Hídlap, 2006. december (4. évfolyam, 236–257. szám)

2006-12-30 / 257. szám

VIII HÍDLAP • 2006. december 30., szombat hídlapmagazin Kocsis L. Mihály Megszentelődni és másokat is megszentelni! (A mártír Brenner János atya a boldogság útján -2.) V asárnapi szentmisén vagyunk egy Vas megyei kis faluban, Jákon. Advent harmadik vasárnapja van, a temp­lomokban ilyenkor gyújtják meg az adventi koszorú harmadik gyertyáját: két lila után a rózsaszínt. Mert ez az öröm napja. Ezerkilencszázötvenhét december tizenötödi­ke azonban a szomorúság napja. A gyász napja. A tragédia napja. A döbbenet napja. Meggyilkoltak egy papot. Valahol a határszé­len, nem messze ide - mondja a tisztelendő úr a prédikációban imádkozzunk érte, kedves testvéreim... Egy kilencéves kislány hallgatja a prédiká­ciót, utána futva teszi meg az utat hazáig. Egy papot! Otthon szinte egy szuszra hadarja a hírt, de hát, miért, miért, kérdezi. Egy papot?! Édesapja (orosz fogságot megjárt katonaember) csöndesen mondja neki:- Kislányom, te ezt még nem értheted. De van-e, aki érti? A gyilkosságról évtizedekig nem szabad beszél­ni. Az 1957. december 15-ére virradó éjsza­ka megölt rábakethelyi káplán nem egyszerűen meghalt, de... nem is létezett. Mi az, egy ember emlékét (életét) eltörölni egy olyan hatalomnak, amely a múltat is képes volt - és végképp! - eltö­rölni?! Az, kérem, semmi. Rutingyakorlat. A huszonhat éves korában elpusztított fiatalember fényképe darab ideig még ott függött a falon papi tanulmányainak egykori színhelyén, a győri szemináriumban. De csak rövid ideig, mert egy­szer egy pesti hivatalos (egyházügyi hivatalos) embernek megakadt rajta a szeme. Mit keres ez itt? - kérdezte felelősségre vonó hangsúllyal, és levétette. „Intézetünk növendéke volt, életét adta 1957-ben”... Ugye, ez egy lázító felirat. Életét adta. Az életét elvették. Miért? Meghala és eltemették, de jött a harmad- és negyednap s nem támadott föl. Mert nem Isten fia volt, „csak” Isten gyermeke, ahogy mi is, mindannyian (s talán nem csak azok, akik hisz­nek benne). Az örök világosság... Igen, az örök világosság azonban fényeskedik neki. „Ez a vágyaim netovábbja: szentnek lenni, megszentelődni és másokat is megszentelni! Jézusom szentséges Szíve légy velem!” Ezt írja a fiatal papnövendék lelkinaplójában. Aztán halála után eltelik tíz év, húsz év, harminc év..., először harminchárom év után lehetett beszélni róla. Harminchárom. Krisztusi kor - szokták volt mondani. Most azonban már egy híján ötven évvel vagyunk a brutális gyilkosság után. S mint múlt heti magazinunkban hírt adtunk róla (Az elné- míthatatlan csend): a szombathelyi egyházme­gyében megnyílt a Brenner János Emlékév. Az egyház hivatalosan hét évvel ezelőtt (1999-ben) kezdeményezte vértanújának boldoggá avatását, s ebben az évben végre Róma elé kerülhetnek az „iratok”. A hívek ezrei lassanként immár két évtizede könyörögnek a szentmiséken azért, hogy János atya a boldogok sorába léphessen. Boldog Brenner János atya? Öcsénk a halál­ban, testvérünk a szenvedésben. Ez volt „vágyai netovábbja”? Bizonyosan nem. Nem ő kereste a halált, hanem az a gya­lázatos halál kereste meg őt. A Sötétség erői csaptak le rá, az Öröm vasárnapja előtt, a sötét­ség éjszakája (december 21.) közeledvén. Volt-e bűne? - kérdezzük. Volt. Másokat akart meg­szentelni. Az Istentől, Jézus Krisztustól kapott életszentséggel. Az életével akart szolgálni. De már csak a halálával volt neki lehetséges. „Málcsi néni - mondta a gyilkosság reggelén a fiatal káplán a parókia házvezetőnőjének, Tauszer