Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Vezér Ferenc: Minden élők útján
tudás birtokába jutunk, amellyel most még nem rendelkezünk. S talán így van ez a hittel is: arról sem érdemes túl sokat töprengeni, görcsösen megcsavarni az ész csomóit, hogy kicsikarhassunk általa valamit — nem, amikor a hit közelébe kerülünk, mert odaadjuk magunkat, olyan állapotba jutunk, amelyet most még nem ismerünk. S hogyan juthatunk a hit közelébe? Az ember természetes adottságával, a tevékenységével Isten rajzolódik ki homályos szeme előtt. így tért vissza három hónapos vizsgálati fogság után Páter Ferenc a szentkúti kolostorházba. Majd ősszel, október ötödikén megérkezett a felmentő ítélet. De ezt már utánaküldték Pécsre. A tartományfőnök időközben áthelyezte az ottani ház gondnokának. A gondnok dolga, hogy élni tudjon a kolostor, mondogatta Ferenc testvér, és búcsúzáskor meghagyta a többieknek Szent- kúton, ha már lehullott a fák lombja, de még nem fagyott meg a föld, ültessék el azokat a csemetéket, tavaszra majd megkapaszkodnak és kizöldülnek. A fák megkapaszkodtak és zöldelltek a következő áprilisra a laza, homokos alföldi talajban. Néhány év és termőre fordulnak. így diktálná a természet cselekvésrendje. Csakhogy... Kék egyenruhás katonák ugráltak le a Csepel teherautóról; a motor remegett, egyenletesen rázta a vezetőfülkét, a vezető nem állította le, mintha mindent mozgósítanának, hogy bármely pillanatban lendületbejöhessenek. Páter Ferenc időközben visszakerült Szentkútra. De küldetése már nem kötötte kizárólag ehhez a helyhez - pedig mennyire szerette a mások által üresnek, kietlennek tartott alföldi tájat, szerette, mert a tekintet nem ütközött bele semmibe, elsuhant messze, szinte a végtelenbe, „szinte a végtelenbe”, s ettől egyszerű, mégis különös boldogság fogta el. Mintha - ilyen csupaszon fogalmazott - megtisztult volna ettől a lelke. Ott akart lenni, ahol a testén csúszott le holtan a dulakodásban önmagába golyót röpítő orosz kiskatona. Kölyökképű, szinte gyerek volt, akinek az arcát a rohamkosz, Moszkva alól idáig a rohamkosz maszkírozta idősebbre. Nem vérezte össze a szerzetes habitusát, lecsúszott rajta, huszadik századi pietá-jelenetként ros- kadt a karjaiba.-S 279 K-
