ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-05-25 / 22. szám

VII. évfolyam. Esztergom, 1902. május 25. 22. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor. Félévre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Laptulajdonos és kiadó : Dr. PßOHlSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 16 fillér. Többszöri közlésnél árkedvezmény. Végre-valahára. Esztergom, május 2á (Dr. P.) 0 Eminenciája július elejére Esztergomba fogja összehívni a papság képviselőit, hogy az egyházmegyének egyik legégetőbb anyagi kérdését, a papi nyugdíjügyet végre-valahára dűlőre segítsék. A képviselők — alighanem az esperesek s egy-egy kiküldött minden esperesi kerületből — tanácskoznak majd a követendő vezérelvekről, megállapítják a tételeket, megbeszélik a módozatokat; a munkálat azután Ö Eminenciája elé kerül szentesítés végett s életbe lép, hogy a sok sóhaj, a töméntelen beszéd után tetté váltsuk az eszmét, s megtegyük azt, amit tennünk kell, s amit tenni ajánlkoztunk, t. i. hogy hiven, buzgón s kitartóan fizessünk. No, csakhogy már fizethetünk . . . önmagunknak ! Ez nagy jótét s kiáltó szükséglet! Örömmel vettük tudomásul, hogy ezt az ügyet a biboros Főpásztor mindig szivén hordozta s csak a kongrua-összeirás befejezését várta, hogy az eszmét megvalósítsa. 0 Eminenciája tudja, hogy a nyugdij ügye képezi a papság megélhetési gondjainak s anyagi érdekei biztosítására irányuló törekvéseinek egyik főtárgyát. Ezt sürgették, ezt panaszolták föl, ezt sóhajtották meg útonútfélen ; erre a hiányra mutattak rá, mint az egyházi szervezet maradiságának egyik kiáltó bizonyságára. 3 igazuk volt! Mikor tehát Ö Eminenciája ezt a vajúdó ügyet a megvalósulás stádiumába állítja, akkor a papságnak egyik szive vágyát s egyik legfőbb óhaját teljesiti. Meg is vagyunk győződve, hogy a hercegprímás ez elhatározása az egész egyházmegyében osztatlan tetszést arat, úgyis mint a topásztori szorgosságnak, s atyai gondosságnak egyik kiemelkedő ténye, úgyis mint a maradi s törhetetlen állapotoknak egyik lényeges reformja. Az egyházmegye önérzettel mutathat rá Föpásztorának e fontos s áldásteljes kezdeményezésére, s háláját mindenekelőtt az az indulat fogja jellemezni: no lám, van aki gondol ránk; van aki törődik velünk, nem vagyunk magunkra hagyatva. Azonban szükséges, hogy Ö Eminenciájának nagylelkű kezdeményezését mindnyájunknak közös, vállvetett akciója kisérje és kövesse. Első sorban azoknak kell jó munkát végezniök, kik a szabályzatot készítik, másodsorban nekünk kell hiven s kitartóan közreműködnünk, s közreadakoznunk, hogy az alapot megteremtsük. A jó szervezetnek nyélbe ütésére 0 Eminenciája a gyakorlat s tapasztalat embereit hívja meg az élet mezejéről, hogy tárják ki nézeteiket s állapodjanak meg a legjobb irányelvek s a gyakorlati módozatok iránt. Ez nem lesz túlságosan nehéz. A tanácskozás nem folyik nem tudom miféle absztrúz s titokzatos kérdésekről, hanem oly dolgokról, melyeket már agyonbeszéltek útonútfélen. A debatok, melyek a nyugdij-ügyröl folytak, szinte üresre csépeltek itt már minden lehető s lehetetlen inditványt s ellenvetést, s javaslatot s nehézséget. A nézetek is eléggé kijegecesedtek már a szó áradatból, mint a kandli-cukor a cukros oldatból, s tisztában vagyunk az iránt, hogy mit kívánna a papság, s hogyan kontemplálja a nyugdij-ügy rendezését. De ha ez iránt nincs is nézeteltérés, annál szükségesebbnek tartjuk az irányelv hangoztatását, mely gondolom mindenütt élénk visszhangra talál, s ez az, hogy tűzzék ki a nyugdij-szabályzat homlokára elvül, hogy a nyugdij nem kegyelem-pénz, melyet ha a legkegyelmesebb kézből is, de alamizsnakép kapunk, hanem hogy a nyugdij törvényes illeték, melyhez jogot formálhat az, akinek jár. Aki fizet, az nem kontemplál kegyelmet. Legyen abban a szabályzatban kimondva, hogy kinek, mikor, mily körülmények közt, mily feltételek alatt s mennyihez van joga ; legyenek meghatározva a betétek, hogy mindenki