Hídlap, 2006. november (4. évfolyam, 216–236. szám)
2006-11-25 / 233. szám
HIDLAP • 2006. november 25., szombat hídlapmagazin Érdekességek a múltból Cenzúra és cenzorok Cenzor. Úgy illik vélekedni róla, hogy ő volt minden időben minden jó elrontója. Miatta nem jelenhetett meg semmi, ami igazán modern, ami progresszív, vagy esetleg merész. Ő ugyanis mindenütt mindenben mindenkit gátolt. A sajtó, a nyomtatott betű hiénája volt. Éppen ezért minden valamirevaló nagy nemzeti felbuzdulás idején a vesztét óhajtották. És ha a követelések pontokba foglaltattak, ő is mindig az eltörlen- dők között volt. Csakhogy a múltbeli világ ennél árnyaltabb. Először is volt külön egyházi és külön világi cenzúra. Lényegében az egyházi ma is a klasszikus szabályok szerint működik, s a nagy egyházi kiadványokban ma is ott áll a hivatalos ellenőr neve. A világi művek és szerzők írásai cenzúrázásának koronként változó célja és szigora volt. Természetesen az adott rendszerrel komolyan szembeforduló műveket kiszűrték, ugyanúgy, mint a silány tartalmúakat. 1801. szeptember 12-től Bécsben, a rendőrminisztérium keretében működött a cenzúra-ügyosztály. Tessék csak figyel- 'ni, hogyan szól az 1810-es bécsi rendelkezés: „Azon munkák, melyek az államigazgatást a maga egészében vagy egyes ágaiban méltányolják, egyben a hibákat és balfogásokat is feltárják, s valamely üdvös dolog elérése érdekében az eszközöket és módokat is megjelölik, az ilyen munkák komoly indok nélkül nem tilthatók el, még akkor sem, ha a szerző elvei és nézetei a kormányéival ellenkeznek.” Ezen az uralkodó a következő év augusztus 6-án végül is szigorított. A cenzor feladata tehát nem az volt, hogy minden erejével megakadályozza az ilyen művek közreadását, hanem hogy tompítva egyes kijelentéseit, annak megjelentetését segítse. Széchenyi István majd’ minden műve e kategóriába tartozik, s a cenzor addig-addig finomította azok néhány kitételét, hogy a gróf 1850 előtti írásai végül is cenzori engedéllyel megjelenhettek. Gondot talán csak a Stádium okozott, melyet még a cenzor sem tudott kellően tompítani, olyannyira, hogy a mű megjelenését követően el is távolították hivatalából. A kinyomtatandó írásművek őre -néhány viharos évtől eltekintve - olvasott, művelt, legalább öt nyelvet beszélő ember volt, aki a kéziraton 'átrágta magát, s ha azt nívósnak tartotta, igyekezett „szalonképessé” tenni, majd ezt követően ajánlotta kinyomtatásra. Ez természetesen nem mindig sikerült, mert például Wesselényi Miklós nem fogadta el a Balítéletekről készült cenzori javaslatot, nem kívánt javítani a kéziraton, s ezért annak kinyomtatását - érvényes engedély nélkül - hazai nyomda nem is vállalta. Ez az 1830-as években volt, amikor a nyomdászok még emlékeztek elődjükre, Länderer Mihályra, aki egykoron egy jakobinusnak minősített kiadványt adott közre engedély nélkül, s ezért a Martinovics-per során komoly börtönbüntetést kapott. • V. P. Orvosságok és orvoslás Az 1770-es évekre már elfogadott jelszóvá lett a köznép meg- míveltetése, amely felvilágosító könyvek sorát hozta magával. Tanácsokat a növénytermesztésre, az állattartásra, számos „baromorvosló” könyvet és néhány illemtant. Az embert gyógyító növényekről, közegészségügyi tanácsokról, a bábákról viszont meglehetősen kevés kötet adatott ki. Óvni a növényt, meg az állatot kellett, a parasztember meg vigyázzon magára, - valahogy így hangozhatott a fejekben a kor ideológiája. Nézzünk néhány példát! 1772-ben könyv jelenik meg a dohánytermesztésről, és azzal egy időben egy mű, amely a ma oly divatos „egészségmegőrzési programról” szól, a címe pedig ez volt: „A néphez való tudósítás, miképpen kelljen a maga egészségére vigyázni.” A következő esztendőben hasznos kiadvány jelenik meg a juhtartás- ról, s ötödik kiadásban adják közre a „Házi különös orvosságok” elnevezésű kötetecskét. Csapó József botanikája - ez is ismeretteijesztő munka - a következő év „termése” akárcsak a len vetéséről szóló szebeni kötet. Adtak ki még könyvet a juhokról Pozsonyban, Kolozsvárott meg a méhekről. 