Amáliának (aki éppen a déli paprikás csirke elkészítésével foglalatoskodott a konyhá­ban) -, Málcsi néni, olyan gyönyörű a reggel, át tudnám ölelni a világot!” Ezt a mondatot egy, a tragédiát felelevenítő riportban (Vasvármegye, 1990. szeptember 30.) olvasom. Nagyon is illik ez a mondat egy huszonhat éves fiatal ember­hez. Átölelni a világot. És egy paphoz is illik. Hiszen a világot Isten teremtette, és Isten: maga a sugárzó szeretet. Átölelni... De azon az éjszakán már csak az Oltáriszentséget ölelheti magához, miközben zuhognak rá a gyilkos késszúrások a zsidai erdőszélen. Öleli a Legszentebbet á nyakába akasztott burzában, a szent olajjal együtt. Az utolsó kenetet készült feladni egy haldok­lónak. Legalábbis így hitte. Az a tizenhat éves isme­rős fiú, aki bekopogott hozzá a papiakba azon az éjszakán, ezt mondta neki. Haldokló nagy­bátyjához hívta. A gyilkosságot utólag sokféleképpen rekonstruálták, és talán nem lepődhetünk meg azon, hogy a hivatalos verzió(k) volt (voltak) a legtámadhatóbb(ak). Cui prodest? Kinek állt érdekében, miért tette? Ez a bűnüldö­zők klasszikus kérdése. Miért ölnek meg egy papot. Hát a pénzéért, persze! (Lásd még erről: „megélhetési bűnözés”!) 1957-et írunk! Vajon mennyi pénze van egy papnak?! Sebaj, van a híveknek! Hiszen éppen a magyarlaki templom építésére gyűjtenek. Igaz. De azt is tudja min­denki a faluban, hogy a pénz sohasem időzik a plébánián. Talán egy jó vacsora, legfeljebb ennyire számíthatna egy betörő a parókián, de ő is csak addig, amíg „Málcsi néni” haza nem ballag a dolga végeztével. Akkoriban ketten laknak a házban. A plébá­nos és káplánja. Málcsi néni később, a kihallga­tások során (sorozatban viszik be őket a rend­őrségre, Szentgotthárdon, sőt Szombathelyen is) egyszer azt hallja két rendőr beszélgetését figyelve, hogy az „öreg pap” meg a házveze­tőnője gyilkolta meg azt a kis papot. De már a gyilkosság éjszakáján azzal küldenek ki egy rendőrt a kapitányságról: ugyan, nézzen már utána a bejelentésnek, „Valami kispap öngyilkos lett Zsidán...” És a helyszínelők első dolga, hogy a parókián kitépjék a beíró könyv utolsó lapját, ahová János atya feljegyezte: hová indul, feladni a betegek kenetét. A történteket azonban össze lehet rakni, évti­zedek után is. És már 1990-ben elkezdték összerakni a Vasvármegye című lap kíváncsi, hivatásukat szerető újságírói (mert bizony, ilyenek is van­nak!); megkeresve az egykori tanúkat, nyomo­zókat, gyilkosokat... Igen, gyilkosokat. Mert a hivatalos verzió szerint csak egy elkövető van (ó, az örök „magányos gyilkos”!) - gyilkos azonban kettő is. Az elsőt (kétszer is) halálra ítélik, de aztán... három év után szabadon enge­dik, s még kártérítést is kap. A másodikat nyolc év után „kapják el”, éppenséggel a váci börtön­ben. A gyilkosságot ő is elvállalja, le is ül vagy hat évet a megítélt nyolcból, de 1990-ben már tagadja a vádat. Ó az a tizenhat éves, büntetett előéletű fiú, aki bekopogott János atyához azon az éjszakán. Mint évtizedek múltán elmondta: megbízatás­ból. Ki bízta meg? Erről hallgat K. Tibor. A riporternek azonban elmeséli, hogy János atya meggyilkolása után egy évvel az édesanyját lelőtték, „...a laktanya melletti földeken dolgo­zott. Egy tiszt »tévedésből« rálőtt.” A tisztet fel­mentették. Amikor K. Tibort nyolc évvel a gyil­kosság után az első kihallgatásra viszik, valaki azt súgja neki: „Gondolj az anyádra, fiú!” T. Ferenc (az „első” gyilkos) ellen az egyik legfőbb bizonyíték a helyszínen megtalált kalap­ja volt. Igen, ez az ő kalapja - mondta vallomá­sában. Igen, ez