Hídlap, 2007. február (5. évfolyam, 22–41. szám)
2007-02-17 / 34. szám
VIII HÍDLAP * 2007. február 17, szombat l ndíai magazin Novella Meséljünk a meséről Számadás DenesTaylor V alami nem jól van - gondolta Tamás, miközben kiakasztotta a szekrényből az érettségi öltönyét. Kissé kiment a divatból, de elhatározta, hogy mindenképpen azt veszi föl, abban ugyanis biztos volt, hogy az egész társaságból csak ő lesz az, aki még tudja viselni. - Nesze nektek elhízott, megőszült, megkopaszodott vén hülyék! - gondolta és valami kaján mosoly ült ki a szája szélére. Olyan kaján, cinikus és gúnyos mosoly volt ez, amitől elmélyülnek a ráncok az ember orra körül... „Harmincéves korán túl mindenki felelős az arcáért.” Ezt is a Tanár Úr mondta. Az ő arca milyen lehet most, hatvanon túl? Nem tudja meg, hiszen úgysem fog eljönni! Amikor a Tanár Úr először vonult önkéntes száműzetésbe, Tamás hétről hétre meglátogatta. Átvirrasztották az éjszakákat, hol teáztak, hol boroztak, hol csak ültek némán a tóparton és hallgatták a csendet. Tamás akkor, túl már sok csalódáson és meggondolatlan döntésen, de mégis nagyon fiatalon, nagy szentnek érezte magát. íme mindenki elhagyta a Tanár Urat, ő bizony nem! Időt, pénzt és fáradtságot nem kímélve itt tölti vele a hétvégéket, hogy vigasztalja. Mekkora önbecsapás volt, hiszen akkor is neki volt szüksége a Tanár Úrra és nem fordítva. Mégis jó volt fürdőzni a saját tökéletessége biztos tudatában. Ha már egyszer ő sem maradt meg az úton, amit Isten vagy a sors kijelölt a számára, legalább sorstársra bukkant, és ez nagyon megnyugtatta. Az „íme ő is” példája fölmentést adott saját gyengesége alól, megosztotta, sőt elhárította a felelősséget. Minden alól fölmentve érezte magát, mint majd még annyiszor! De meddig kap fölmentést? Legjobb barátja mondta egyszer, nagyon régen: „Bármit tehetsz, úgy fogadlak el, amint vagy!” Ilyet komolyan csak egyszer mondanak az embernek, akkor is csak a szerencsésebbeknek. Tamás túlérzékenységében mindig is hajlamos volt a szenvedésre, sőt gyakran a szenvelgésre. Számtalanszor esett a legvégső kétségbeesésbe, nyalogatta a sebeit, hogy aztán másnap megrázza magát és úgy tegyen, mintha semmi nem történt volna. Leszámítva gyerekkorának néhány zajos, mélyreható eseményét, valójában maga alakította a sorsát. Soha senki nem beszélt bele a döntéseibe, sőt mivel azokat általában úgy tudta tálalni, hogy maga is elhitte, a leghelyesebben cselekszik, a környezetét is rendre sikerült meggyőznie. Lenyűgöző volt a modora és rendelkezett valami olyan kétségtelen varázzsal, amivel csak az intelligens emberek rendelkeznek, azok sem mind. Mindenre képes volt azért, hogy szeressék. Sokáig arra sem figyelt, hogy őszinte-e az őt körülvevő rajongás, valóban barátai-e a barátai, vagy csak kihasználják, miközben jókat szórakoznak rajta és főleg belőle. Gyakran eszébe jutott egy régi fénykép, már nem is tudja, hova lett. Fehér ingben, pohárral a kezében „sármosan” mosolyogva ült kedvenc foteljében, a „fő helyen”, körülötte pedig mindennapos vendégei, régebbi vagy aktuális diákjai. „Imádói”, akik látszólag itták a szavait, ismételgették nagynak vélt gondolatait és aranyköpéseit, de leginkább a borát itták, mert fiatalok lévén ez volt számukra a legolcsóbb szórakozás. Aztán múlt az idő és a tanítványokból évfolyamokon keresztül összeverbuválódott haverok szépen lassan elmaradtak. Felnőttek, családot alapítottak és egyáltalán nem voltak már kíváncsiak arra, hogy Tamás hogyan issza le magát nap-mint nap, hogyan ismétli unos-untalan önmagát és miképpen válik a saját torzójává. A mostaniak pedig már „csókolomot” köszönnek az utcán és a telefonban. Milyen furcsa! Egyre több emberrel tegeződik, őt pedig egyre többen magázzák. Megszólításokban rejtőzik