítaná. Bármily nagy tisztelettel adózunk első szent királyunknak nemcsak erényei, hanem államférfiúi bölcsesége iránt, ezen politikai elvét manapság nem tarthatjuk érvényesnek, irányadónak. Ami ezer év előtt hasznos, üdvös volt az államkormányzat és politika terén, az ma káros, veszedelmes lehet. A nomádélethez szokott kultúra nélküli ősmagyaroknak mindenesetre több száz éven keresztül szükségük volt nagyszámú bevándorló rajokra a művelt nyugat népeinek kebeléből, csehekre, németekre, olaszokra, hogy a városokban különösen meginduljon az ipar és kereskedelem, s a keresztény civilizáció meghonosuljon, győzelemre jusson az országban. Manapság azonKi volt a király fia? — Jézus Krisztus. Ki a póruljárt leány ? — Mi magunk, ennek a községnek a hivei, ha érzékeinkre nem vigyázunk, azokat meg nem fékezzük. Ki végül az okos, jámbor és istenfélő édesanya ? — Szent Erzsébet asszony! Ő szeretettel int bennünket, hogy fékezzük érzékeinket, mert csak igy leszünk méltók a mennyei jegyesre, Jézus Krisztusra és az országára. De nemcsak int, hanem a saját példájára hivatkozhatik. O megfékezte látását: tekintetét csak Istennek tetsző dolgokon nyugtatván. Megfékezte hallását: az ördögnek tetsző haszontalan beszédeket sohasem hallgatván. Megfékezte ízlését: eledelének színe-javát a szegények közt kiosztogatván. Megfékezte szaglását: legnagyobb örömét és gyönyörűségét találván az áldozat tömjénillatában. Végül megfékezte tapintását. Asszony korában egyszer táncolt, s' mikor azt kérdezték tőle, mért nem táncol többet, ezt válaszolta: «Egyet fordultam férjemért, de többet már nem táncolok — Istenért.» Szent Erzsébet asszony a községnek patrónája, tehát közbenjárója a jó Istennél. De nagy szentünk különösen azoknak lesz szószólója, kik öt érzéküket megfékezik és törvénytelen hajlandóságaiknak nem engednek. Hogy lelküket meg ne szeplősítsék, a becsületüket a mennyei Jegyes előtt el ne veszítsék. Hanem, hogy mind az öt érzékünkkel a mennyei Jegyest, az édes Jézust keressük, s ha egyszer megtaláltuk, soha többé magunktól el ne bocsássuk. Deák Antal. ban a szomszéd népek kulturális intézményeinek átültetésére nem szükséges a gyarmatosítás, mert a külfölddel való sűrű, könnyű közlekedés lehetővé teszi a szakemberek külföldi tanulmányútjait, mi tökéletesen elegendő a szent István által kontemplált cél elérésére. Ezer év előtt nem volt a levegőben a nemzeti kérdés, e Mont Pelé-vulkán minden országra nézve, mely nemzetiségekre van szétdarabolva. Akkor bizvást ki lehetett mondani az elvet: a külföldi települők ipart, kereskedelmet, tudományt s művészetet plántálnak az ország földjébe, tehát a többnyelvű ország erős, művelt, mig az egynyelvű gyönge, törékeny. Most ellenben a nemzetiségi eszmék korában ép az ellenkezőt lehet mondani : az egynyelvű ország (Anglia, Franciaország, Németország) erős, a soknyelvű ország ellenben (Ausztria-Magyarország) gyönge, törékeny. A mely országban a nemzetiségek fajrokonaikkal szomszédosak, mozgolódásuk végcélja mégis csak az irredentizmus. Talán a mostani vezetők nem törnek erre kifejezetten, de más aki vet és más aki arat. Szent István elve továbbá bizonyos értelemben ma is elfogadható. T. i. erős és művelt az a nemzet, mely állami nyelvén kivül a szomszéd nemzetek nyelvét is érti, ellenben gyönge és műveletlen nemzet az, mely csak egy nyelvet beszél. Ez mindenkor igaz marad. A hány nyelvet beszél valaki, annyi embert ér. A népek sorsa a Gondviselés, a nemzetek Ura kezében van, mely népeket tör össze s uj népeket alkot. Nem tudjuk, hova fejlődik