Hídlap, 2006. november (4. évfolyam, 216–236. szám)
2006-11-18 / 228. szám
hídlapmagazin 2006. november 18., szombat • HÍDLAP Magyar jelképek alkotója Számos munkájával vált részévé a régióban és Kárpát-medence-szerte. Nem festményeket, rajzokat vagy szobrokat készít, mégis az örökkévalóságnak és a magyar múlt ismerete alapján dolgozik. A címertan rendszerét és szabályait használva készíti címereit, a legkülönbözőbb megrendeléseknek eleget téve. Települések, intézmények, valamint egyházi és világi közösségek kérik, hogy az egyetlen magyar címerkészítő és jelképtervező egy csak rájuk jellemző és őket jelképező egyedit alkosson. Pécsi L. Dániel küzdelmei a munka mellett a magyarság teljes Kárpát-medencei történetének ismerője, az összetett önazonosság tudat harcosa, akivel a kisebb- nagyobb közösségek csak az igazság fényében nyernek békét.- Hány ember él jelenleg Magyarországon, aki ugyanazt csinálja, mint Pécsi L. Dániel?- Legjobb tudomásom szerint így, ahogy én ezt a foglalatosságot elneveztem jelképtervezőnek, egyedül vagyok. Amúgy ez a tevékenység egy csapatmunka.- Mi a története pályája indulásának?- Dorogon születtem 1951 -ben. Itt jártam általános iskolába, aztán mindkét szülőm, főleg édesapám, úgy gondolta, hogy akkor leszek jó ember és jó szakmát választó ember, hogyha én Budapestre megyek valamilyen jeles műszaki szakközépiskolába tanulni. így kerültem 1965-ben a fővárosi villamosenergia ipari technikumba. Igaz, itt már az első évben rájöttem, hogy ez nem az én világom, de azért még becsülettel elvégeztem ezt az iskolát is. Közben kollégista voltam, és a kollégiumban volt egy festőművész nevelőtanár, aki szinte fölfedezte bennem, hogy nem a legjobb választás volt ez a szakma. Aztán, hogy ne vigyenek el katonának elmentem a Kandó Kálmán főiskolára, de ekkor már behatóan foglalkoztam képzőművészettel, zenével, irodalommal. Már egy másik munkahelyen, az Aluterv-nél dolgoztam, amikor 1975- ben mai lakhelyemre, Óbudára költöztünk. Itt a Zichy kastélyban létrehoztunk a barátaimmal egy közművelődési hanglemez klubot, amiből aztán egy országos hálózat is kialakult később. Miként az esztergomi Balassa Bálint Hanglemez Klub is, melynek ugyancsak alapítója voltam 1978 végén. 1979-ben Pintér Józseffel, Koditek Pállal, Horváth Istvánnal és Nagyfalusi Tiborral megrendeztük Esztergomban az első Balassi- fesztivált. Esztergomhoz családi kapcsolataim révén is kötődöm, hiszen, dr. Bartl Lőrinc, aki Lékai László bíborosnak volt őrkanonoka, nagybátyám volt. Ót látogattam sűrűn, és ő is nagyon sokat segített ennek a Balassi fesztiválnak. '75-ben az említett óbudai közművelődési körbe, olyan előadókat hívtam meg, mint László Gyula professzor, Benda Kálmán vagy Nemeskürty István, illetve járt ott többek között a Kecskés együttes is, de az akkor egyre aktívabb régi zene- és népzenei mozgalom legjelentősebb képviselőivel jó kapcsolatba kerültem. Ezek az előadók, művészek azt erősítették meg az emberben, hogy milyen gazdag kulturális múltunk van nekünk magyaroknak zenében, irodalomban, képzőművészetben. Amikor ezen előadók számára kiderült, hogy én, mint villamos üzemmérnök foglalkozom olyan dolgokkal, amelyekkel a népművelőknek kellett volna, akkor például a Kecskés együttes egyik tagja elhívott az akkori munkahelyére, a Múzeumi Restaurátor- és Mód-, szertani Központba. Itt a múzeumi műtárgyak védelmével és környezetével kellett foglalkoznom. Ebben az intézményben dolgoztam 1978- tól, amikor arra kaptam egy felkérést, hogy szervezzek egy