az idő múlása! Látszólag osztatlan népszerűsége ellenére bizonyos körökben mégsem volt közkedvelt. Sosem szerették például a nála érettebb úgynevezett „kemény férfiak”. Taszította őket a Tamásban minden kétséget kizáróan meglévő feminizmus. Pedig ő sokáig próbálkozott ezeknél is! Gyerekként hajlandó volt erejét megsokszorozva fizikai munkát végezni, látványos eredményeket produkálni „erőből”, pedig az ilyesmit nem sokra tartotta. Mindig az volt a véleménye, hogy amit a szellem erejével nem lehet elérni, azt nem is érdemes, vagy ha már ököllel kell eldönteni, kinél az igazság, akkor nem kell harcolni érte. A^ököljog nem az ő igaza volt. Gyerekkorában haverja apja, Feri bácsi például leplezetlenül ki nem állhatta. Pedig Tamás mennyire vágyott rá! Irigyen figyelte Öcsi örömét, amikor Feri bácsi Wartburgja délután befordult az utcába. Ő is szeretett volna részese lenne egy olyan apa-fiú kapcsolatnak, ami Öcsinek kijutott, neki pedig nem. Életének egy korszakában, a középiskolát megelőző években egyre jobban vágyakozott az apja után. Néha látta a városban, messziről, mindig valami elegáns új autóban- nem olyan Wartburgjai voltak, mint az Öcsiéknek- arra azonban nem volt bátorsága, hogy elmenjen hozzá, fölkeresse. Pedig valószínűleg csak meg kellett volna nyomni a csöngőt, és akkor másképp alakul az ő élete is, meg talán az apjáé is. De ott volt az a nő, akit gyűlölt, otthon meg ott volt a nagyanyja és az anyja, akiket, - úgy érezte volna -, hogy megcsal. Mennyit tudnak ártani a felnőttek gyerekes játékaikkal a gyerekeknek, mennyit tudnak ártani a szülők! Vajon miért utálta őt a Feri bácsi? Akkor fogalma nem volt róla, csak egyszerűen érezte az ellenszenvet. Érzékenyen és megbántottan félt a férfitől. Talán a viselkedésében, a modorában volt valami taszító? Ha visszagondol azokra az esztendőkre, ma már sokmindent megért. Tudálékos volt, még gesztusaiban is koraérett, fontoskodó, kövér kisfiú, minden csak nem igazi gyerek. Válogatottan kézbe kapott olvasmányaiból kölcsönzött válogatott stílusban adta elő a felnőttek véleményét. A szerepjátszás és utánzás nagy korszakában, amikor a gyerek alakítva majdani karakterét utánozni kezd, ő jobbhíján nagyanyját utánozta. Úgy tette föl a lábát a tévé előtt egy kissámlira, mint nagyanyja szokta a plüsspuffra, még a kisujját is úgy tartotta el a csésze fogásakor, mint ő. Nem tépte le magáról reggelente a ráerőltetett gumis nyakkendőt, pedig kiröhögték érte, sőt sokáig a cérnakesztyűt sem merte lehúzni a kapu alatt, mielőtt az utcára lépett volna. Ha tehette a felnőttek között volt, figyelte, hallgatta őket, ezek a felnőttek pedig általában a nagyanyja jobb kort megélt barátnői voltak, egy letűnt világ úri asszonyai, akik, ha már semmijük nem maradt, mert szép lassan mindent eladogattak, legalább úgy tettek, mintha még mindig birtokok, bankok és nagypolgári jövedelmek állnának mögöttük. „Ha húsz forint van a pénztárcádban mindig úgy fizess, mintha kétszáz volna mögötte!” - szokta mondani a nagyi és százasokat dobált a templom perselyébe vasárnaponként akkor, amikor háromhatvan volt egy kiló kenyér. De a sekrestyés kicsit mélyebben hajolt meg, amikor azt mondta „Isten fizesse meg!”, és a pap, a Frici bácsi, mintha nekik mutatta volna be a misét az oltárnál oda, a második sorba, ahol mindig ők ültek, és bár más is ülhetett volna, mégsem ült. A felnőttek között érezte jól magát. Szívta magába annak a letűnt világnak a hangulatát, értéknek könyvelte el az értékeit és határozottan kihúzta magát, amikor a Tatuka úgy szólította a nagyanyját, hogy „nagyságos asszony”. Tatuka része volt az életének, Tamás sokáig nem is tudta, hogy mi az igazi neve. Egy kis házban lakott a kert sarkában. Ez a ház egykor hozzá tartozott a kúriához, csak