ESZTERGOM IX. évfolyam 1904

1904-05-15 / 20. szám

A nemzet örül a pornak, de ha kitörülgette a szemeit, rájön, hogy csak porát és hamuját hozza haza Rákóczynak, * de a szellemét nem. Pedig ezt kellene visszatelepíteni, akkor az majd visszavezérelné véreinket is Amerikából. Azt a szellemet, mely mindennél többre becsülte a drága anyaföldet és nem sokalt érte, semmit sem ! Vért is szivesen áldozott érte, de nem engedte át bitangra idegennek! Mennyire szükséges volna ez a szellem éppen napjainkban, mikor a »hazatlan idegenekcc egyre nagyobb tért foglalnak el e véren szerzett, ősi földből? De szükségünk volna arra a Rákóczyszellemre is, mely Máriás lobogókat lengetett a csatákban és a földdel együtt a keresztes címert is megvédte minden áron. Ha feltámadna, vájjon nem inditana-e keresztes hadjáratot azok ellen a vakmerő idegenek ellen, akik az ország címerét is meg merték csonkítani? Mint zúgó orkán söpörné el azokat is méltóságaik magas polcairól, akik e szentségtörő merényletet büntetlenül hagyták! A nemzet örömébe belevegyül a jobbak forró óhaja, epedő kívánsága: Bár porával visszatérne szelleme is! A hírlapirodalom hatása az erkölcsi életre. 1. Sarkigazságként vallhatjuk a következő nézetet : Valamely ország szellemi életének legbiztosabb hőmérője a sajtó utján terjesztett szellemi termékek minőségbe. Legfőképp a sajtónak az egész társadalmi élet számtalan uton-módon befolyásoló fontos ága, — a napisajtó, — vagyis a szorosabb értelemben vett hírlapoknak iránya és tartalma. A népnek jelleme hírlapirodalmukban hűen viszszatükröződik. Ám, ha ez igy van, pedig igy van, akkor a magyar nép belső világára, a magyar népjellemre annak a napi sajtónak a minemüsége, mely az ő kezein forog, mely neki képezi kedvelt olvasmányát, nem a legvigasztalóbb képet nyújtja. A kultúrának ez a fokmérője ránk nézve határozottan nem jót mutat. Ennyit előre bocsátok ! Mielőtt a jelen, mondhatni túlfejlett hírlapirodalmat célom szerint bírálat alá venném, az összehasonlítás kedvéért, meg a helyes Ítéletalkotás szempontjából, ugy hiszem nem lesz hiábavaló, ha előbb fejlődésének rövid történelmi áttekintését adom. Innen-onnan ötnegyed századdal ezelőtt az Urnák ezerhétszáz és nyolcvanadik esztendejében néhai való jó Ráth Mátyás. jámbor szándékkal útnak eresztette ős Pozsony koronázó városában az első, magyar nyelven irt hírlapot: a »Magyar Hírmondót.« Ez a primitív, igénytelen nyomtatvány indította meg az időszaki magyar sajtót, melynek a magyar irodalom, általános műveltség tévesztésében és a politikai szabadság megteremtésében nemsokára oly kiváló szerep jutott. Kezdetben biz a hirlapirásnak is át kellett élnie a kezdetleges mesterség korát s csak lassan, a fokozatos fejlődés különböző állapotain átmenve, jutott művészibb szinvonalra. Az újságok fejlesztették az olvasók ízlését, az olvasóközönség kívánalmai serkentették haladásra a lapokat. Lapjaink eleinte a szigorú cenzúra következtében határozott iránynélküliek, leginkább vegyes, encyklopedikus tartalmúak, ismeretterjesztők és szépirodalmiak voltak. Ez az állapot megtartott a mult század 40-es éveiig. Ekkor a hatalom a közviszonyok nyomása alatt, az időszaki sajtó emelkedését nagy mértékben gátoló cenzúra korlátain tágítani volt kénytelen. Bevonul az újságokba azok főéltető eleme: a politika. Az 1840-től 50-ig terjedő évtizedben a politikai sajtó csaknem teljesen hátterébe szorítja a közvetlen előző időben létezett és elég szép fejlődésnek indult szépirodalmi újságokat. Ebben az időszakban s különösen annak vége felé a lapok a hazánk nagy fiainak hazafias izgatásaival keltett magyar politikai közvéleménynek hatékony tolmácsai. Bebizonyosodik, hogy időszakos sajtó és közvélemény egymással szoros kapcsolatban álló fogalmak. Önvédelmi harcunk gyászos végződése után bús tiz esztendeig száraz ágon hallgató ajakkal ültek »a csüggedt madarak,« kik alatt a zsarnok uralom következtében elnémult íróinkat kell értenünk. Magyar lap alig jelenik meg egynéhány, volt idő, hogy egy se ! 