1776-ra készült el az angol Edward Wood „Gazda ember könyvecskéjéből” készült fordítás. Valószínűnek látszik azonban, hogy ez néhány ponton eltér az itthon megszokottaktól, így valódi haszna kétséges lehetett. Még akkor is, ha azt a nagyhírű Weszprémi István főorvos úr ültette át magyarra. Ugyancsak kis hatású lehetett a szebeni Miháltz István Veres „Paraszti majorja”, pedig az háromszáz oldalnál is vastagabbra sikeredett. Az 1780-as év hasznos kiadványa volt a szőlőművelésről szóló Prónay-kötet, majd a következő esztendőben Bruz László „Házi patikája”. Érdekes a Meyer-féle, hölgyeknek írt erkölcstan 1783-as magyar fordítása, majd Pulszky Károly eperjesi selyemmívelési kötete. A szorgalmas Kónyi János 1786-ra egy Tessedik Sámuel művet adott közre mintegy félezer oldalon. És továbbra is íródtak könyvek a méhekről, a juhokról, a selyemeresztő bogarakról, a dohánytermesztésről, a baromvásárlásról, a lóhere vetéséről, az eperfák neveléséről és más hasonlókról. Mindemellett néha az emberről is szóltak: Csapó József és Szentmihályi Mihály 1791-ben két egészségtant adott ki akárcsak Kiss József 1796-ban. Ám az emberről szóló munkák, tanácsok összefoglalói lényegesen kisebb számban fordultak elő a könyvpiacokon, mint a növénytermesztésről, vagy állattartásról íródottak. • Petrov Tudni illik, hogy mi illik! -11. rész Mai témánk a dohányzás illemtana. Igen, ilyen is van. Persze, hogy van, hiszen az emberiség két hatalmas táborra oszlik, a dohányosok és nem dohányzók táborára. Nem tudnám eldönteni, melyik tábor a nagyobb. Annyit azért jeleznék, hogy jómagam a dohányzók táborába tartozom és talán nem tudok majd teljesen tárgyilagos maradni, de ígérem igyekszem... A dohányzás írott szabályzata: 1. Ne gyújtsunk rá ott ahol nem szabad! Tilos a dohányzás közlekedési eszközökön, ruhatárban, liftben, kulturális előadáson, előadótermekben, egyre több étteremben és hivatali szobában, egyes légijáratokon, valamint mindenhol, ahol ez jelezve van. Ilyenkor a dohányzás mellőzése nem illemszabály, hanem előírás, tehát meg se kérdezzük rágyújthatunk-e. Nemcsak ott nem lehet rágyújtani, ahol ezt tábla jelzi, hanem olyan helyen sem, ahol nincs hová szórni a hamut illetve nincs hová dobni a csikket. 2. Használd a hamutartót! Ne hamuzzunk a földre, ne tapossuk el a csikket a padlón vagy szőnyegen! 3. Anélkül, hogy tilalmi tábla jelezné, vannak helyek és alkalmak, melyekre a dohányzás tilalma vonatkozik! Nem illik dohányozva belépni egy üzletbe, - bár azt hiszem ez esetben ki is penderítenének az alkalmazottak az üzletből. Nem illik rágyújtani ünnepélyes alkalmakkor, amikor valaki beszédet mond, legyen az egy ünnepélyes szónoklat vagy egy egyszerű pohárköszöntő. 4. Nem illik dohányozni nagy tömegben, tolongásban! Gondoljunk arra, hogy nemcsak mi égethetjük ki más ruháját, hanem más is a miénket. Még akkor se tegyünk hasonlót, ha mindenképpen a kisiparosokat (például a műstoppolókat) akarjuk támogatni. 5. Nem illik égő cigarettával, szivarral, pipával belépni valahová! Nem illik égő cigarettával belépni épületbe, lakásba, hivatalba, nyilvános helyekre, gépkocsiba be- és kiszállni, bemutatkozni vagy fogadni valakit. Égő cigarettát vagy szivart szájban huzamosan tartani nem szabad. Ha például egy hivatalba készültünk, de várnunk kell, a várakozás során rá lehet gyújtani, de amint felszólítanak, hogy menjünk be, azonnal el kell oltani a cigarettát. Még véletlenül se tegyünk / mondjunk olyat, hogy „egy pillanat még ezt elszívom”. Ettől függetlenül idegen helyen illik megkérdezni (ha nincs a dohányzásra utaló tábla elhelyezve), hogy rágyújthatunk és ha igen, hol. 6. Figyeljünk azokra, akik nem dohányoznak! Nem mindenki szereti a dohányfüstöt, ezért figyeljünk arra, hogy hová fújjuk. Nem illik valakinek az arcába fújni a füstöt, és nem illik úgy tartani a cigarettát, vagy szivart vagy pipát, hogy a füst valaki arcát érje. Ugyan a mondás azt tartja, hogy szépre száll a füst, de a szépségnek kimondottan árt a dohányfüst okozta köhögés, tüsszögés, könnyezés. 