ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-06-28 / 26. szám

csak vissza, hogyan ajánlották az országgyűlésen a radikális egyházpolitikát. Hivő katholikusok és protestánsok egyaránt kifejtették ott, hogy a polgári házasság és a törvényesitett vallástalanság tönkre teszik majd a hitéletet Magyarországon. És erre mit feleltek ők ? Rámutattak Franciaországra és Németországra, hogy ott virágzik a hitélet annak dacára, hogy be vannak hozva ezek a »reformok«. Nálunk is, igy szólt a liberális okoskodás, semmi veszélytől sem kell tartani, csak a papság kettőzze meg az ő buzgóságát s minél nagyobb önfeláldozással teljesítse hivatását. No hát ez a mily szépen, ép oly ravaszul van mondva. De akárhogyan is legyen, annyi bizonyos, hogy a pápa is azt akarja, hogy a papság ezentúl fokozott mérvben teljesitse az ő hivatását, álljon minden tekintetben hivatásának magaslatán. Ez azonban teljesen lehetetlen, ha a papságnak nevelése a változott viszonyokkal szemben meg nem változik; ha más nem lesz a fegyelem, mint a minő mostanáig volt, ha a papság az ő lelkipásztori működésének keretébe föl nem öleli mindazokat az eszközöket, a miket a modern kor igényei szükségessé tesznek. A pápa, mert hiszen a kongregáció az ő nevében beszél, örvendetes jelenségnek tartja, hogy midőn Magyarországon az egyházat úgy üldözik, sokan a papságból nem a magukét keresik, hanem az Isten és az egyház ügyét »elszánt bátorsággal« védelmezik. Oly világos szavak ezek, hogy majdnem ujjal lehetne rámutatni azokra a bátor férfiakra, a kiknek szól a pápai dicséret. Másrészt azonban fájdalommal tölti el azoknak magaviselete, a kik vonakodnak a munkától, félnek a küzdelemtől. Ezek az utasitás szavai szerint -elpártoltak az egyházi széllemtől és a világ szekere után futva elfajzottak.* Ily kemény szavakat pápai utasításban még nem olvastunk. Nagy fölháborodást és elkeseredést kellett ennélfogva Rómában szülnie azok eljárásának, a kik a katholikus mozgalomtól távol tartják magukat azért, mivel miként mi a közéletben szoktuk mondani — strébereskednek. Miután fájdalommal kell konstatálnunk, hogy pápának kötelessége gondoskodni, hogy ilyeneket többé Magyarországon ne neveljenek. Az utasításnak végcélja, amint mondottuk, a katholikus hitélet fölélesztése Magyarországon. Az utasításnak tizenkét pontja ugyanannyi eszköz ennek elérésére. Ebből a szempontból kell megítélni azt a pontot is, a mely a hittani oktatásra vonatkozik. Meghagyatik a papságnak, hogy kellő engedelmességgel teljesítsék az állam törvényét, a mely a magyar nyelv tanítását elrendeli és tanítsák a gyermekeket a magyar nyelvre, de a keresztény tanítást magyar nyelven csak akkor adják elő, ha a gyermekek a magyar nyelvet már teljesen megtanulták. Ezt a gyermekek üdvössége és az állam érdeke egyformán megkívánja. Csak a legnagyobb fokú rosszakarat képes ez intézkedésből kiolvasni, hogy ez a magyar állam belügyeibe avatkozik, vagy pedig a magyar állam eszméjével ellenkezik. Hisz a mi törvényeink sehol sem követelik, hogy azon gyermekek, a kik nem tudnak magyarul, magyar nyelven taníttassanak a hittanra. Ezt nem is követelhetik, mert akkor sem a hittant meg nem tanulnák, sem a magyar nyelvet. Ez bizony nemcsak az ily gyermekek örök üdvösségébe, hanem az állam érdekébe is ütköznék; mert az ily gyermekek úgy nőnének föl vallás nélkül, mint a fa az erdőben, az okosan berendezett állam pedig csak nem akarhatja, hogy alattvalói vallástalanok legyenek. A vallás tanítása az egyház jogköréhez