munkacsoportot a Nemzeti Múzeum dísztermében, sebtében összetákolt korona kiállítás körülményeinek megvizsgálására, hogy azok megfelelnek-e a műtárgyvédelmi, műtárgy- kömyezeti követelményeknek. Ez volt az az időszak, amikor többek között Jankovich Marcell, Papp Gábor, Ferenc Csaba, Kátai Mihály, Csömör Lajos elkezdtek foglalkozni a koronakutatással. Miután én is részt vettem a kutatásban a műszeres mérések okán, abban a megtiszteltetésben lett részem ,hogy saját kezembe fogtam a Szent Koronát és a többi koronázási jelvényt is. Jankovich Marcellékkal voltam tehát minden szombaton, amikor is a korona jelkép világával, a jelképek világával foglalkoztunk. Nagyon érdekelt a dolog, és mivel apai ágról címerrel rendelkező székely-magyar családból származom, gyakorlatilag a rendszerváltás idejére címertanból eléggé felkészült voltam. 1991-ben lettem a Budapesti Elektromos Műveknél a PR vezető, majd ennek folytatásaként én vezényeltem le a cég arculatváltását. Ennek kapcsán hoztam az Elektromos Művekhez olyan közéleti embereket, akik a vállalat „szakbarbár” vezetését egy kissé más irányba lendítették. Többek között meghívtam Csoóri Sándort is, aki, miután megtudta, hogy mikkel foglalkoztam addig, megkért, hogy szervezzem meg a Magyarok Világtalálkozóját, illetve készítsem el a rendezvény jelképét, arculatát. Ezt még egy grafikus barátommal, Sára Ernővel közösen csináltam 1992-ben. Én voltam a szellemi ötletgazda, ő pedig megrajzolta, amit kitaláltam.- Hogy látja jelen korunk néha idegen jelképrendszerének és az ön által használt szimbólumok hagyományos készletből származó világának eltérését?- Kukorelly István alkotmány- jogász barátom, aki számos kiállításomat nyitotta meg, több alkalommal hangsúlyozta credómat, miszerint „Nemcsak nyelvében, de jelképeiben is él a nemzet.” És ez nemcsak a nemzetre, de a ki- sebb-nagyobb közösségekre is igaz. Ezt az is alátámasztja, hogy ma már több mint kétszáz címerem van forgalomban a Kárpátmedencében. Ezek között vannak katolikus-, unitárius- és református egyházcímerek, településcímerek, közintézmények, iskolák, különböző civil szervezetek részére készített címerek. Minden munkámnál azt tapasztalom, hogy egy címer- vagy egy zászlóavatás mennyire hihetetlenül jelentős rendezvény. Ez történt két hete is Rozsnyón, a helyi református egyházközség címeravatásán, ahol az ottani református templomban nemcsak a hívek, hanem a helyi magyarság minden rendű-rangú képviselője megjelent az ünnepen. Ezalkalommal is kiderült, hogy ezeknek a jelképeknek is közösség megtartó, önazonosság megerősítő és önbecsülést megerősítő szerepük van. Ezt én már több mint tíz éve tapasztalom.- Merre találkozhatunk címereivel a régióban?- Először is szülőhelyemen, Dorogon, a városi címer esetében. Ezt is még azzal az említett grafikus barátommal, Sára Ernővel együtt készítettük. Mivel a dorogiak ezt a grafikust fontosabb személynek tartják, ezért én a városi címert csak szellemi alkotásomnak tekintem. De vannak még itt címereim. A volt iskolámnak, a Petőfi Sándor Általános Iskolának, és a dorogi Református Egyházközségnek és készítettem címert. A régióban munkáim találhatók Kesztölcön, Leányváron, Sárisápon, Annavölgyön és Epölön. Esztergomban öt helyen vannak címereim. A Balassa Bálint szakiskolának, a Szent Péter Pár Katolikus Egyház- községnek, a Montágh Imre kisegítő iskolának, a Helischer József Városi Könyvtárnak, valamint a Géza fejedelem szakmunkásképző tan- intézménynek adtam munkáimat. Címereim vannak még Párkányban, a Szent Imre Katolikus Magyar Nyelvű Óvodában. De ugyanilyen alkotásaim vannak többek között Bátorkeszin, Zsérén, Rozsnyón, Rimaszombatban a református középiskolában, a szlovákiai református egyháznál, az ipolysági református egyházközségnél.