ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-08-10 / 33. szám

munkaszünetröl behatóbban kivan törvényes intézkedést, s e célból az 1891: XIII. t.-c. revízióját sürgeti. Ezt tette a Magyarországi Katholikus Egyesületek Országos Szövetsége, mely ez értelemben a képviselőházhoz feliratot intézett. Ehhez kell csatlakoznia a magyar keresztény közvéleménynek. A magyar népnek egy életbevágó érdekéről van itt szó. Álljon melléje a keresztény Magyarország minden hive. Sürgessük ennek keresztülvitelét minden téren; támadjanak ez eszmének harcosai parlamentben s a törvényhatóságok termeiben. Mutassuk meg ezáltal is, hogy keresztények vagyunk s keresztények akarunk maradni. I)r. Griesswein Sándor. — Jókai Mórt a magyar sajtó patriarchájának szokták nevezni, ö volt egyik legélénkebb harcosa a sajtó-szabadság elvének és kiméletlenül kigúnyolt minden korlátot, mely a vélemény nyilvánításának akadályt szabott. A dédelgetett sajtó-szabadság most azonban a maga valóságában mutatkozik és az öreg pátriarcha .undorral kezdi szemlélni munkáját. És valóban, a magyar sajtó terén már tűrhetetlen állapotok vannak. A korlátlan szabadság eszméje olyan visszaélések oka lett, melyek átkos romlást okoznak és minden tisztességes gondolkozást fölháboritanak. Megszületett a »szennyirodalom« és főleg ijesztő mérvben elszaporodtak a szennylapok. A krajcáros újságok jelenlegi tartalma olyan piszkos irányú, hogy a legmélyebb erkölcsi sülyedést okozza az egyszerű felfogású néprétegekben. Bartha Miklós igy ir erről: .»A tűzhely nyugalma nincsen bátorságban a szemét-irodalom betörései ellen. Az olvasók széles rétegének erkölcse naponkint inficiálódrk ettől a bujakóros sajtótól. Ha van állategészségügyi intézkedés a dögvész ellen : miért nincs korlátfája a lelki pestisnek ? Miért mozog oly lassan a bíróság, mikor tudvalevő, hogy a büntetés gyorsasága apasztja a bűnt? Miért olyan feltűnően enyhék a büntetések ? Vigyázatra intem azokat, akik hazánk sorsát kezelik. Olyan rétegek lelki megrontása forog itt szóban, amelyek nagyon távol esnek az államgépezet központjától. Mélyen alant feküsznek ezek a rétegek a társadalmi épület pinceoduiban. Vágyuknak, törekvésüknek, izgalmaiknak nincs más féke, mint az erkölcs. A szemétirodalom fekélyekkel borítja be ezt az erkölcsöt. Aki figyel, már is látja a gennyedést. Mikor feloszlásnak indul ez a megfertőzött erkölcs, akkor megsemmisül a fék is. Azután hajrá! iTezdetét veszi a mindenható összeomlás.« De az országos hírlapok mellett van Magyarországnak e téren még egy különlegessége, mely a müveit nyugaton egyáltalában ismeretlen, és ez a helyi szennylapok garázdálkodása. Az ország igen sok városában virágoznak ezek. A szerkesztő ezeknél rendesen semmiféle iskolai és társadalmi műveltséggel nem biró és minden tisztességes társaságból kizárt népség, akivel a nyilvános érintkezés disqualifikál. Lapjuk szellemét ök »liberális«-nak mondják (és az is valóban) és politikai irányuk kormánypárti. Néppárti sohal! A felelős szerkesztő olyan helyzetben van, melyben sem anyagi, sem erkölcsi tekintetben már nincs veszteni valója. És ezek a kétségbeesett existenciák aztán a revolverezésböl élnek. Lerántanak, bepiszkolnak, ocsmány hangon arcátlankodnak mindenkivel szemben, aki nem fizet. Ezekkel szemben sürgeti a tisztességes sajtó a bíróság komoly közbelépését. De ez nem volna elégséges. A közönség önérzete volna a legsikeresebb irtószer ellenük. Mert hát tagadhatatlan igazság az, hogy az erdőt a fejszével vágják, de az erdő adja a fejszéhez a nyelet. A közönség előfizetése nélkül az ilyen lapok sem létezhetnének. Mondják ugyan, és nem alap nélkül, hogy az ilyen vidéki kormánypárti lapokat a miniszterelnöki sajtó-iroda pénzzel szubvencionálja. De a főispánok nem