tartozik, de az államot is érdekli annyiban, hogy az államnak saját jól fölfogott érdekében fekszik, hogy alattvalói vallásosak legyenek; azokká pedig nem lehetnek, ha a nyelvet, a melyen nekik az egyház tana előadatik, nem értik. De különben is, az utasitás teljes összhangban van a mi hazai törvényeinkkel. Ezek a magyar nyelv tanítását a nem magyar ajkú iskolákban követelik, ugyanazt sürgeti az utasitás is. Törvényeink a gyermekek hittani oktatását az egyházra bizzák, ugyanígy teszi az utasitás is. Csak egyes soviniszták gondolták ki, hogy oly gyermekeknél is, a kik nem tudnak magyarul, kell a hittant is magyarul tanítani. Erről a mi törvényeink semmit sem tudnak. Bizony az erdélyi szászok, a felvidéki protestánsok, a románok saját nyelvükön tanítják a hittant és azon senki meg nem ütközik ; mi azonban mindnyájan megütköztünk, még magyar liberálisaink is, midőn a poroszok követelték, hogy a gneseni és poseni^ lengyel iskolákban még a hittan is németül tanittassék. Ez volt tudvalevőleg a porosz kultúrharcnak egyik legelső oka. Kezdtem érteni, hogy mint függ össze a persona di confidenza s a governo. Világos volt előttem, hogy Signor Cecconi borbélyi minőségben lehetne csak Rudini Marchesenek bizalmas embere. »S gondolja el azt a csapást, folytatja Signor Cecconi, hogy Napoleon is meghalt.« »Az elsőt érti, vagy a harmadikat'? kérdezem s gondoltam, hogy hát ha mégis tud valamit a magasabb politikából ; hiszen a Napóleonok nagyon is bizalmasan össze voltak gabalyodva a varázsszép Itáliával. — Hát természetesen, hogy az elsőt értem, — feleli Signor Cecconi elhűlve ; hogy is érthetnék mást, mikor csak egy volt? — Egy Napoleon ? kérdem bámulva. — Egy hát, erősítgeti Signor Cecconi ; egy, aki mikor szappanozott, filozofált a jövendő eshetőségekről. Kezdtem érteni Signor Cecconit. Igen az egyetlen Napóleont érti, aki után nem jött sem második, sem harmadik ; azt a Napóleont érti, aki, mikor vágott, annyi könnyet csalt ki; akinek fegyvere kés volt, pedig borotvának kellett volna lenni; akinek borotválni kellett volna, pedig nyúzott; ki volna ez más, mint Signor Cecconi feledhetlen borbély-segéde, az egyetlen Napoleon ? Ezek után tisztában lehettem, hogy Signor Cecconi a Menelik-Umbertó-ügyben alkalmas médiumnak nem bizonyul; de tisztába lett volna ez iránt tán Szerkesztőséged is, ha nem diplomata. Azonban egy diplomata, nem azért diplomata, hogy ne lásson semmit ott, ahol semmi sincs. »Signor-Cecconi. nem ismeri Rudinit?« Kérdem, mialatt hosszan megnyújtottam az olaszos init. Cecconi úr kissé megrázkódott. Ohó, gondoltam magamban, mégis csak jó helyen tapogatózom. »Rudinit, az olasz miniszterelnököt értem, — ismétlem. Nem borotválja Ön Rudini urat?« Cecconi úr most már szánalmasan mosolygott ; én pedig egyre hajtogattam mindenféle oldalról a Rudinit. Végre Cecconi úr szólni készült. Érdeklődve néztem ez új enunciació elé. Meglett. »Ma non si dice Rudini«, vágja rá Cecconi úr, mialatt úgy megnyújtja az init, mintha nápolyi magasoni volna, »ma si dice Rudini«, s a hangsúlyt az utolsó ?u-re vágja úgy hogy pattogott. »Aha! tehát Rudini? marchere di Rudini! jól van Signor Cecconi; mi Rudini dacára jó barátok maradunk.