Hídlap, 2006. október (4. évfolyam, 195–215. szám)
2006-10-28 / 214. szám
VIII HÍDLAP • 2006. október 28., szombat hídlapmagazin Kocsis L. Mihály Volt csodák idején befejező rész ... de hisz azok voltunk sokáig! Süketek és vakok. És nem is csak azok, akiknek beszakították a dobhártyáját, kiverte a szemét („Te szemét ellenforradalmár”) a „puffos” had. Utóbbiak úgy voltak itt idegenek, hogy otthon voltak. Akiket tehát nem lehet elküldeni. Akiknek küldetésük volt: elszakítani minket a saját múltunktól. „.. .a tigrist nem koncokkal, hanem csak úgy lehet megszelídíteni vagy békességre bírni, ha agyonveijük.” Ez a kádárjánosi alapvetés (a beszédrészlet elolvasható többek között a Nógrádi Népújság 1956. november 30-ai számában is, már persze, ha valaki hozzáférhet az efféle titkos dokumentumokhoz!) híven kifejezi az 1956 után következő' harminchárom év magyar valóságát. A kompromisszumok nagy magyar robotosától nem állt távol a bolsevik gondolkodás efféle „helyes következtetése”. Ki is tagadhatná, hogy az agyonvert élőlény a legszelídebb, de mindenesetre igen-igen békességes. Hogy aztán valóban tigrisek lettünk volna? Erről az 1. számú Elvtárssal ugyan már nem, de hű tanítványaival még mindig el lehetne vitatkozgatni, s azon bizonyára még egy Ribánszki Róbert is elmélázott annak idején (1989), hogy miként fordulhatott elő, hogy a „Nagy Testvér” ágya elé készségesen kiterített tigrisbőr egyszerre megmozdult, s ha nem vigyáznak, esetleg feltápászko- dik a különben oly kényelmes hasalásból. Mindig megrázó időszak egy nemzet életében, amikor újra kell tanulnia saját történelmét. Különösen, ha a kollektív tudatot kell úgy átformálni, hogy szinkronba kerüljön az egyéni tapasztalatokkal. Hiszen miközben ezen a konszolidált Magyarországon betéve fújtuk az „ellenforradalom” (tollal és fegyverrel), szovjet fegyverekkel levert, „kiscsoportos” értékelését, egyéni sorsunkban és emlékezetünkben érthetetlenül túlélt minket a szomorú valóság. A sírt, hol nemzet süllyedt el, nem lehetett eléggé mélyre ásni, életünket nem lehetett úgy elparcellázni, hogy temetetlen önérzetünkben ne maradt volna meg az életigenlés kicsiny szikrája. Ez meglepő. És tanulságos. Úgy gondolom, a magyar nép jövőjéért ezekben a nehéz esztendőkben azok az emberek tették (teszik) a legtöbbet, akik bebizonyítják nekünk, hogy nem lehetséges felejteni. Akik a hazugság kényelmes állapotából visszakényszerí- tenek bennünket az igazság vasmarkába. Vasmarok, mert szorít. De ettől a fájdalomtól újraindul ereinkben a keringés, vér jut elhalt végtagjainkba. A szívbe. Az agyba. És így talán összeköttetést találhatunk megint saját sorsunkkal. Néhai ifj. Schiffer Pál a rendszerváltás időszakában két olyan dokumentumfilmmel is a nagyközönség elé lépett, amelyeket mind erkölcsi erejüknél, mind történelmi tisztességüknél fogva az első vonalba kell sorolni. (Érvényességük most, a megnyíló kuratóriumi számlák - ünnepi? - időszakában igazolódik igazán!) Az Engesztelő és a Sortűz lelkiismeret-vizsga is, nem csak a múlt dokumentálása. Később munkatársaival (Dávid Jánossal és Geskó Sándorral) egy dokumentumkötetet is mellékelt az idézett munkákhoz - sor(s)vezetőnek. A Forradalom Sortűz Megtorlás az 1956. december 8-ai salgótarjáni tömeggyilkosság