1860-tól, de még inkább 1867-től kezdődik az időszaki sajtó általános virágzásának kora. Tartalom, beosztás, kiállitás és hírlapi nyelv dolgában a haladás a régebbi állapotokhoz mérve valóban óriási! A kiegyezés óta a beköszöntött élénk közéleti tevékenységgel kapcsolatosan a nemzeti életnek minden nyilvánulása mélyre ható fejtegetés tárgyát képezi a sajtóban. A politikai- lapok közjogi és a legkülönfélébb társadalom-politikai kérdések fejtegetését kultiválják. Változatosnálváltozatosabb tartalmú szépirodalmi és tudományos folyóiratok léteznek. Általában az időszakos sajtó hű visszatükrözője lesz egy haladó, művelt nemzet nagyarányú szellemi mozgalmainak, s az egyre bonyolultabbá váló élet fel-felmerülő mindennemű jelenségeinek. A milleniumi év végén 801 magyar hirlap és folyóirat jelent meg hazánkban. Irányukra nézve politikai 100, szépirodalmi 30, komoly: szakszerű, tudományos és ismeretterjesztő 235 és egyéb irányú 436. Átlag minden 9000 magyarul beszélőre jutott egy-egy újság! Ez az arány, meg azok a számok azóta változtak. A 90-es évek vége felé a szép fejlődésnek indult időszaki sajtó nem valami nagy dicsőségére, de sőt határozott kompromittálására Budapesten külföldi mintára, vidéken a székesfőváros mintájára gombamódra keletkeztek a két filléres »friss« újságok. A lapoknak eme olcsó, gyors előállításában és kézbesítésében nyilvánul a hirlapirásnak legnagyobb, valódi amerikaias méretű fejlettsége. A »gyors«-újságoknak rendes előfizetőik nem igen vannak. Azonban a forgalombahozásnak — üzleti szempontból ítélve — egy valóban élelmes módja, az utcai, a »rikkancs«-elárusitás révén olvasóik száma legio. Az olvasó-arányszám kimutathatlan. Mennyiségre nézve a legmesszebb menő igényeket kielégíti a termelés. Fájdalom — ismételnem kell — nem állitható ez a tartalomra ! A jelen delelő pontját elért hírlapirodalom hatásairól írván, megállapítom először, micsoda okra vezethető vissza a mai sok és olcsó újság •létezése ? Közszükség hozta-e őket létre ? A magyar közéletnek van tán szüksége rájuk? Egyáltalán kellenek-e, van-e létjogosultságuk ? A közérdeket, valamely politikai párt, vagy társadalmi osztály érdekeit szolgáló sajtóorgánumnak létjoga elvitázhatatlan, mert van a közjóra hasznos meggyőződése, terjeszteni való elve, vannak vezérlő erkölcsi törvényei, melyeknek hangoztatásával nemesítő hatást gyakorol. Az ilyen, valamelyes irányt követő lapok a nemzeti műveltség előmozditására, az anyagi jólét, az ipar és kereskedés felvirágoztatására szükségesek olyannyira, hogy azokat civilizált nemzet éppenséggel nem nélkülözheti. Dehát a krajcáros újságok mind a vázolt szempontokat követik, az imént körvonalazott irányelvek szerint szerkesztődnek ? O h korántsem ! Az ő céljuk a pillanatnyi ujságszo mjnak, változatossághoz szokott életünk kíváncsiságának a kielégítése. Piaci közlönyök; olvastatnak szenzációs tartalmukért, frivolságukért, izgató, pikáns, sok esetben szatirikus, mindig és mindenben a lehetőség szerint piszkolódó irómodorukért. Hovái jutottunk ? Hát a mi népünk, a józanságáról híres magyar nép ilyen olvasmányokon kapkod ? Az izlése annak a magyar népnek, melyet a vele született természetes ész, higgadtság, megfontoló, méltóságteljes nyugodtság, becsület-, tisztességes szeméremérzet jellemeztek, már csak ily olvas mányokkal elégíthető ki ? Biz' fájdalom — de úgy van : a magyar népjellem patriarchális nemes egyszerűsége az utóbbi évtizedek alatt gyökeresen megváltozott. ízlése, erkölcse elromlott ! E hátrányos átváltozásnak okait a következőkben vélem megállapíthatni: Állam, törvényhozás és társadalom a legújabb időkig nem igen törődtek a néppel, legalább oly fokban nem, amint kellett volna. Anyagi fölkarolását csaknem teljesen elhanyagolták, szellemi és erkölcsi életének istápolására alkottak ugyan intézményeket, hoztak népoktatási törvényeket, de jól tudjuk, hogy' ezek üdvös hatásukat nem gyakorolhatják a kívánt mértékben, mert nagyrészben máig sincsenek végrehajva. Köznépünk elnyomva, magára