- Volt-e, van-e valamilyen aktív kapcsolata szülővárosával, Doroggal?- Mindenképpen annak számít, hogy én voltam az egyik ötletgazdája az úgynevezett „Megbékélés Napja” ünnepségnek. Ez négy-öt évig működött úgy, hogy két gyerekkori barátommal, Kovács Lajossal és Szalay Ferenccel együtt én voltam a főszervezője. Aztán néhány év alatt a helyi, városi politika, főleg a dorogi MSZP-s önkormányzat szépen kisajátította magának a Megbékélés Napját. Én nem vagyok egyik hazai pártnak sem a tagja, de azt hiszem az elhangzottakból kiderült, hogy én egy nemzeti beállítottságú ember vagyok, ráadásul a kőkemény radikális fajtából. Ez azóta az ominózus december 5-ei naptól van így. Nagyon sokat járok a határon túli magyarokhoz és nem hittem volna, hogy ilyen hitvány nép lesz ebből a magyarországi lakosságból, hogy a saját nemzetét megtagadja. Dorogra visszatérve, az is nyilvánvaló, hogy a „dorogi elvtársak” nem kedvelnek, noha két emlékművet is köszönhetnek a dorogiak nekem. Az egyik a Hűségnyilatkozat emlékműve. Ehhez való kapcsolatomhoz tudni kell, hogy anyai ágon sváb származású vagyok. Anyai nagyapám volt az egyik kezdeményezője annak a bizonyos levélnek, melyet azért írtak a helyi svábok,-mert a sváb fiúkat a II. világháború idején a helyi volksbundisták a megkérdezésük nélkül besoroztatták a Wermacht-ba és az SS-be. Ez ellen írtak egy tiltakozó levelet a svábok, aminek annyi hatása lett, hogy az, aki időben el tudta a fiait menekíteni, az elment a magyar honvédségbe önkéntesnek. „Hálából” a magyar hatóságok, a hadifogságból visszajött túlélő svábokat kitelepítették. Ezeknek az emlékére állíttattunk egy emlékművet az én kezdeményezésemre. Ezt az említett levelet neveztem el Hűségnyilatkozatnak. Ebből az irodalmi értékű levélből idéztünk három mondatot és a huszonhét aláíró neve is fölkerült az emlékműre. A másik az '56-os emlékkő, melynek érdekessége itt Dorogon, hogy 1993-ban még hallani sem akartak róla egyesek, most pedig ugyanezek az „elvtársak” már odajárnak koszorúzni. E két dolog mellett 1995-ben az Európai Tolerancia Éve jegyében itt volt az Európai Unió főrendezvénye Dorogon a művelődési házban, „Párbeszéd a toleranciáról” címmel. Ennek főtémája volt a határ menti együttműködés, a határ menti, illetve határokon átnyúló kistérségek létrehozása. Ez ugye azóta létre is jött Ister-Granum Eurorégió néven. Azt mondhatom, hogy ennek a bölcsőjénél is ott voltam, én kezdeményeztem az említett dorogi rendezvényt. A másik ilyen hasonló dolog, a Szlovák - Magyar Történelmi Megbékélés Párbeszéd szorgalmazása.- Már nagyon sok mindenféle helyre készített alkotásokat. Ha magának kellene egy címert készíteni, mi lenne abban a címerben?- Fentiekből következően, bár ezt hangsúlyoztam ki, saját címert nem kell kitalálnom, mert az egységes nemzet magyar címerét tekintem annak. • Pöltl „Oxi” Zoltán Aranymosás Magyarországon Aranyásók, aranymosók és szerencsevadászok nem csak Amerikában éltek, az aranymosás a Kárpát-medencében is divatos mesterség volt. Ez két okra vezethető vissza. Az egyik, hogy folyóink közül a Duna, az Ipoly a Mura, a Dráva, a Tisza, a Szamos, a Kőrös, a Maros, a Szeben, az Aranyos és az Olt alkalmas volt arra, hogy ott az aranymosók szerencsét keressenek. Az e mesterséget folytatókról kapta egykor nevét Komárom vármegye „Aranyos” falva is. A másik ok, hogy néhány bányánkban érdemes volt „áskálódni”. 