az én kalapom - mondta aztán később K. Tibor is. Ezerkilencszázötvenhetet, illetve ezerkilencszázhatvanötöt írtunk. Ugye, bizonyíték nélkül immár senkit sem lehet elítél­ni. Legföljebb lelőni. Legföljebb agyonverni, eltüntetni. Legföljebb harminckét késszúrással megölni. Mint Krisztus vértanúját, János atyát. Rábakethely ma Szentgotthárd II. kerülete, Zsida - ahova János atyát hívták - a III. kerü­let. Ha valaki gyorsan akar az egyik helyről a másikra érni, nem a köves utat választja a falun keresztül, hanem átvág az erdőn. Ha filmen kép­zeljük el a jelenetet, nagyon technikásán kellene világítani, hogy lássunk is valamit. Ketten lépe­getnek a sötét erdőben. Elöl a pap, hosszú kabát­ban, karingben, stólával, nyakában a szentsége­ket tartalmazó bur/a. Egy rúdlámpával világítja kettejüknek az utat. Mögötte halad a fiú. Tudja, hogy neki mindjárt menekülnie kell. Ha kiérnek az erdő szélére. Évtizedekkel később majd azt mondja: nem tudja, mi történt, mert elfutott. S.-ék portáján hallják a hangokat, s később elő is merészkednek (anya és lánya) az őijöngve ugató kutya közelségében bízva. A kert végében, a trá­gyadomb mellett fekszik egy test. Még van benne némi élet, hörög. Istenem! Ez a mi papunk! „Jaj, Istenem, segítség! Ne bántsatokl” - korábban erre a kétségbeesett kiáltásra figyeltek föl. Dulakodás, rohanó lábak. Ne bántsatok- könyörög az áldozat a magányos gyilkosnak. A boncolási jegyzőkönyv harminckét késszúrást talál a testén, a legtöbbet válltól fölfelé. A lég­csövét is elmetszik; a szakvélemény szerint az áldozat saját vérétől fulladt meg. Aznap éjszaka disznótoros mulatság van a tiszti klubban, a „jobb emberek” ott mulatoznak, a kapitányságról azonban kiküldenek egy köz­rendőrt az „öngyilkoshoz”. Másnap délutánig posztói magányosan, akkor végre megérkezik a hatósági orvos. A holttestet a pajta leemelt ajtajára fektetik és levetkőztetik. 1957. december 15. Mint említettük: ez Advent harmadik vasárnapja. Az öröm gyertyá­jának meggyújtása van soron.- Én az év novemberében kerültem Lentibe- meséli Brenner József plébános úr, szombathelyi püspöki helynök, János atya öccse (hárman voltak testvérek, s mindhárman a papi hivatást választot­ták) -, ketten voltunk káplánok, ez már tizenhato- dikán reggel volt, a mise után a káplántársammal rendezkedtünk a keresztelőkét körül, amikor sza­ladtak értem, hogy gyorsan menjek, mert távirat érkezett hazulról. Siettem a plébániára, a táviratot édesapám küldte: „Gyere haza. Jancsi tragikusan meghalt.” Hirtelen nem is értettem. Aztán anra gondoltam, hogy talán motorbaleset, mert volt neki egy kis Csepel motorkerékpárja, és még az a rossz érzésem is támadt, hogy talán nem vélet­lenül. Hiszen néhány hónappal korábban már érte egy furcsa támadás. Amikor az egyik filiára motorozott, valakik fahasábakat dobáltak a kere­kek elé, hogy felbukjon. Futottam a postára, hogy hazatelefonáljak, s ott tudtam meg, hogy valójában mi történt. Hogy Jancsit meggyilkolták. A Brennerek híres szombathelyi család, a legendás nagypapa, néhai Brenner Tóbiás a tízes évek végén volt városi polgármester, s tíz gyermeket nevelt. A tizedik, József, gépészmérnök lett, bár gyermekkorától kezdve oly buzgón gyakorolta hitét, hogy édesanyja papi hivatást gondolt neki. Végül is az ő fiai kötötték meg ezt a legszorosabb szövetséget Istennel: László, János, József. A két idősebbik fiú még magára öltheti a ciszterci rend köntö­sét, de közülük János már csak a noviciusokat illető fehéret (mert 1950-ben megtörténik a szétszóratás). „Jancsi” az