hagyatva, kozmopolita gondolkozású vá, érzelművé, szocialista tévtanokért lelkesedővé vált. Hűtlenné lett régi, tisztes, jellemző sajátságaihoz, erkölcseihez, szokásaihoz. Most, amidőn már fölesküdött a piros lobogóra, most indulnak meg a különféle népfelsegitési akciók, szerveztetik országos munkás-segélyművészről pedig azt állítja, hogy épúgy beátifikdlliat, mint a római szent kongregáció. Azt is frivol dolognak tartom, mikor a püspöki pásztorbotot drágaköves pásztorgafmónak hivja, a házasságról pedig igy nyilatkozik : •— A hercegnő (a regény hősnője) egy útleírása, illusztrálva Manassé (ez a regény hőse) remekműveivel: erősebben igazolja egymáshoz tartozásukat, mint az oltári eskü. Közben akad egy kis szemrehányás: — A szombatos pap nem tagadja meg az üdvöt azoktól, akik más úton, más csillagok vezetése mellett indultak azt fölkeresni! Mellé egy kis Auflag. — Te is azt a Jézust vallod (katholikus vagy), kinek a nevében a Bertalan-éjeket, az autódafékat és a keresztes háborúkot csinálták. Az ellen pedig, hogy a Pentateuch (az Oszövetség első öt könyve) költői mese, talán Jókainak zsidó felesége is tiltakozni fog. Most halljunk egy kis exegezist, magyarázatot Jókaitól: — Aki fegyvert fog, az fegyver által vész el: Máté állítja, hogy Jézus mondta, Lukács és János nem emlékeznek, hogy mondta. Márk szerint csak ennyit mondott: Elég volt! Az a bizonyos lóláb Jókai következő szavaiból is kitetszik : — A művész alkotásaihoz nem kell a papnak se esőt, se napfényt imádkozni ! Az ima különben kedves témája a regényírók gigászának : — A szép Cyréne például — Jókai szerint — reggel azokért a bűnökért imádkozik, melyeket már elkövetett, s este azokért, melyeket el fog követni. S ez a szép Cyréne, ha egyszer eltáncolja a római operaházban a La Gitánát, a római papok azonnal kanonizálni (szentté avatni) fogják. • A pápai tekintély is nagyon fájhat Jókainak, mert sokszor ökrendezik ellene: — A csalhatatlan ember is hétszer téved hét nap alatt. A pápa udvaroncai: aranyos legyek. A tiara előbb egyszerű volt, aztán kettős, utoljára hármassá növekedett. — Manassé (a regény hőse) fölkiált: Gyönyörű költészet mindez, a pápa lábai királyok fejein járnak. Még tovább megy Gábor ur, a regény kálomista fiskálisa : — En ugyon meg nem csókolom a papucsát, ha a Vatikánt nékem adja is! Vagy majd ugy teszek, mint az egyszeri király, ki térdhajtás helyett a pecsétnyomó gyűrűjét ejtette le. Ez a Gábor ur továbbá jófajta kóspallagi dohányt akar küldeni őszentségének, ami bizonyára szintén »ad augendam auctoritatem« van mondva. A római drágaságok is szemet szúrnak Jókainak, s nem is késik a magyarázattal: azok királyi lelkek mennybéli üdvéért adattak cserébe! A káromkodást pedig — ugy látszik — az élet fűszerének tekinti Jókai; azért simít egyet a káromkodó emberen: — Az igazhivő (persze katholikus) mikor káromkodik se feledkezik meg hiszekegyje alaptételeiről. A kis Bambinót, a katholikus világ drága ereklyéjét, hasonló durvasággal illeti. — A kis Bambino, a pólyásgyerek, mikor kicserélték, visszatért az »Ära Coeli« templomba. Zörgetett annak ajtaján, pedig se keze, se lába. Az se megvetendő, mikor Lányi cigány odakiált Manasséhoz : — Meg hagyod magad fogni, mint valami Krisztus! . . . No de ha én lettem volna Krisztus — folytatja a cigány — nem ültem volna arra a. mihaszna szamárra, hanem kiválasztottam volna báró Wesselényi méneséből a legszebb paripát, s ha egyszer annak a szőrén lehettem volna, ügethetett volna utánam Pontius Pilátus! . . . Mondjam-e még tovább ? mert még mondhatnám ! Jókainak ez az egy regénye is oly sok méregpirulával kedveskedik; persze csukorhüvelybe takarva. Nekünk azonban, kik az olvasottakon gondolkozni is szoktunk, tökéletesen elegendő lesz ez a néhány labdacs; arra legalább is elegendő, hogy az itélet hiján szűkölködő fiatalságnak valami nagy melegséggel nem fogjuk a Jókai-regényeket ajánlani. Sem nem fogunk annakidején adakozni a Jókai-szoborra. Epitsék föl a zsidók és vallásközömbösök! Deák Antal.