Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
† Gervers-Molnár Veronika: Ipolyi Arnold hímzésgyűjteménye. A magyarországi hímzés történetének vázlata
A török hímzéseken gyakran alkalmazott elhelyezési mód az, amelyet a pesgireken (hosszabb vagy rövidebb téglalap alakú kendő) alkalmaznak: az azonos díszítmények ismétlődnek a kendő két szélén, tehát csíkot alkotnak. Ennek nálunk különösebb szerepe nem volt, XVI—XVII. századi hímzéseink között csak kevés ilyen darabot ismerünk. De Kelet-Magyarországban és Erdélyben különösen a kalotaszegi keskeny, két végén hímzett vőfélykendők eredete feltehetően a török példára vezethető vissza. Magyar hímzéseink színezésében is érvényesültek bizonyos török hatások. Motívumaink általában csak néhány színnel, természethűségre törekvő árnyalás nélkül készültek és sok esetben barnával vagy feketével kontúrozták őket. A török hímzések színgazdagsága nem volt általános. Az arany- és ezüstfonál, különösen a skófium kedvelésében szerepe lehetett a keleti pompát szerető magyar természetnek, noha Nyugat-Európában sem volt idegen. Népi hímzések (XVII—XIX. század) A magyar népi kultúra, tehát a népi hímzések és a népviselet iránt is, főként a múlt században indult meg az érdeklődés. A legelső népi kézimunka-gyűjteményt, amely ma az esztergomi Keresztény Múzeum tulajdonában van, Ipolyi Arnold lelkes munkája hozta létre a XIX. század második felében. A Magyar Néprajzi Múzeum hímzéseinek legkorábbi együttesét Römer Flóris és Xantus János gyűjtötte 1872-ben.101 Ezzel egyidőben az ország különböző városaiban jöttek létre kisebb gyűjtemények. A gyűjtőtevékenység megindulása magával hozta az első kiállításokat és megkezdődött az anyag feldolgozása és publikálása.102 Malonyay Dezső szerkesztésében a XIX. század elején megjelent öt kötetben az első összefoglaló kísérlet a magyar népművészetről.103 A hazai anyag gyűjtése és feldolgozása mellett felébredt az érdeklődés azoknak a népeknek a kultúrája iránt is, amelyekkel a magyarság nyelvileg rokon, vagy vándorlásai során valamiféle kapcsolatban állott. Legközelebbi nyelvrokonaink, a hantik (vogulok) és manysik (osztyákok) között Reguly Antal (1840—1845), Pápai Károly (1889) és Jankó János (1898) gyűjtött díszített viseleti darabokat.104 A Zichy-expedíció tudósai kaukázusi és belsőázsiai darabokat hoztak magukkal.105 A történeti igényű vizsgálatok kezdetén néhány lelkes kutató a hímzések és általában a népi díszítőművészet motívumaiban honfoglalás kori, sőt honfoglalás előtti díszítményekhez hasonlót vélt felfedezni.106 Felületesen kiragadott, felszínes hasonlóságok alapján népművészetünkben az ősmagyar elemek továbbélését, fennmaradását látták. A néprajztudomány későbbi kutatói bizonyították ennek az elméletnek a tarthatatlanságát. A hímzések vizsgálatából 182