bírósági jegyzőkönyve. Azért mondom, hogy „bírósági jegyzőkönyv”, mert úgy gondolom, hogy ameny- nyiben Magyarországon tisztességes és szabad bíróságok működhettek volna, százharmincegy ember halálával, százak sorsának rosszra fordulásával ilyen alapossággal kellett volna elszámolniuk. Ilyen elfogulatlan „kíváncsisággal” kellett volna hozzálátni a tények feltárásához, és a tények ilyen mélységű feltárása után kellett volna meghozni az igazságos ítéletet. Mindez nem történt meg, és ennek az igazságszolgáltatás és az igazság látta a kárát. De az igazság hiányát egy egész nép szenvedte, s ennek következménye ma még beláthatatlan. Országház, Mosonmagyaróvár, Salgótaiján, Gyula, Tatabánya, Miskolc, Hódmezővásárhely, Ózd, Eger stb. Sortűz volt, babám! „A sortüzek kutatókra, az élő és holt áldozatok megtépázott becsületük visszaadására, s e városok lakói máig tartó félelmük oldására várnak” - idézem most, pontos összefoglalásul, a Sortűz című fejezet utolsó mondatát. Pócs Péter 56-os plakátsorozatának egy darabja Elévülhetnek-e ezek a bűnök? Vissza-vissza- térően tesszük fel ezt a kérdést, és a válaszok eltérők. Volt, aki a büntethetetlenség gőgjével vágta még akkor is a képünkbe: „Én voltam az, aki lövettem!” (Marosán György), mások visz- szavonták nyilatkozatukat a filmből, és a könyvben is csak úgy szerepelnek, mint „egy pártve- zető”. Ezt a személyiségi jog védelmének hívjuk. Ugye, jogállam meg ilyesmi. De mi van a százharmincegy halott, a sok száz családtag, az ezernyi üldözött, megvert, megalázott ember személyiségi jogaival!? Az ipolytamóci határőrség egyik katonáját 1957-ben halálra ítélték és kivégezték, mert lelőtte az őrséget megtámadó karhatalmi sta egység egyik, részegen, kézigránáttal hadonászó tagját. Telek József lábát veszítette a végzetes sortűz- ben, csonkulása „saját hibának” minősült, nem jogosult sem ingyenes műlábra, sem rokkantsági segélyre. A tizenhét éves Chmell Tibor, az üveggyári focicsapat ifijátékosa gyomorlövést kap és meghal, a sportkör felajánlja a szülőknek, hogy sírkövet állít egykori játékosának, aztán visszavonja, „mert a gyerek ellenforradalmár volt”. Nem tudom, hogyan hihették, hogy mindezt valaha is el lehet felejteni. Nagy De talán ez az egész... megébredés a versekkel kezdődött! Ez egyébként is hasznos tanács mindenkor: ha valaki kíváncsi a jövőjére - olvasson verseket! Ha szeretnénk tudni, hogy mi vár ránk, magyarokra, Magyarországra, Európára, a világra. Azért forduljunk a költőkhöz, mert hihetünk nekik. Jobban, mint a politikusoknak. Az igazi költő ugyanis nem hazudik. Nem tud hazudni. Esetleg szeretne, megpróbálná, szívesen alkalmazkodna, írna a zöld fűről, a sárguló kalászról, a gyárban dohogó gépekről, írna a szerelméről, er- ről-arról, szeretné elkerülni a fájó és pontos szavakat, de - nem tudja. A szavak előtolulnak, leíródnak a fehér papirosra. Elrémülve nézi: mi ez már megint; ebből baj lesz, pedig jön a villanyszámla (megemelt!), és a gyereknek is új cipő kéne. „Zord bűnös vagyok azt hiszem, / de jól érzem magam. / Csak az zavar e semmiben, / mért nincs bűnöm, ha van.” - írta József Attila. Milyen bűne lehet egy költőnek? A költők legnagyobb bűne, hogy verset írnak. Például egy Nagy Gáspár nevű költő 1984- ben verset írt. „a