1823-ban a Margit-sziget magasságában a pesti Duna-parton végzett mérésekből kitűnt, hogy 56 kilo- grammnyi homokból 2,6 dekagramm aranyat lehet kinyerni, ami azt jelenti hogy a Duna hordaléka fémtartalmának 5 százaléka volt arany. Egy 1891-es felmérés szerint a Drávából egy aranymosó házaspár hetente körülbelül egy körmöd arany értékű tiszta fémet tudott kimosni. Ami a bányászatot illeti, ott a történészek a Lipót megyei Bocára szoktak hivatkozni, mivelhogy az ottani aranybánya szolgáltatta a 14. és 15. századi Európa számára a legfinomabb aranyat. Északon Selmecen folyt komoly aranybányászat, melynek „fényes” műveiben a kitermelés elérte az évi 170 kg- ot is, igaz, a Hunyad megyei Rudában az 1889-90-es üzletévben több mint 700 kg-ot nyertek ki. 1890. november 7-én pedig egy 55 kg-os szabad aranyrögre leltek. Az erdélyi Abrudbányát és környékét már a rómaiak is ismerték, - aranyáról - el is nevezték Aurariának. Kolozsvár egykori jelzője sem volt véletlenül „kincses”, Pozsega római neve pedig Vallis aurea, vagyis Aranyvölgy. Hasonlót mondhatnánk Zalatnáról, Oravicáról, Dognácskáról és más helységekről. Hogy sok helyütt kutattak Magyarföldön arany után az is igazolja, hogy a földrajz historikusa, Hanusz István 1892-ben 87 „aranyos” helynevet talált az ország egykorú történeti térképein. Közte a csalóközi „Aranyas”-t az erdélyi „Aranyasszék”-et és a jól ismert Torda-Aranyos vármegye nevét. A 18. századtól az aranymosó már hivatalos papírokkal felvértezetten kereshette fel a folyópartokat, s e császári-királyi pátenseket többnyire a Királyi Sóhivatal állította ki. Akkor tehát még érdemes volt kérvényeket benyújtani a sóhivatalhoz. • Petrov Kultúra és a sör különös kapcsolata Bárki azt gondolhatná napjainkban, hogy egy söröző, kocsma csak az inni vágyók számára létesült. Pedig nem így van. A Szent Lőrinc utcában nemrégiben megnyílt Három Szemesen éppen rácáfol erre. Működtetői nemcsak italt mérnek, hanem amolyan huszadik század elejét idézően szent elhatározásuk, hogy a létesítményt kulturális központtá is alakítják. November 20-tól kezdődően hétfőnként este 7 órától felolvasói esteket lát- hatnak-hallhatnak az odalátogatók, összeállításokat hallhatnak a magyar- és a világirodalom klasszikusainak műveiből. A nyitóesten Hrabal műveiből készül egy nagyszerű vendégváró, vendégmarasztaló válogatás városunk legjobbjainak tolmácsolásában. Miközben arról kár is szót ejtenünk, hogy Hrabal milyen „stílusos” egy sörözőben, annyi bizonyos, hogy érdemes lesz megnézni, meghallgatni. És akkor arról még nem is szóltunk, hogy a létesítmény vezetőinek szándéka szerint a rendszeresen visszatérő irodalmi estek hosszútávon tárlatokkal is kiegészülnének. Városunk színe-ja- vának kiállításaira is sor kerül majd rövidesen képek, grafikák formájában. így is lehet sörözni. Vagy talán csak így érdemes. A stílusosan „Három Szerecsennek” nevezett, minden tekintetben kultúrált, elegáns ivó e nagyszerű kezdeményezése remélem, sokakat késztet majd arra, hogy ha máskor nem is, de az említett kulturális rendezvényekre meglátogatják a helyet! Csalódás minden bizonnyal senkit nem fog érni! A televíziós csatornák ostoba sorozatai helyett mégis csak érdemesebb lesz egy felöltőt ölteni és ellátogatni oda, a Szent Lőrinc utcába. Azt pedig, hogy Hrabal vagy Ady Endre mit mesél-tolmácsol nekünk a 21. század elején, nos azt döntse el mindenki maga! • Rajner
