Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások - III. Kereszténység és Kelet-Európa
királyi főkapitányához Körmendre.51 Ő pedig gondosan megőrizte azt, saját kezével rávezette megjegyzését, sőt ellátta levéltári jelzettel, és beosztotta a családi archívum Memorabilia állagába. A mecénás lelkületű - verselgető, irodalom-, művészet-, történelem- és kultúrapártoló - gróf ugyanis felelősen átérezte a régi irományok gondos megőrzésének, sőt rendezésének szükségességét, melyet a külön e célra felfogadott levéltárosával, Litomericzy László ferences atyával valósított meg az 1650-es években. Ennek köszönhető, hogy bár a nikápolyi püspök eredeti levele elkallódott a Zrínyiek ebek harmincadjára jutó levéltárával, de a magyar nyelvű fordítás-másolat fennmaradt a Batthyányak archívumában.52 E rövid előadás keretében természetszerűleg nincs módom arra, hogy részletes, alapos és mindmegannyi szempontra kiterjedő forráskritikai vizsgálat alá vessem a kérdéses iratot. így be kell érnem azzal, hogy kiemeljek néhány aspektust, és röviden megemlékezzek arról a katolikus bolgár hazafiról, aki reménykedően optimista hangvételű levelének tanúsága szerint éppen a mi Zrínyi Miklósunkban vélte fölfedezni a mohamedán török hódítók által leigázott balkáni keresztény népek, köztük a bolgárok ősi földjeinek leendő fölszabadítóját. Nos, a nikápolyi katolikus püspök a valóságnak megfelelő információkhoz jutott Zrínyivel kapcsolatban, amidőn a dalmát tengerparton keresztül haladva, Sibenik érintésével átkelt az Appe- nin-félszigetre, s megérkezett az Örök Városba. III. Ferdinánd császár-király ugyanis éppen öt hónappal korábban, 1647. december 27-én nevezte ki az akkor már évtizedes katonai tapasztalattal rendelkező Zrínyit a Magyar Szent Korona három délszláv melléktartományának - úgymint Horvátországnak, Szlavóniának és Dalmáciának - bánjává, vagyis katonai-polgári kormányzójává.53 Helytálló a bolgár egyháznagy azon értesülése is, hogy a bán csapatai portyázó ellencsapást mértek a szüntelenül Sibenik körül ólálkodó török rablóhordákra, feltehetően a kliszi szandzsákbég harcosaira. A költő-hadvezér ugyanis már 1648. március 18-án értésére adta barátjának, Batthyány főgenerálisnak egy sikeres muraközi török portya kapcsán, hogy "mind azon által Istennek seget- segeből mégh az idén az mostani cselekedeteket megh tromfolliuk". A Csáktornyái várában május 17-én papírra vetett levelében pedig tudatta Ádám gróffal, hogy hazaérkezett Bécsből. Ha gondosan összevetjük Filip püspök május 26-i felhívását az ifjú bán újabb, június 2-i tudósításával, akkor minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy korábbi előrejelzésének megfelelően, a mindennemű szolgálatát példás lelkiismeretességgel, lankadatlan buzgalommal és nagyfokú aktivitással ellátó Zrínyi éppen e két hétig tartó "levelezési szünet" alatt torolta meg a szűnni nem akaró török rablóakciókat egy nagyszabású dalmáciai büntetőportyával. E levelében többek között arról tájékoztatta a nála 11 évvel idősebb dunántúli főgenerálist, hogy "...az Törökök olly nagy czendesegben vannak, hogy miuta feli uertem volt eőket azuta fogvast csak egy Török sem jeőth áltál Muraközbe."54 Ismeretes, hogy egyfelől a bécsi udvar szövetségkereső törökellenes külpolitikájából fakadóan, másfelől tekintettel a Velencei Köztársaság dalmáciai érdekszférájával közvetlenül határos családi birtokaira, illetve észak-itáliai, velencei marhakivitelére, Zrínyi Miklós mindenkor korrekt kapcsolatokat tartott fenn a Signoriával. Köztudott az is, hogy a latin rítusú keresztény kultúrkörhöz tartozó ősi dalmát kikötőváros, az adriai-tengerparti Sebenico, ez a katolikus püspöki székhely, mely egészen 1412-ig a Magyar Szent Korona fennhatósága alatt állott, mindvégig szilárdan megmaradt Velence kezén a török időkben is, mígnem 1797-től a Habsburgok birtokába került. A szomszédos török szandzsákbégek Bosznia, Hercegovina, Horvátország és a dalmáciai, közeli Klis - vagyis az egykori magyar-dalmát Kiissza - várának térségéből gyakorta támadták Velence sebenicói körzeteit is, főleg az 1646-tól kezdődő krétai háború éveiben. Alig egy esztendővel Zrínyiék dalmáciai portyája előtt, 1647 folyamán a környező török végvári vonalak csapatai meg is ostromolták ezt a népes, gazdag kereskedő- és iparvárost, de nem jártak eredménnyel. Bécs ugyan továbbra is óvakodott nyílt fegyveres konfrontációba keveredni a 15 éves háborúban meggyengült Portával, ám hallgatólagosan eltűrte, hogy a károlyvárosi, a varasdi, a muraközi, a dél-dunántúli és a horvát-dalmát-szlavón végek harcosai időnként "megtromfolják" a szűnni nem akaró török rablótámadásokat, illetőleg egy-egy nagyobb szabású portyával legalább időlegesen tehermentesítsék a szorongatott helyzetben levő Velencei Köztársaság dalmáciai proveditorait is. A hivatalos fórumok részéről mindenkor utólagosan, megkésve érkező szigorú dorgálás természetesen nemigen maradt el ezekben az években sem, melyeknek többnyire éppen a dunántúli 214