jó szolgálatot tesznek a kormánynak, midőn ezt a meggyőződést el nem oszlatják. A néppárt például a leghatározatabban elutasítaná magától a szennylapok elvbarátságát. A tisztességes gondolkozású közönség legyen erélyes. Ne legyen hulla és ekkor a hiéna éhen pusztul. A »sajtó-szabadság« védelme cimén ne pártolja az aljas garázdálkodást. Hisz maga a sajtó-szabadság apostola, Jókai Mór is irja a »Magyar Nemzet«-ben : » . . . Hanem azt a jóslatomat fentartom, hogy a közönség vissza fogja kívánni a földi gondviselést (a sajtó-censurát), mely a magánügyeket, a családi viszályokat, a kriminalitásokat kiollózza a lapokból, mint ezelőtt 35 évvel.« Az érseki főgimnázium és konviktus értesitöje. A nagyszombati érseki főgimnázium s vele kapcsolatos kir. és érseki konviktus az 1901—1902. tanévről vaskos értesítőben számol be a maga életéről. Ennek az életnek képét akarom visszatükröztetni e sorokban minden előnyös, minden hátrányos, minden ragyogó és minden sötétebb vonásaival. A sablonos értesitö-ismertetéssel nem lehet beérni egy oly intézettel szemben, melynek virágzása, fejlődése, léte és élete nem lehet közömbös az érseki megye s annak kormányzója előtt. Itt nem is beszélek arról a kulturális érdekről, melyet a nagyszombati főgimnázium természeti fekvésénél fogva a haza, a magyar állam szolgálatában teljesít. Maga az értesítő egész könyvet tesz ki. Több mint kétszáz oldal terjedelmű. Ebből majdnem fele két szép tanulmányra esik. Marton József »A kath. papság a magyar irodalomban«, dr. Fallenbüchl Ferenc pedig »A konviktusi nevelés elönyei« cimü tanulmányaikkal gazdagították az értesítő tartalmát. E tanulmányok bírálatába e helyütt nem bocsátkozunk. Mindössze annyit jegyzünk meg, hogy egy érseki főgimnázium és konviktus értesítőjébe nagyon is odaillő tárgyú dolgozatok. Különösen Fallenbüchlé mintegy kiegészítő része a konviktus beléletéröl szóló résznek. Az értesítő többi 14 fejezete többé-kevésbbé az értesítőkben szokásba vett felosztás szerint a tanártestületről, a végzett anyagról, a szertárak állapotáról, az ifjúsági körökről, a jótékonysági ügyről, az ifjúság előmeneteléről, szóval a főgimnázium és konviktus életéről beszél. Különböző oldalról enged betekintést a kettős intézetbe ; a változatos képek és mozzanatok elég anyagot szolgáltatnak a gondolkozásra az intézet érdekeit szivükön viselőknek, hogy vájjon a 462 tanuló látogatta gimnázium és a 85 ifjút nevelő konviktus életerős, virágzó állapotban van-e? Mert hogy ily hatalmas missió teljesítésére csak egy hatalmas intézet képes, azt bizonyítgatni fölösleges. Kétségen felül oly gazdag, oly nemes erkölcsi élet húzódik el a szemünk előtt, ha az intézetet áttekintjük, hogy ennél életerősebbet, katholikusabbat kívánni nem lehet. Elég egy pillantást vetni az ünnepélyekre. A »Magna Domina Hungarorum«, a »Szeplötelen fogantatas«, O Szentsége 25 éves jubileumának megünneplése, májushavi Mária-kultusz, a Mária-kongregáció gyönyörű fejlődése s szereplése mindmegannyi fényes tanúbizonyságai annak, hogy az érseki főgimnázium és konviktus Pázmány, az alapító szellemében él és működik. E mellett kellő gond tette a kabátja alá, ép úgy, mint regényemben, söt még kockás sapkáját is a fején felejtette. Határozottan az én alakom volt. Beléptével alig is üdvözölt és meglátszott egész magatartásán az általam is emiitett, bizonyos előkelő hanyagság. Hangja mély és vontatott volt, mikor megszólalt. — ön irta a Tifei herceget ? — Szolgálatára — igen. — Volt ön már valaha az én birtokomon ? — Soha életemben. — Nem? Hát ha nem volt, hogy Írhatott olyan dolgokat róla, amit maga sem hisz el. Kezdett ez az interwiew kellemetlenné válni, hát jobbnak láttam kedélyes képtelenséggel elvenni a nagy úr kedvét a további faggatástól. — Hallja