a háború alatt azt a szárnyat bombatalálat érte. Amikor aztán bejöttek az oroszok és egyre nyilvánvalóbb lett, hogy itt a kommunisták kerülnek majd hatalomra a Tatuka meg az Örzsi néni megkérték Tamás nagyapját, hagy maradjanak ott. A lebombázott szárny megmaradt részét kipótolták az összeomlott falak tégláiból, így keletkezett a kisház. Egy szoba konyhából állt, meg egy nyitott szaletliből, ami alatt a vízcsapon kívül csak egy pad volt. Dolguk végeztével ott szoktak ücsörögni az öregek. Az túlzás, hogy beszélgettek volna, mert általában az öregasszony beszélt, szidalmazta a Tatát, az meg békésen szívta a cigarettát a szipkájából. Soha nem válaszolt a szitkokra, leginkább azért, mert süket volt. Hogy valójában mennyire volt süket ez a kicsi, igen sovány, de hihetetlenül munkabíró ember, azt nem lehetett tudni. Praktikus süket volt, mert ha Tamás nagyanyja szólította, azt bárhonnan képes volt meghallani. A háború után egy darabig még eljárt dolgozni a bányába, aztán Tamás nagyapja elintézte, hogy nyugdíjazzák. Örzsi néni semmi nyugdíjat nem kapott - cseléd volt, mióta az eszét tudta - így aztán abból a kis pénzből éltek, amit a postás havonta a Tata után hozott, és amit az öreg sose látott, mert a felesége már a kapu előtt azonnal eltette. Örzsi néni hamar „nyugdíjba vonult” azzal, hogy beteg, pedig kutya baja nem volt, csak miután meghalt Tamás nagyapja és már a rendelőt sem kellett takarítani, megnőtt az osztályöntudata és levetette a cselédkötényt. (Folytatjuk...) A rút kiskacsa Pöltl Zoltán _____________ A mai korban, mely az elmúlt évtizedeket is jelenti egészen a múlt század feléig, az első számú közideál minden bizonnyal a szép nő volt és maradt. A szépség, mint egyfajta nyelvezet vette át a hatalmat a hétköznapok kommunikációjában. Az értékesnek, magasabb rendűnek tartott dolgok között a közfelfogásban sok esetben a női szépséget tették megcáfolhatatlanu! elsőszámúvá. A régi korokban élő, élesen elkülönülő osztálytársadalmakban létezett talán ilyen megszállottan a szépség kultusza, mint most. A szépség mellett a jelenkorban a rútság is divattá lett, de leginkább azok az élethelyzetek a közönség számára legvonzóbbak, melyek a rútból széppé való átalakulás misztikumát fejtik elő. I smét Andersen mesterhez fordulunk, hogy ezen a hétvégén egy ugyancsak klasszikus történetét nézzük meg figyelmesebben. A rút kiskacsa története nem egy „Quasimodo-sztori”, valahol már a mese elején sejteni lehet, hogy ezzel a kis madárkával, kis baromfival valami ugyan tényleg nincs rendben, de nem azért amiért folytonos vád éri, miszerint rémisztőén rút lenne. Olybá tűnik, hogy a környezete semmi módon nem képes elviselni a szokásostól eltérő méreteit, alakját és talán nem túlzás ezt állítani, semmihez sem hasonlítható egyéniségét. A közösségből kiemelkedő egyedi elítélésének tipikus példája a rút kiskacsa esete. Szándékosan nem írok „másságot”, ezt a kifejezést ugyanis már egy teljesen új, de talán mégsem az egyedi, megismételhetetlen személyiségek kiemelése okán csépelték el az elmúlt időszakban. Nézzük Andersen miként indítja a történetet. ,A zöld sűrű valóságos rengeteg erdő volt annak a kacsának, amelyik a fészkén ült, hogy tojásait kiköltse. Egy nap aztán fölpattant az első tojáshéj, utána a második, s a többi. „Sip-sip!” - örültek meg a világnak a fiókák, s kigombolyodtak a tojásból, mint megannyi megelevenedett tojássárgája. A kacsamama kinyújtotta a nyakát, és végignézett a kis seregen. - Lám, a legnagyobbik tojás még ott hever a fészekben. Jaj, meddig melengessem még? Most már igazán unom! - De mit tehetett, visszaült a tojásra.” Egy igazán izgalmas egyéniségnek még a születése is izgalmas, így van ez jelen mesénk főhősével is. A folytatásban meglátogatja kacsamamát