Hídlap, 2006. október (4. évfolyam, 195–215. szám)
2006-10-21 / 209. szám
VIII HÍDLAP • 2006. október 21., szombat ___________Hl(1 IdfjTTlClf*&ZÍH K ocsis L. Mihály Volt csodák idején ... ezerkilencszázötvenhatban még csak tizenhárom éves voltam, évekkel később akkori legjobb barátom megkérdezte: emlékszel-e, Levi, amikor röpcédulákat Írogattunk az órák alatt, és tanítás után a rendőrség épülete előtt szórtuk el a decemberi délutánokon; „Ruszkije szoldáti, igyitye damoj”, de én nem emlékeztem semmire, barátom katonatiszt lett, parancsnok, amíg lábsérülése miatt tartalékállományba nem helyezték, amikor ezt elmesélte, kicsit mindketten részegek voltunk, huszonöt év után először láttuk egymást, összejött a régi banda, egyik gimnáziumi osztálytársunk orosz feleséget hozott haza a kinti egyetemről, ő is hallotta, amit „Lecsó” beszélt, néztem a szemét, hogy villan-e benne valami tiltakozásféle, de nem, én akkor arra gondoltam, mi lett volna, ha elkapnak a rendőrök, s hogy vajon apám sorsa fordulhatott volna még rosszabbra, ha van egy „ellenforradalmár” fia, hiszen lehettünk volna akár Mansfeld Péterek, miért féltem így utólag, de kicsit el is szégyelltem magam, hogy milyen könnyen felejt az ember, és bizonyára erre alapozták a taktikájukat „ők”, akik hazudtak és eltagadtak, büntettek és eltiportak, és mindenkit arra kényszerítettek, hogy lesütött szívvel járjon, és úgy is nézett ki, hogy a taktika beválik, mert mindenki elfelejt mindent, és a sírok is eltűnnek, sírni is elfelejtünk, és akkor végképp ránk borul ez az ellenforradalmi világ, és hiába folyt annyi piros vér, vörös marad körülöttünk minden, minden, és akkor tényleg mi végre volt az egész. Harminchárom Október huszonnyolcadikén délelőtt apám kézen fogott bennünket húgommal. „Gyerünk sétálni” - mondta. Én, mint említettem tizenhárom éves voltam, húgom hat, és ebben, mármint a közös sétálás élményében addig elég ritkán volt részünk. A mi családunk számára ezek nem voltak sétálós évek. Szinte egy évtized óta akkor élt először együtt a család, Tatán, ahol apám az Edzőtábort, Olimpiai tábort - ki, hogy nevezte - igazgatta. Szép volt ez az októberi vasárnap, amolyan vénasszonyok nyara; sütött a nap, kék volt az ég. Az Öregtó partján mentünk végig, el a vár alatt. A régi Esterházy-kastélyban elmebetegeket ápoltak; ez volt a sárga ház. Kőkerítése mellett egy kis beszö- gellésben parányi cukrászda, oda tértünk be süteményt enni. Javában falatoztunk, amikor nyílt az ajtó, és két fegyveres katona lépett be. Nemzetiszínű kokárda volt a sapkájukon, úgy emlékszem, ittak valamit. Málnaszörpöt, kávét? Egyikük egy csomag savanyúcukrot is vásárolt. Jelenlétükben egy kicsit csöndesebb lett minden, pedig senkit sem igazoltattak. A cukorkás katona fizetett, aztán a pulttól elfordulva ránk nézett, gyerekekre. Váratlanul kibontotta a zacskót, apánkhoz lépett, picit összeütötte a bokáját és azt mondta: „Elnézést, uram, megkínálhatom a gyerekeit?” Apánk elmosolyodott, bólintott. A katona felénk nyújtotta a zacskót: „Vegyetek belőle” - mondta, és szintén mosolygott. „Köszönjétek meg” - intett apánk. Akkor a katona neki is odanyújtotta a zacskót, és apánk is vett egy szem cukrot. Mosolyogva biccentett. A katona odébb lépett, a következő, számára vadidegen emberhez (nőhöz, férfihoz?), és neki is odakínálta. Aztán így sorban mindenkinek. Mindenki vett. Mindenki megköszönte. Mindenki mosolygott. A katona az ajtóból visszafordult, és elköszönt a cukrászda vendégeitől. Amikor mentünk visszafelé, apánk azt mondta nekünk: „Látjátok, szabadság van. Kedvesek egymáshoz az emberek.” Ez az emlék olyan mélyen belém ivódott, hogy soha egyetlen pillanatra sem, semmilyen „bizonyítékok”, Fehér Könyv, semmi, semmi, semminek a hatására nem tudtam elhinni, hogy ezerkilencszázötvenhat őszén ellen- forradalom volt Magyarországon. Pedig