Hídlap, 2008 (6. évfolyam, 31–51. szám)
2008-12-27 / 51. szám
helyi história ir&t Esztergom felfedezése, avagy a hely története „Megmagyarosodás” esztergomi módra Nem győzzük a nyelvtan és a különböző szövegstílusok nap mint nap alkalmazóiként hozsannákba foglalni Kőrösy László 19. századi esztergomi író nevét, akinek „Esztergom történeti emlékkönyv” című reprint kötetét nemrég kaptuk meg a Laskai Osvát Antikvárium jóvoltából. A könyv sok „kincset rejt” magában, ezen szellemi gyémántok közül már jó párat megcsillogtattunk olvasóink előtt az elmúlt hetekben, s a sornak még nincs vége. Ezúttal „az esztergomi nép”-ről szólva, Kőrösy azon mondatait idézzük, melyek a helyi családnevekről és nyelvjárási sajátosságokról szólnak. „A törökvérű Karák, a sváb eredetű Stróblik, Kellerek, Grúberek, Tágenek, Krisnájderek és Sajgerek, a tót származású Drevenkák és Betákok, a rác ivadékú Bodonicsok, Kubovicsok, csak kivételek a legtisztább magyar nevek között, amilyenek a Meszes, Búzás, Hegedűs, Patkó, Kerekes, Horvát, Dinnyés, Dejcző, Bekő, Sovány, Ispány, Gerendás, Csente. De jó hangzású magyar jobbágynevek mellett akárhány nemesivel is találkozunk. Az esztergomi nép teljesen magyar minden ízében. A beházasodott vagy betelepedett közel vidéki svábok vagy tótok alig egy-két esztendő múlva teljesen megmagyarosod- nak. És ennek egyszerű oka az, hogy az esztergomi nép a maga külön városában, a maga külön ősi szokásai közt megőrizte a maga külön viseletét és nyelvét is. Az esztergomi nyelvjárás a dunai nyelvjárás főcsoportjába tartozik. Első természete is az í-skedés. Az irodalmi é helyébe mindenüvé í-ket mond. így származik azután az ilyen szólás:- De szíp kíped van ídés rúzsám, de ídes szád van leikém, akárcsak a lípes míz, szeretník a vőfínyéd lénni.- Olyan igényéssen eriggyé akár a fírísz. De az i-ket meg gyakran közép é-kké módosítja:- Vérrad má Jancsi, fogd a véllát nos oszt ereggyé ki vinyégét vágni, mert istenugyse megszó a velág. Az o helyett szereti a nyíltabb a-t.- Randa álló szípen vág. De viszont az o-t cseréli az a helyébe.- Jó szovaztá máma, gyere hozzám vocsorára. A ragok 1-jét nem ismeri a népnyelv.- Siessé a hégyrű, hozzá a Jánoséktú új bort. De a szóközi 1-eket sem igen használja.- Óján óma, mint a szórna. Szereti a magánhangzós kezdetű szókat jól megnyújtani:- Cúkor-ídés, gyűkör-fínyés angyalom. Az ly-et éppnem nem ismeri.- Ijjen, ojjan barna kis jány. Misszó ehhő s kiráné. Bagó van a sindő hátán. Sokszor megduplázza a mássalhangzókat:- Fullánk járta. Pirossan süss kalácsot. Esső esik karikára. Hangvetései szintoly érdekesek:- Térbetyű lé. Szípen íg a viakszgyértya. Ikes igéket nem különböztet meg:- Nem dógozník, nem énník. De a második személyű sz igerag rútságát (például olvassz) fi- gyelemreméltóan szépíti az esztergomi nép, mikor így beszél:- Mit níző rám ojan szípen. Mit kereső ojan kíső idekint. Igen érdekes forgalmú duplázások a következők:- Ihatníkom van. Verekédhetníkém van. Aludhatníkom van. A névragozásból különös sajátosságok:- Innend-onnand. Az esztergomi tájkiejtés különben leginkább illusztrálja a következő két versike, mely országszerte forgalomban van: Vót éccér égy embér. Szakálla vót kendér. Szómábú vót háta. Viakszhú vót lába. Főmászott égy fára. Ecsúszott a lába. Betéttík égy lepedőbe. Úgy vittík a temetőbe. Égyetém bégyetém tengér tánc. Hajdú sógor mit kívánc. Nem kívánok égyebet. Csak égy darab kényeret. Ló, ló, nyomadík, bárány, tizedik. Üzsd ki szívem amellikét akarod. Talán bizon észt vagy ászt.” Közreadta: Pöltl Zoltán 32 hídlap