7. A kínált cigarettát illik visszautasítani vagy legalább is nem állandó jelleggel elfogadni! Egy igazi dohányos ragaszkodik a saját cigarettájához, más dohányáru - még ha jobb és drágább is - nem „ízlik” neki. Nem kell tehát megsértődnünk, ha valaki nem fogadja el tőlünk a kínált dohányárut, de nekünk sem kell senkire ráerőltetni a cigarettánkat. 8. Az asztalnál történő dohányzás: Asztalnál étkezésnél az általános szabály az, hogy csak a főétel után gyújhatunk rá. Tehát étkezés közben leghamarabb a hús és a tészta között illik rágyújtani, és csak akkor, ha a cigarettázásra engedélyt kértünk és kaptunk vagy maga a házigazda is rágyújtott. Ezt megelőzően csak akkor megengedett a dohányzás, ha a vendéglátó is dohányzik. A cigarettát azonban minden fogás megkezdése előtt el kell nyomni, nem füstölöghet a hamutartóban, miközben eszünk. A főétel előtti fogások között rágyújtást amerikai szokásnak tekintik, de akár magyar is lehetne. Ezzel szemben az angolok díszétkezésen egyáltalán nem dohányoznak, hanem csak akkor, amikor a házigazda felszólítására átmennek a dohányzóba (könyvtár, társalgó stb.). Függetlenül attól, hogy valaki dohányzik-e vagy sem, étkezés közben ne tegye! 9. A kínálás és a tűzadás: A kínálás az első rágyújtáskor, ha a dohányzásnak nincs akadálya, majdnem kötelező, a továbbiakban nem, de udvarias gesztus. A szomszédokat meg kell kínálni, kisebb társaságban mindenkit. Elfogadni vagy visszautasítani szabadon lehet, de visszatetsző mindig más cigarettáját szívni. (Itt utalnék a 7. szabályra.) A tűzadás: tüzet ad a férfi a nőnek, a fiatalabb az idősebbnek, megrögzött dohányosok között a megkínált a kínálónak (viszonozzuk a másik udvariasságát). A tüzet adó nem tarthatja a szájában a cigarettát tűzadás közben. A gyufát a dobozon magunk felé húzva gyújtjuk meg és tűzadás után elfújjuk, és nem ide-oda lengetve oltjuk el. Öngyújtóval történő tűzadásnál mindenkinek külön kat- tintjuk fel a lángot. De először magunk előtt meggyújtjuk és aztán az égő lángot adjuk át. Nem illik az öngyújtót a másik orra előtt kattintgatni. A láng végét tartjuk a cigarettához, nem a láng közepét, és csak addig tartjuk ott, amíg a cigaretta vége egyenletesen felizzik. Szivarra rágyújtónak nem adunk tüzet, hanem egy doboz gyufát vagy öngyújtót nyújtunk át. Ellentétben a múlttal, amikor csak a férfiak adhattak tüzet a hölgyeknek, ma már a hölgyek is adhatnak tüzet a férfiaknak. . 10. Beszéd közbeni dohányzás: Beszéd közben vegyük ki a szánkból a cigarettát, szivart, pipát. Nem illik valakivel úgy beszélni, hogy közben lóg a szánkból a cigaretta. Egyes esetekben - főképp, ha a főnökünkkel vagy egy hölggyel beszélünk - a beszéd közben a szájban tartott cigaretta nem csak illetlenségnek, hanem egyenesen sértésnek számít. A nők egyenjogúsága ma már az élet szinte minden területén megnyilvánul, azonban ami a dohányzást illeti, tegyünk egy kivételt. Lehetőség szerint Mi hölgyek, hagyjuk a férfiakra a pipázást és a szivarozást. Biztos vagyok benne, hogy sok olyan helyzet lenne még, amikor is lehetne alkalmazni a dohányzás további illemszabályait, de talán ezt egy nem dohányzó tudná még részletesebben önök elé tárni. Végezetül egy kis humor, Dick Gregory gondolatait idézve: „Mindenki egyre csak arra figyelmeztet, ne dohányozzak. De muszáj, elvi kérdés ugyanis, hogy ki irányítja az életemet: én vagy a Reader's Digest.” • Kanalas Andrea