sír Nincs sehol a gyilkosok se ITT se OTT." A sír, a test. A test, a csont. A csont. Nincs sehol, Nincs sehol. Nagy Gáspár akkor Nagy Imrére gondolt. Olyasvalakire gondolt tehát, akire akkor még gondolni se lehetett. Gondolhatni: mi lett a következménye. Aztán eltelt öt év 1989-ig. Öt év telt el. „egyszer majd el kell temetNI és nekünk nem szabad feledNI a gyilkosokat néven nevezNI” íme! A sír, a csont - meglett. Temetés - volt. De a gyilkosokat azóta is elfelejtjük néven nevezni. És a gyilkosok, a gyilkosok? Emlékezetünkben még talán él a kép: amikor egy chilei katona a kamera felé lép. A ház megbillen, a film még fut, az ég, a házak teteje, aztán utcakő, csizmák. Hősi halál. A katonák a nadrágvarrásra tett tenyeret szeretik. A felnyújtott kart. A hátra tett kezet. Lehajtott fejet. Csukott szemet. Sortűz van, babám! PÁSKÁNDI GÉZA (1933-1995) Nem igaz! Nem igaz, hogy a rács a rabság, hanem az igás szolga-szégyen, hogy csövön kopogsz és ülsz a priccsen, mert távíród, se könyved nincsen az atomszázad közepében. Nem is a rácsban van a rabság, hanem az ember szégyenében, hogy poklokra szállott az Éden. Ki tudja, hányszor kaszabolta kis zsuppjainkat tatár-horda, vityillónk omlott szellőtől gyakran, de áll időn át moccanatlan börtönök béna rendje. Nem is a rácsban van a rabság, hanem a gondolásban, belül a szürke agyban felismerés, ó már te ködlesz, hogy amíg vályogot vetsz, azt hiszed, házad épül, ámde végül az is bitorló börtönöd lesz. Nem is a rácsban van a rabság, a kintiekre gondolásban, akik ölelnek és aratnak nem a rácsban, hanem a gondban, hogy a rabok, jaj, kint maradtak. Nem is a rácsban van a rabság, hanem hogy ember lehull, s így kell, hogy éljen, szűkölve féljen, munkátlanul. Tunyuló észre s ölbe tett kézre ítéltetett, Ő, aki földből, Isten javából, izmos erőből, munka porából úgy vétetett. Nem is a rácsban van a rabság, nem is a hajtépésben, céltalan sok lépésben, falhoz forduló imában, nem is a múltban és a mában, okoskodásban, a kerekben, nem is az idegingerekben, hanem az indulatban felugró vad tudatban, hogy jaj, az a boldog, aki tudatlan. Nem is a rácsban, nem a falakba vágyunkkal vésett nőalakba, hanem szép eszünk tengelyében, ekörül forgunk este, délben s ez a bolyongás el sose ül. Rabság helyett nem a szabadság, hanem a szebbnek tűnő rabság csalogat minket már egyedül, s a hitetlenség tengelyére, mint könnyű légy a lágy fogóra ráragadunk, s nincs olyan óra, hogy ne donognánk - jövőtlenül. (1957) A katonák nem szeretik, ha rájuk néznek. Ha rájuk néz az ember. Egy ember. Valaki. Aki látja őket. Aki látja, hogy mit csinálnak. Mit csinálnak egy idegen országban, idegen földön, idegen néppel. Mit csinálnak egy baráti néppel. ...egyszer azonban mindenkinek el kell számolnia az életével. Tetteivel, szándékaival. Egy Robert Capa nevű - mellesleg: magyar - fotóriporter, haditudósító szerint: „Ha nem elég jók a képeid, az az oka, hogy nem vagy elég közel.” És mondott még valamit. „A háború, ha nem szeretsz vagy nem gyűlölsz valakit, túlélhe- tetlen.” Ők, akikre most, ártatlanokra és áldozatokra, ötven év után meg-megállva, gondolunk: szerettek is, gyűlöltek is, - és közel voltak. Távolodóban sem feledkezhetünk meg róluk, hisz túlélhetetlenek. És akkor végre béke lesz.