« Ezzel vége szakadt a diplomáciai puhatolódzásoknak. Leültem. Cecconi úr bemaszatolt az ő ős pemszlijével, s az egyetlen Napoleon s más hasonló nagyságok emlegetése közben pompásan megborotvált. Mindenkinek bátran ajánlhatom ; lakik Piazza di San Ignazio, a templomtól balra. Ennyit egyelőre diplomáciai sikereimről. Szerkesztőséged rendkívüli reportere Don Burrasca. Egyébként újra megjegyezzük, hogy az utasitás teljes összhangban van a magyar törvényekkel, s azért teljesen indokolatlan lapjainknak a Vatikán ellen intézett támadása. Különösen pedig hallgassanak német zsidó lapjaink, a melyek ékes német nyelven hirdetik híveiknek a liberalizmus evangéliumát. Hogy hasonlatunk mellett megmaradjunk, újra kijelentjük, hogy a pápa teljesen jogosan és helyesen cselekedett, midőn organizálni akarja a hadsereget, a melynek hivatása harcolni a nyakunkba zúdított hitetlenség ellen, uj életre kelteni és virágzásba hozni a katholikus hitéletet Magyarországon. Ha ezt akarták elérni liberálisaink is az ő egyházpolitikai törvényeikkel, miért haragusznak most Rómára ? Ha pedig nem akarták, miért hazudtak akkor? Ime, mendacem' oportet esse memorem — a hazug embert hamar megfogják. 4QÄ Búcsúztató. A magyar országgyűlés ez időszaki búcsúztatóját elzengte Bánffy báró ; a honatyák okosabb dolgokkal lesznek egy időre elfoglalva: otthon csépelnek majdnem üres szalmát, a parlamenti zöldség lekerül a szellemi élet piacáról! az újságok fakóbbak : a zsurnaliszták desperátusabbak lesznek. Ez körülbelül a hangulat a búcsúzó honatya közönségben, ha madártávlatból tekintjük, a jelenetet. De ha közelebbről nézzük, bezzeg más képet nyújt a Sándor-utcai táj. Aggasztó gondok, elfojtott sóhajok, elnyújtott pillantások, röpködő kérdőjelek tarkítják a képet. Hány honatyának áll kifelé a rúdja, hány nyöghette volna méltán hattyúdalát, hány énekelhette volna el mély és találó érzéssel a säkingeni trombitással: es sollte anders sein. Mert megvan írva a jövőnek titkos könyvében, hogy bizony egyik is másik is, s ki tudja hány, honatyai minőségében több tavaszt már meg nem ér. Ezt mindazon esetre mondjuk, ha őszszel uj választásoknak néznénk elébe. De hát lesznek-e választások, nem-e ? Lehet-e a feloszlatás tervére következtetni abból, hogy az országgyűlés nem királyi leirattal halasztatott el, hanem egyszerű határozattal ? Álomba akar-e Bánífy ur ringatni minket, hogy annyi beszámithatlanságot még se tételezzünk föl róla, hogy ily körülmények közt föl akarná oszlatni az országgyűlést ? Okoskodjék Bánífy báró, ahogy akar s ahogy tud. minket el nem amit, magamagán meg nem segít. Ha nem oszlattatnék föl az országgyűlés, akkor a kormány tovább komédiázik, e javarészt buífók-ból álló parlamenttel. Képzelheti ezt valaki ? tartja azt lehetségesnek? Mi azt nem tarjuk lehetségesnek. Mert a kormány maga még jobban lejárná magát e gyászparlamenttel s a liberális párt egy uj sessio egész tartamára szerződtetnék az újságot olvasó közönség mulattatására; A tehetetlenséget megörökíteni senki sem akarja. A népképviselet liberális lefejezését egy-két hónapig nézni mulatságos dolog : de azt állandó államférfiúi müveletté emelni, egyelőre nincs kedvünk, s Bánfí'yék is megadnák az árát. Azért tehát minden jel oda mutat, hogy a búcsúzó parlament ez idő szerint végleg és érdemlegesen elbúcsúzott a parlamenti árnyékvilágból, s a közel jövőben más képviselet kerül a hült helyekre. »Nyugodj ék békében« mondjuk rá, s oly könnyen veszünk bucsut tőle, hogy legszívesebben az emlékét is kitörülnők nemcsak lelkünkből, de a magyar törvényhozás könyveiből is. Márészt azonban ugyancsak nehéz szivvel állunk az országgyűlés lezajlott időszakának sírjánál. Miről regélnek naplói ? mit hirdetnek törvénycikkei ? mily sülyedésnek jeleit hordják önmagukon alkotásai ? Azt találjuk, hogy a kor-