tehát sire: — szóltam, — Elmondom mikép tudtam a regényt megírni. Dohányos ember levén, egy izben útközben nem lévén nálam sem szivar, sem dohány, egy útitársamnak, ki maga Mefisztó volt, egy vigéc esököpenyébe bújva, eladtam a lelkemet egy pipa dohányért. — No és ? — nógatott türelmetlenül. — Bocsánat, az ördög elvitte lelkemet hercegséged birtokára, de utóbb sikerült megszöknöm és ide érve első dolgom volt világgá kürtölni az ott látottakat. Hercegem merően nézett rám s ha meg nem szólal, azt kellett volna hinnem, hogy nem értett meg, ami sokkal természetesebb lett volna. — Ezzel tisztába volnék, — monda ő fejét felvetve. De mondja csak ! Ugy-e regényében vagyonom értékét 24 száz millióra tette ? — Ugy emlékezem; és miért? Talán kevés? — Sőt ellenkezőleg : sok. Érti ön, sok ! — Értem. De kérem, ez elvégre nem baj, mert — Dehogy is nem nagy baj. Azaz hogy — igen. Nem baj, mert eszerint tartozik ön nekem kétezer háromszáz millióval. — É—é—é—én?! — Majd leesett az állkapcsom. Igen uram, értsen meg, — folytatta szavait kegyetlenül szigorú hangon. Az én vagyonom kerek száz milliót tesz ki. Az ön regényében is emiitett öcsémet, aki rangjáról lemondott, négy év előtt fizettem ki sok millióval. De most az ön regénye alapján követelni fogja tőlem az öt megillető részt; viszont én öntől követelem az öcsém és a magam részét. — De síre, nekem egy árva forintom sincs. Ma kértem házi gazdámtól egy koronát kölcsön. — No jól van. Adjon egyelőre négyszáz milliót, a többiről váltót adhat. — De uram, hisz most hó vége van. Az öszszes pénzkészletem egy tizfil.léres, a többi értékpapírokban van. Hisz láthatja, drámát szivarkázom. — Állami papírokban ? — Igen! — három darab ötfilléres póstabélyegben. Hercegem megvető tekintettel mért végig, azután hirtelen homlokát kezdte mindkét öklével dörzsölni és szó nélkül távozott. Hogy megkönnyebbültem, mikor az ajtót behúzta maga után ! Hálát adtam az Istennek, hogy ilyen könnyű szerrel menekültem a kellemetlenségek elöl. Mosolygó képpel vettem elö még a szedőknek nem adott XVIII. fejezetet és kezdtem korigálni az én Fifei hercegemet. Az imént észre vettem a gesztusain valamit, ami regényemben nem volt meg. Megcsináltam és ebédre tértem. Ezután egy jóllakott ember boldogságával nyújtogattam végtagjaimat, mikor eszembe jutott, hogy délutánra az angyalföldi tébolydába kellene mennem. Egy iskola-társam, a szerencsétlen Vermesi Pali, vált lakójává ennek a szomorú helynek. Már vagy három napja készültem hozzá : végre meglátogattam. Szegény embert éppen a folyosón és eszénél találtam. Alig ismertem rá. Arca beesett, sovány és csontos lett. Szemei mint valami tűzgolyók forogtak mély gödreikben. Mozdulatai, járása, majd félénk, majd ijesztően furcsa volt. Panaszkodott, hogy rosszul bánnak vele, kevés és rossz az ennivaló. És még több olyasfélét mondott, amit kórház látogatóknak elég alkalmuk van hallani. Elbeszélte, hogy irt anyjának, látogatná meg, mert érzi, hogy nem él sokáig. Szegény fiút nagyon megszántam. Vérzett a szivem, mikor arra gondoltam, hogy mily szép reményeket fűztek sokan ragyogó tehetségeihez. Igy gondolkozva jártuk a folyosót, mig egy alak élőnkbe nem állt. Engem különösen szemügyre vett. Szemei kidülledtek, ajka rángatózni kezdett és kezeit gyorsan hátra dugta vászon zubbonya alá. A hangjáról ismertem meg. Az én reggeli látogatóm volt a filléres. — Ápolók, ide, ide! — orditá hercegem rám mutatva, ő az! ez az ember fog engem innen kiszabadítani, mert ö a bizonyság, hogy én vagyok a Fife hercege. Az ápolók rárohantak, gúzsba kötötték és elhurcolták elölünk. Engem szerfelett izgatott e látvány és Pali barátomra is nagy hatással volt, mert összerezzent és karomba fűzve mindkét kezét, egész* a fülemhez kapaszkodott.