egy szomszédasszony, aki él a gyanúperrel, hogy abban a nagy tojásban bizony egy ocsmány pulyka van, úgy véli ez egy.pulykatojás (még csak nem is kakukktojás!), és a pulykák nem kedvelik a vizet, tehát ezzel a jövevénnyel csak a gond lesz, prognosztizálta a cserfes kacsaszomszéd. Aztán kipattan ez a tojáshéj is és világra jött a mama utolsó kicsinye is. A bölcs kacsaszülő egyből a víz felé tereli kis övéit, ezen utolsóként a világra jövőt is. Amikor látja, hogy bizony a többi testvérével együtt ugyanolyan jól úszik a vízen, és nagy reménység van benne az életre, nem törődik vele, hogy ez a fióka bizony egy kicsit olyan furcsa. Nem mondja rútnak, bár megszenvedett vele a költéskor. Nem úgy a baromfi udvar, ahová elmennek az új fiókák a mamával. A baromfitársadalom többsége megbélyegzi és rút kiskacsának csúfolja a tőlük eltérő új madárfiókát. ,Az udvar népe mind őket szemlélgette, aztán megmondták, amit gondoltak: - Még ez hiányzott! Nem vagyunk elegen, most ezek is a nyakunkra jönnek! Hát az meg miféle, az a rút jószág? Ezt már nem tűrhetjük! - Egy kacsa mindjárt neki is ugrott, és megcsípte a nyakát.- Ugyan, hagyjátok! - védte az anyja. - Nem vét ez senkinek!- De nagyobb, mint más becsületes kiskacsa, és rút is! Ezért bizony verést érdemel! - kiáltotta az indulatos kacsa. ” Talán túlzás párhuzamot vonni, de én most mégis szükségét érzem, ez a rút kiskacsa történet kísértetiesen rímel a nagy német filmrendező, Werner Hercog egyik legismertebb munkájára, a Kaspar Hauser-re. Abban a történetben egy visszamaradott képességű, ha úgy tetszik lelki rútsággal bíró illető kálváriáját láthatjuk, ahogy egyre jobban kiderül, a társadalom nem tudja elviselni azokat az egyéni sorsokat, melyek az átlagosnál nagyobb gyámolításra, megértésre szorulnak. Abban a történetben egyenes út vezet a főhős halálához a nagyközösségből való teljes kitaszítottság. Itt, ahogy egyre inkább szapulja mindenki a kiskacsát, valahol már ott bujkál bennünk, meseolvasókban a sejtés, itt bizony nem a tömegnek van igaza, ez a kisfióka talán nem is rút, ahogy azt mindenki szajkózza. A „rút kiskacsa” a nyomás hatására elveszti önismeretét, önképét, és végül maga is elfogadja, hogy ő rút. Sőt, önazonosságának megismerése is teljesen hibás, de erről majd csak a mese végén. ,A szegény kiskacsát mindenki üldözte, még a tulajdon testvérei sem állhatták, s ha szóltak hozzá, csak így: - Bárcsak elvinne a macska, te utálatos szerzet! - Az anyja se volt jobb hozzá: - 0, csak már ne látnálak! - A kacsák csípték, a tyúkok vágták, még a szolgáló is rúgott rajta egyet, valahányszor etette az aprójószágot. ” Végül a rútnak titulált kacsa világgá ment, s bár hosszú útja során először nem tudott sorsán változtatni, a megaláztatások és a róla mesterségesen kialakított hamis kép egyszer csak szertefoszlott. Aztán - mert, hogy ez a mese Andersentől nem mindig elvárható módon csak jó véget ér - a szépségipar standard leckéjeként, az átalakítás, a metamorfózis csodájaként a létezőből felsejlik egy bámulatos lény, amelyik nem is kacsa. Az idő meghozta gyümölcsét, az, aki egykor rút kiskacsának csúfoltak, teljesen más lett. Jókor, mert már bizony azon gondolkodott, hogy véget vet életének. ,A szegény kiskacsa fejét a víztükörre hajtotta, úgy várta a halált. De mit pillantott meg a tiszta vízben? Nem a hajdani idomtalan, szürke tollú, rút kiskacsa képét, hanem egy pompás, gyönyörű hattyúét - tulajdon képe mását. Ha valaki hattyútojásból kel ki, hattyú marad, ha baromfinép között nevelődik is! Most már örült a hattyú, hogy annyi bajt és nyomorúságot ért; így tudta igazán értékelni a boldogságot. Hattyútársai körébe gyűltek, gyöngéden simogatták csőrükkel. És az öreg hattyúk fejet hajtottak a hajdani rút kiskacsa előtt. ”