lássa: beteg vagy öreg napjaidra erre van kilátásod, ehez van jogod. Ha e vezéreszmét ignorálnák vagy éppen egészen megtagadnák, az az intézmény népszerűségét nagyban csökkentené. Ha azt mondhatnák a szabályzatra, hogy ezentúl sem tudunk semmi biztosat, nem tudjuk, kapunk-e, nem-e nyugdijat, nem tudjuk, mikor mennyit kapunk, nem tudjuk, biztosítva van-e jövőnk munkaképtelenség, rokkantság, öregség esetére, vagy plane ha a szabályzatban ki lesz tűzve, hogy 25-en kapnak, de a mi föle van a~ nyomorúságnak, az a kegyelemre lesz utalva; gondolom, hogy ezekkel a kifogásokkal, s ily rendelkezésekkel léket ütnénk a hajón már a kikötőben, s bátran visszaaadhatnók a bizottságnak, hogy foltozza meg úgy, hogy újat csinál. Óvjuk meg a szabályzatot ily balesetektől, melyek az intézmény népszerűségét veszélyeztetnék. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. PROLÓG.*) Légy üdvöz te kedves, jó közönség köztünk, Engedd meg, hogy itten jó szivvel köszöntsünk. Hogy kik ide jöttek, apraja és nagyja, Hálánknak szavait méltán meghallhassa. Az emberi szivnek nincsen szebb virága, Mint a jótékonyság gyümölcsöző fája, Mely könnyeket töröl, sinlődőket ápol, S a nyomor eloszlik üde illatától. Ünnepe van ma az emberszeretetnek: Erősek a gyengék védelmére kelnek. A ki eljött ma e vidám mulatáshoz, Szenvedő nyomdászok hajlékának áldoz. Szenvedő nyomdászok . . . haj, de sokan vannak, A kik idő előtt sirba hulladoznak. Kik a halál mérgét keblükbe fogadják, A mikor a szellem mécsét gyújtogatják. Vértanúi ők az észnek, tudománynak, Munkájuk jutalmát átengedik másnak. A kultúra jármát húzzák görnyedezve, És az ő nevüket nincs ki feljegyezze. Pedig ha mindenki, ki hasznukat látja, Csak egy téglát adna az épülő házra, Fényes templom gyanánt emelkedne égbe A beteg nyomdászok biztos menedéke. Régi nemes város, elüljársz a sorba, Az emberszeretet zászlóját kibontva. Neved példaképen be leszen majd vésve Épülő házunknak minden kis kövébe. Legyen áldott itt e jó szivek csapatja, Adjon bő jutalmat lelkük öntudatja. Aranyos betűkkel nyomjuk rá az égre: Éljen Esztergomnak nemes közönségei Morócz Jenő. Natália nővér. *) Az esztergomi könyvnyomdászok május 18-iki hangversenyén szavalta Salzer J. Léván fölépültek a tornyok. A nagy harangot is szerencsésen fölhúzták. Az emberek zsongtak a malterhulladékos, téglaporos utcán, ragyogó napsugár aranyozta be a vén harangot, midőn lassan, méltóságosan ment föl trónusára, hogy sokáig, nagyon sokáig pihenjen nyughelyén. Igen: pihenjen. De ne mindig. Néha hallassa mélabús szép hangját . . . Az emberek jó kedvvel, mit a tavaszi, játszi napsugár csal ki a hangulatból, beszélgettek egymással: »Kinek fog először szólni a nagy harang ?« ... A zárdában a kedves te-st vérek is mosolygós, vig kedélylyel tréfálództak, csak a főnöknő intézte e kérdést a ház lelkiigazgatójához : »Kit fog a sirba kisérni a mi jóbarátunk: a szt. Mihály harang ?« S nem gondolta senkisem, hogy ki e gondolatot dobta a bohókás jókedv közé, van kijelelve az isteni Gondviseléstől arra, hogy őt kisérje végútjára. Pedig ő volt az első. Nem kívánta neki senki, mert mindenki szerette, de az Ur is szerette s kiszólította öt e siralomvölgyböl. A mélabús vén harang megszólalt piros Pünkösd ünnepének másodnapján. Az emberek ismét zsongnak az utcán, a tavaszi szellő pajzán jókedvvel himbálja az élettől duzzadó vadgesztenyék virágának szirmait. A tavaszi napsugár erősen tűz a zárda kertjébe, honnan eltűnt a jókedv, örömmosoly helyett bánatos arcok, pajzán jókedv helyett gyászos könyek s szomorúság ülnek az arcokon. Te kedves napsugár, csak küld ide égető sugaraidat — sok konyet kell ma felszáritanod. Most elnézzük neked, hogyha nem fakasztod ki a rózsabimbót, nem növeszted a zöld füvet, nem szárítod a nedves talajt, mert látjuk, hogy egy ravatalra szállsz s megvilágítod az egyszerű, fekete fakoporsót, mely egy szép léleknek földi porhüvelyét födi el szemeink elől. A fönöknőt temetik.