a nemzetiségi mozgalom, mely Ausztriában már tetőpontra hágott, nálunk pedig most indult meg. Erőszakkal a nemzetiségeket beolvasztani nem lehet. De annyi bizonyos, hogy Szt. Istvánnak ezer év előtt bevált politikai nézetét a »soknyelvű országról« annak akkori formájában manapság semmiféle állam nem fogadhatja el irányelvül, ideálul. Magánügy-e a vallás? Lehet-e, szabad-e az omelett lehetőségében hinni? Annak, aki csak azt hiszi, amit megért, nem. Mert kicsoda érti, hogyan van az, hogy mig a vaj elolvad a tűzön, a tojás megkeményedik ? Hát bizony igen sokszor áll úgy a dolog, hogy az istentagadó önnönkijelentésével jő ellenkezésbe. Kérdi valaki az okát? Ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes. Mire való a dolog könnyebb vége? Felpanaszolni egy »rettenetes betegseget,« ostorozni egy »nemzetölo bunt«: üdvös törekvés a társadalommentés nehéz munkájában. De ugyanakkor elhallgatni e betegség és bűn valódi forrását , igazi gyökerét: ha nem is uj bűn (?) ugyanazon társadalom ellen, aligha több az olyan »nesze semmi, fogd meg jól«-félénél. Az egy-gyermekrendszer ellen lehetetlen sikeresen harcolni az igazi forrás elzárása, a valódi gyökér letörése nélkül. Játéknak, tréfának talán megjárja. Érthetetlen a »Budapesti Hirlap« folyó évi 82. számának hasábjain megjelent »Az egy-gyermekrendszer« cikk megirójának enyhesége. Talán félt a társadalom elevenjére tapintani, hogy oly igen vastag ostyában adja be a pilulát ? Igaz, hogy intelligenciánk még nem teljesen intranzigens a vallásossággal szemben, de igenis közömbös. Ez pedig nem érdemel kiméletet. Császárvágást neki! Különben sikertelen az operáció. »A mély vallásos érzelem elevenségének lazultsaga« közvetlen szüli ugyan a cinizmust, »mellyel ezt a nemzetirtó bűnt minden lelkiismereti furdalás nélkül elkövetni« látjuk, de ez a meglazulás is csak okozat. Aki ennek a szülőanyját megoperálni elmulasztja, vétkezik nemcsak az Isten és önmaga ellen, hanem vétkezik a társadalom, a nemzet, a haza ellen. — Mig tehát ugy egyesek, mint egész testületek magánügynek deklarálják és vallják a vallást és a vallásosságot, üres szalmát csépelünk s becsukhatjuk a boltot. Közérdekű, nemzeteket rothasztó nyavalának semmiképen sem vehetjük elejét. A felekezetnélküliség és vallástalanság légkörében csak méginkább terjed a baj. A hazafiság szent fogalma szorosan, elválaszthatatlanul függ össze a vallás és vallásosság fogalmával. A jóakaratuak tapasztalatból tudják, a rosszakaratuaknak kár bizonyítani. Lepereg róluk mint a borsó a falról. Vallás és vallásosság nélkül a hazafiság legfeljebb kopott szólam s még ez is lekívánkozik a blazírt arcról és piperkőc nyelvről, a szivben pedig sötét van. Külsőleg mindenre ráhúzzák e nevet, akár érdemes rá, akár nem, belsőleg pedig lámpással kell keresni még világos nappal is; külsőleg túltengés, belsőleg hét sovány esztendő. Van-e tehát a szó nemes értelme szerint hazafias kormányunk, hazafias »hitvallásos orgánumaink ?« A büntetőtörvény nem adja vissza az elrablott lelkiismeretet. Ilyen példákba úton-útfélen botlunk bele. A kormány, a törvényhozás s a többi hivatalos orgánumok »segito kezének« másmerre kell tehát nyúlnia. Az egy-gyermekrendszer és más nemzetirtó bűnöknek hivatalos üldözésére az lesz a legjobb felhatalmazás, ha a jegyzők, körorvosok, csendőrök stb. a miniszterelnöktől kezdve vallásosak lesznek. Mert nem az üldözés hiányán, sem a büntetés vizenyősségén sarjad és hajt ez a bűn, hanem a vallástalanság fertőjén, a rossz példaadáson. Bedöbönyözött fej kellene