Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 27–51. szám)
2009-08-29 / 34. szám
helyi história A kompromisszumra képtelen prímás - Lippay György Varga Péter Dénes Radikális egyházpolitikát folytatott, a katolikus vallás kizárólagossá tételét tűzte célul maga elé Lippay György, Lósy Imre utóda. L ippay György 1600. október 6-án született Becsben. Ifjan elhagyta szülei nemesi házát és belépett a jezsuita rendbe. Filozófiát Grazban tanult, ott szerzett magiszteri címet 1621-ben, majd növendéke lett a legendás római Collegium Germanico- Hungaricumnak. 1624-ben szentelték pappá. Visszatérte után hamarosan tagja lett az esztergomi főszékeskáptalannak. Esztergomi kanonokként 1627-ben érsekújvári plébános, majd a nagyszombati szeminárium prefektusa. 1632-ben elkísérte Pázmány Pétert Rómába. 1637-től egri püspök, bár egyházmegyéjét pápai megerősítés nélkül kormányozta. Esztergomi érseki kinevezése 1642. november 18-án kelt, a pápai megerősítésre azonban még három esztendőt várnia kellett. Bár többször fontolóra vették a Szentszéknél, bíborosi kinevezésére végül mégsem került sor. Elődjével szemben világi tisztségei is meglehetősen számottevőek. Volt veszprémi főispán, udvari magyar kancellár és Esztergom vármegye főispánja. Érseksége kezdetének legnagyobb kihívását - amint Tusor Péter írja - I. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1644/45. évi felső-magyarországi hadjárata jelentette. Rákóczi deklaráltan a protestánsok védelmében kapcsolódott be a harmincéves háború utolsó szakaszába, háborút indítva a Királyi Magyarország ellen. Háborúja mindazonáltal „furcsa háború” volt, hiszen többet ültek a szembenálló felek a tárgyalóasztalnál, mintsem megmérkőztek volna a hadszíntereken. Az egész háborút talán a prímás vette a legkomolyabban. Nemcsak, hogy minden megegyezést ellenzett, de mint a védelem fő szervezője a konkurens felekezetek magyarországi létének megszüntetésére is esélyt látott, ám a háborút lezáró linzi béke végül a katolikusok teljes vereségével végződött. Nem véletlen, hogy a kompromisszumra képtelen főpap szenvedélyes tiltakozásaival az ország egyik legnépszerűtlenebb emberévé vált, pedig álláspontja csöppet sem volt szélsőségesebb annál, mint amit egykor Pázmány Péter képviselt. Végül kénytelen volt belátni, hogy azt a célkitűzését, miszerint kizárólagossá tegye a katolikus vallást, nem tudja megvalósítani. Ennek a felismerésnek köszönhetően a későbbiekben elsősorban a már valóban nyomasztó paphiány megszüntetésén fáradozott. így vette kezdetét a pázmányi alapítássorozat folytatása. Legjelentősebb alkotásának a Nagyszombatban felállított generális szeminárium (Seminarium Ruborum) bizonyult, amely a római német-magyar kollégium szabályzatát mintául véve a prímási tartomány egésze számára kívánt papi utánpótlásról gondoskodni. Az újabb nemesi generációk katolikus szellemben történő nevelése a nagyszombati és soproni konviktusok feladata lett. Az intenzív terjeszkedésnél kevésbé látványos, de legalább annyira hasznos volt a belső egyházi élet gondos irányítása. A lelkipásztorkodó papság liturgikus tevékenységét segítette az 1611. évi Nagyszombati Zsinat határozatainak újbóli kiadása. Következetesen és folyamatosan elöljárókat nevezett ki az évtizedek óta vezető nélkül élő erdélyi katolikusok élére. Mindennek ellenére a felekezeti arányokon érdemben nem tudott változtatni. Huszonnégy esztendei primátusa alatt mindössze egy-egy nemzeti, illetve egyházmegyei zsinatot tartott. Regnálásának utolsó esztendeiben világosan felismerte - köszönhetően I.Lipót abszolutisztikus törekvéseinek -, hogy a Habsburgokból alapvetően hiányzik az ország felszabadításának tényleges szándéka. Emberi nagyságát mi sem bizonyítja jobban, mintsem hogy felül tudott emelkedni korábbi felekezeti kérlelhetetlenségén és például a Zrínyiekhez, vagy a Wesselényiekhez fűződő, időnként hol kifejezetten ellenséges, hol meglehetősen ambivalens viszonyát át tudta értékelni. Bár soha nem rendelkezett akkora tekintéllyel, mint Pázmány Péter, esztergomi érsekként mégis hasonló befolyást gyakorolt a 17. századi Magyarország történetére, csak talán szélsőséges radikalizmusának köszönhető, hogy nem nyerte el az őt megillető tiszteletet az utókortól. 1666. január 19-én helyezték végső nyugalomba a pozsonyi Szenet Márton-dómban, végakaratának megfelelően az esti órákban. A szertartást Szelepchény György végezte. 32 hídlap hidlap.net