Anasztáz szerzetesi nevet választja. Anasztáz az ógörögben Föltámadotthoz tarto­zót jelent. Talán éppen ezekben a napokban írja a fiatal szerzetesjelölt lelkinaplójába e sorokat: „Szívem legnagyobb hálájával és szeretetével köszönöm Neked azt az igen-igen nagy kegyel­met, hogy szolgálatodra rendeltél. Add, hogy életem méltó legyen hivatásomhoz, hogy szent lehessek, mert én egyszerre mindent és egészen fenntartás nélkül akarok Neked adni!” Méltónak lenni! A méltó szolgálat áldozatos életet jelent, de nem feltétlenül életáldozatot. De van valami jel­képértékű abban, ha egy ifjú papi ember úgy végzi odaadó életét, hogy halálában a Legszentebbet, az Oltáriszentséget öleli magához, mint ama római vértanú, a kis Tarzicius. „Tarzicius halálos sebet kapott. Halántéka beszakadt és a kőpad éles széle szétroncsolta az ott futó ereket. Tudta, hogy meg fog halni. És azt is tudta, hogy egy kereszténynek hogyan kell meghalnia. Miközben - így érezte - egy feneketlen szakadékba zuhant lefelé, amely­ben egy csendes, de ellenállhatatlan erejű örvény forgatta, megpróbált imádkozni.” (Viz László: Tarzicius - Ecclesia, Budapest) „Istenem...!” - hallották az S. portán azon a rettenetes éjszakán János pap utolsó kiáltását. , A boldogságot - úja Hamvas Béla - csak az búja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküld­ték, az útra bocsájtó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit. Segíts, adj enni, adj ruhát, mindenre vigyázz úgy, mint önmagadra, és ne hagyd a sötétségben elme­rülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Elbocsájtlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tiéd.” Eredj és élj! Miért kellett Brenner János Anasztáz atyának meghalnia? Miért kellett azoknak a papi emberek­nek meghalniok 1957 őszén szerte ebben a meg­gyötört, megvert és levert országban? (Az adatokat lásd Hetényi Varga Károly történeti munkáiban!) Valakik talán tudják a választ. De hallgatnak. Ez a csönd azonban nem a lélek csöndje. Sötét e hallga­tás. Pedig csak gyónást követhet feloldozás. A z anya. Most képzeljük el az Anya fáj­dalmát, akinek három papfia közül az egyiket lemészárolják, mintha nem is halhatatlan lélek volna benne! Az anya még harmincnégy évet élt János fia halála után. 1991. december 24-én, Szenteste napján hunyta le örökre a szemét. „Nálunk - mondja József atya a családban, Jancsika halála után többé nem állítottunk karácsonyfát.” - Julianna néni legnagyobb fájdalma az volt, hogy évtizedekig beszélni sem lehetett a fiáról, s én a halálos ágyánál fogadalmat tettem magamban... A szombathelyi Bukits Miklósné az a kilenc­éves jáki leányka, a kis Balogh Ilonka, aki a gyilkosság reggelén az apjához szaladt a kétség- beesett kérdéssel: miért ölnek meg egy papot. Ma már sejti a választ. <-c=s>> Ezerkilencszázötvenhét sötét decemberében megöltek egy papot. Megöltek egy papot. Egy huszonhat éves, fiatal embert. Azt mondták neki azon a sötét decemberi éjszakán a nyu­gati határszéltől alig néhány száz méterre levő plébánián, egy haldokló várja: vinné el neki a betegek szentségét. És ő indult; a szentelt ostyá­val, a szent kenettel. Nem mérlegelt. Ment! De gyilkosok várták. Gyilkosok, akik harminckét késszúrással végeztek vele. Ezerkilencszázötvenhét sötét decem­berében ... Pogányok idején. ;,Az Isten-szeretőknek minden javukra válik!” Ez volt János atya újmisés jelmondata. Ezek a szavak olvashatók a szombathelyi családi sír­bolton is, ahova meggyalázott testét eltemették 1957. december 18-án.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom