Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

ponti vezetőket kapitányoknak hívták, a járásiakat pedig hadnagyoknak, míg a közbiztonság közvetlen őreit pandúroknak, sok helyen csendlegényeknek nevezték. A későbbi időkben a központi felettesek és a járási hadnagyok „csendbiztos" elnevezéssel szerepeltek. E rövid ismertetés után megemlítjük, hogy a szervezéskor Esztergom vármegyében 12 közbiztonsági kerület alakíttatott és pedig a bucsi, bátorkeszii, mócsi (Dunamócs), kisújfalui, szölgyéni, bényi, libádi, muzslai és ebedi a túlsó félen, továbbá a bajnai, maróti és sápi kerületek az innenső oldalon. Ezeknek a vezénylése két kapitány alá tartozott és pedig: bucsi vármegyei és az esztergomi városi kapitány alá. A vármegye központjában, a megyeházában, a várnagy alatt fegyveres erő szerveztetett. Ennek tagjait hajdúknak nevezték. A vármegye őrségének kötelessége volt a megyeházának őrzésén kívül a megyei törvényszék fogházának őrzése és a hivatalos személyek kiszállásai eseten azoknak támogatása. A személyzet közül kerültek ki a tiszti legények, akik a főbb tisztviselők személyének ellátására osztattak be. A megyei hajdúk egyébként végrehajtói voltak azoknak a testi büntetéseknek, amelyeket felettes hatóságaik ítéletileg kiróttak. A vármegye szervezésekor gondot fordítottak a községi élet rendezésére is, mert hiszen a községek állapota a teljes elhanyagoltság állapotát mutatta. Történelmi megállapítás az is, hogy Esztergom vármegyében a hódoltság után csupán tíz-tizenkét helység volt olyan, amely nyomorúságos állapotában lakottnak volt vehető. E községeket a közbiztonsági szolgálat ismertetésénél már felsoroltuk. A vármegyéknek s ezek között Esztergom vármegye akkori nemes közönségének minden igyekezete arra irányult, hogy az újjászervezéssel kapcsolatban Magyarország szétszakgatott egysége visszaállíttassék s meginduljon az a folyamat, amely az állami lét feltételeit a nemzet egyértelmű akarásával biztosítani képes. Ezzel szemben az uralkodónak és környezetének az volt a felfogása, hogy amennyiben Magyarországot nem a magyar nemzet fiainak önálló készsége mentette fel a török iga alól, hanem a szövetséges seregek, eljött az idő arra, hogy a Habsburg-ház hatalmi helyzetének előnyösebbé tétele érdekében Magyarország állami önállóságának vége vettessék és tartományként tekintessék. Ez a felfogás és törekvés figyelmen kívül hagyta azt a küzdelmet, amelyet a magyar nemzet Hunyaditól kezdve másfél századon át folytatott s amely küzdelem Nyugatot mentette meg és szándékosan felejtette azt is, hogy Budának végleges visszavételénél a magyarság (20.000) hősies önfeláldozása biztosította a sikert. így történt, hogy osztrák részről mindama tevékenység megindult, amely országunk és nemzetünk létének megsemmisítését célozta. A fő irányelv mindenekelőtt az volt, hogy az amúgy is koldússzegénnyé vált országot katonai terhekkel és könyörtelen adóztatással, idegen telepítésekkel és a nemesi kiváltságok semmibevevésével erőtlenné téve, elkövetkezzék az az alkalom, amikor Magyarország tartományi színvonalra süllyesztve, választó királyság elnevezéssel a német birodalom kiegészítő része s ezáltal a Habsburg-ház császárságának támasztéka lehessen. Nem érdektelen ennek a hovatovább nyíltabb és kihívóbb törekvésnek ismertetésénél Zrínyi Miklós váteszi jóslását idézni. Ez a jóslat így szól: „Baj lesz abból, hogyha a császár-király egyedül menti fel az országot!" Ez a jóslat beteljesedett s a nemzet ismét járhatta a maga keserves kálváriáját 1703tól a végletekig ... 112