Csorba Csaba: Esztergom hadi krónikája (1978)

Félhold a Kereszt Helyén

az odabasik. Szép lovú, pompás öltözetű katonák, kitűnő nyilazók. Lovasok a gari- bok. A gönüllük önkéntes lovasok. A műszakiak között legmegbecsültebbek a tüzérek, a topcsik; parancsnokuk a szertopcsián, ritkán aga. Vértkészítők, dszebedzsik csak nagyobb várakban voltak, általában a legtöbb Budán. A fegyverkészítő a kal- kandzsi. A kovács neve haddád, az ácsé neddzsár, kjár a kézműves (asztalos, bognár, kőműves stb.). A zenész neve mehter. De ugyanígy hívják a táborkészítőt is. Végül voltak futárok, csauszok is. Voltak, akik nem zsoldot kaptak, hanem „hűbért”, aminek három formája volt: 1. hiszári gedik (zsoldhűbér), ez a XVI. század vége felé terjedt el, mikor pénzhiány miatt zsold helyett birtokot adtak a katonáknak; 2. tímár, évi 3000-19 999 akcse jövedelmet hozó birtok, mely 6000 akcsénként egy katona kiállítására kötelezte tulajdonosát; 3. ziamet, a nagy hűbér, évi 20 000 akcsétől kezdődő jövedelmű birtokot jelölt. A XVI. század vége felé a zsoldjegyzéken levők számának csökkenése annak is tulajdonítható, hogy nőtt a „hűbérbirtok” alapján kiállított katonák száma. A pasáknak és bégeknek, mint legnagyobb „hűbérbirtok- kal” rendelkezőknek katonaságot kellett kiállítaniuk, a dzsebeliket. Ezeket is hozzá kellett számítanunk a török haderőhöz. A hűbérbirtokok adományozásáról sok feljegyzés maradt fenn. Az adományt mindig szultáni rendeletre kapta meg az a harcos, aki kitüntette magát.

Az esztergomi török erődítményrendszer a következő részekből állt: 1. a vár a Vízivárossal; 2. a Rácváros; 3. Tepedelen parkani (a Szt. Tamás-hegyi erődítmény) a „Fejlyukasztó”; 4. Dzsigerdelen parkani (a magyar Kákát, későbbi nevén Párkány), a „Májlyukasztó”, melyet hajóhíd kötött össze a királyi várossal (Rácvárossal).

Valamennyi erődítmény a kor követelményeihez képest elavultnak számított.

A törökök, amennyire a mai maradványokból és a régi látképekből látható, elsősorban a várat és a Vízivárost erősítették, kerek vagy sokszögű bástyákkal. Olaszbástyákat és többszörösen tagolt védőműveket nem építettek. Ennek részben az volt az oka, hogy a török stratégia alapja nem a védekezés, hanem a támadás. S ebből következett, hogy a védőműveket elhanyagolták, ami a XVII. század utolján végzetessé vált.

Bíztak a viszonylag nagyszámú őrségben, erős tüzérségükben, s abban, hogy időben megérkezik a felmentő sereg. Valóban, a várak felmentését a török még viszonylag reménytelen helyzetben is megkísérelte. Az 1566-ig elfoglalt várak többsége egyáltalán nem vagy csak részben volt korszerű erődítményekkel ellátott, s a később legfontosabbá váló török központok 1566-ig kerültek török kézre (a főbb kivételek ez alól:

Eger, Várad, Érsekújvár). A török keveset épített, általában csak a legfontosabb javí- 131