hozzá, hogy a nép észre ne vegye, hogy az uraknak nem kell Isten, nem kell vallás és vallásosság és erkölcs. És ez a szalónkabátos ficsúr és selyemblúzos dáma mégis csak tekintély az ő szemében. Azon töpreng tehát, miért kellene épp' neki vallásosnak lennie s miért nem tehetne ő is ugy, mint amazok ? — Kicsoda tanította tehát a népet az egy-gyermekrendszerre és hasonló nemzetölő bűnökre ? Sapienti sat. Igen, a törvényhozás s a többi bármi néven nevezhető hivatalos orgánum jól fenje meg kését a császár vágáshoz ; messe ki a társadalom testéből a fertőző anyagot: a piszokhelyeket, lebujokat, mocskos revolver-lapokat stb., de ne feledje az aranymondást: »Medice, cura teipsum !« —Ez is hazafias kötelesség és igen alkalmas, sőt elkerülhetetlen arra, hogy kikúráljuk a társadalmat nemcsak tagjaiban, hanem a maga egészében. Ellenkező esetben nem ugyan spanyolul, hanem franciául állunk majd ez ügyben. Nagy szegénységi bizonyítvány, ha mi csak veszett ebekre vagyunk képesek zárlatot elrendelni, vagy száj- és körömfájáskor, ellenben oly lapokkal, és könyvekkel, melyek veszedelmesebbek maradnak, oly helyekkel, melyek ragályosabb és irtóbb betegséget terjesztenek, nem bírunk. Ezzel azonban nincsen megmondva, hogy egyéb intézkedések, mint pl. az állami adó kirovásánál követendő elbánás, mely a többtagú családra figyelemmel van; a hivatalból való üldözés, a jegyzők, orvosok stb. erre való felhatalmazása ne foganatosíttassanak. De ezek csak másodrangú eszközök. Pünkösdi tűz kell a lelkeknek. Ez nem »ostoba és káros mesterkedes.« E nélkül a természet igazságai nem »nagy igazságok« s az élet igazságai nem »szűz igazságok.« Csodálatos, hogy egy tapasztalatokban gazdag és okos ember csak gondolatban is, ott is sorok között képes »buta titkolózásnak« nevezni a valhis-erkölcsi nevelést. Bizonyosan nem akarja észrevenni és elismerni, hogy e tekintetben az aprés nous le déluge álláspontjára helyezkedni bűn és hazaárulás, Hisz fővárosunkban tisztességes ember nem is mehet végig az utcán anélkül, hogy a bukott, romlott fehérnép nem inzultálná. Ilyen iskolába kerül a vidéki leány és ifjú, áldozata lesz a siheder-lelkek raffineriájának s terjeszti majd ugyanazt a szélrózsa minden irányában a vidéken is. Eljön majd az idő, mikor a társadalom vezető köreinek be kell vallaniok, hogy elvetették a sulykot; mikor be kell látniok, hogy a vallás közérdek, hogy »minden ország támasza s talpköve a tiszta erkölcs.« Hát ne a romokon kiáltsák majd a mea culpát, hanem idejekorán fogjanak kezet az egyházzal s közös erővel, lelkiismeretesen teljesítsék hazafias kötelességüket előbb önnönmagukkal és igy a nemzettel szemben. Akkor aztán »megszűnik e bűn folytatni nemzetirtó rettenetes munkáját s ismét beül majd a családi élet boldogsága a magyar családok tűzhelyébe.« Lesz gyermekkacagás a gyermeksirás mellett, öröm a gond mellett; lesz édes gyermeki ölelés és csók s a tisztelendő ur ostorozó szavait senki sem fogja tekinteni túlbuzgóságnak. Pünkösdi tüzet és még egyszer pünkösdi tüzet a lelkeknek! — a. — A „Pester Lloyd" különös egy lap. Világlapi allűröket affektál, de azért fölül mindenféle álhirnek; a külföld általa értesül — persze szintén akárhányszor tévesen — a magyar viszonyokról, itthonn meg mosolyogni, esetleg boszankodni kénytelen az ember hires jólértesültségén. Mult szombati számában is, igaz, hogy a »Hircsarnok«-ra hivatkozva, két szemináriumba jelöl rektort egyszerre, a budapesti központi papneveldébe az esztergomi főkáptalannak egy ugy tudományban, mint erényben gazdag tagját, aki