aztán láttam halottakat. Láttam a szétlőtt Budapestet. Utaztam menekülők között vonaton. (Igazoltattak civil ruhások és pu- fajkások. De én mindig leszálltam Tata-Tóvároson, ahogyan anyámék mondták.) Pedig álltak hajnalban az ágyamnál fegyveresek, akik az edzőtáborban bujkáló ávósokat kerestek. Népfölkelés? Nem tudom. Forradalom? Nem tudom. De fény- és tűz- özön. Vízözön. Özönlő érzelem. Csak annyi, hogy - NEM. Annyi, hogy - ELÉG. Tovább... így... nem! Mit tettek azzal a néppel, amelyik alig több mint tíz évvel az után, hogy szétlőtt életéből, végtelen kiszolgáltatottságából, életveszélyből kibotorkált a napvilágra és élni akart, amelyik tíz év után mégis odajutott, hogy minden mindegy: hogy ennél az életnél akár a halál is jobb, hogy kockára tette a saját életét, az anyja, apja életét, a felesége és a barátja életét. Mert azt remélte, hogy talán majd a gyerekének jobb lesz. Egy egész nép mondott ítéletet. Szűkszavúan, mégis nagyon beszédesen. Tömör epigrammákban. Amelyek elbeszélő költeménynek olvashatók. BUKÁS. Mert megbukott a rendszer... s nem azért, mert szobrok dőltek, képeket téptek, zászlókat vágtak, csillagokat vertek, de mert az emberek - igazságot akartak. FORRADALOM. Mert mást akartak... s nem azért, mert szónokoltak, kiabáltak, érveltek és vitatkoztak, jelszavakat festettek, tízen, százan, ezren, tízezren, százezren összetömörültek, váll váll mellett, és szobrok lendülő karja, és felborított járművek, felszedett kockakövek, elszántság, de mert - igazságot akartak. BOSSZÚ. Mert izzott a lelkűk... s nem azért, mert barna félcipő, mert gúnyt űztek belőlük a gyilkosok, s mert a düh, mert szemet szemért, meg hogy, mert ilyen a nép, noha ilyen a nép, de mert - igazságot akartak. BÉKE. Mert arra vágytak... s nem azért, mert legyőzték őket, mert amikor a tankok, és mert végleg elkésett a kenyérért küldött kisfiú és átlőtt babakocsik, leomló házfalak, hallgató telefonok, gyertyafény, utolsó pohár víz, de mert - igazságot akartak. HÁBORÚ. Mert békét akartak... s nem azért, mert tankok ellen kispuskával, puszta kézzel, géppisztoly ellen ököllel, mert nem akartak volna élni, s mert elfeledték a csókot, ölelést, mert utcasarkon megbújva, romos üzlethelyiségekben, utolsó töltényig, de mert - igazságot akartak. HALÁL. Mert az jutott. BUJDOSÁS. Mert az jutott. S mindez csak azért, csakis azért, mert igazságot akartak, igazságot akartak, végre igazságot! Önmaguknak, a véreiknek, a barátaiknak. Az ellenségeiknek is. SIRALOMVÖLGY. Mert végül az jutott. Az jutott. Haza Ruszkik haza! - 1989. október 23- án este skandálta ezt a mondatot a lelkes tömeg az Országház előtt, a Kossuth Lajos téren. Utólag ugyan azt mondták, hogy csak néhány elvakult, szélsőséges elem. Ezt nem elemeztem. Csak hallottam. A tévében is hallható volt. Merthogy ütemes. Utólag olvastam, hogy a szovjet sajtóban nehezményezték. De viszont csak a fundamentalista újságok. Míg a peresztrojka és a glasznoszty hívei határozottan kijelentették: biztosak benne, hogy ez az elszórt kiabálás (kik szórták, hova? szórtan szólták?) nem fejezi ki a magyar nép véleményét. Hiszen ugyanakkor: „Gorbi! Gorbi!” „Ruszkik haza!” Tegyük tehát a megfelelő helyre oda az idézőjeleket. Idézendő jelek! Még azon nyáron, június 15-én - vagyis egy nappal korábban - a fideszesek tüntetést szerveztek a szovjet nagykövetség épülete előtt. Másnap az ünnepélyes gyászszertartás egyik szónoka, Orbán Viktor pedig azt találta mondani, hogy addig nem lehet szó Magyarország szabadságáról, amíg idegen csapatok állomásoznak a földjén. Az akkor még (kommunista) Párt újdonsült elnöke néhány nap múlva meg is mondta nyersen, hogy a politikai éretlenséget nem kell komolyan venni. Szigorú szillogizmussal: aki szereti az idegen csapatokat hazájában, az érett, aki nem szereti, az éretlen. Viszont tapasztalatból tudjuk, hogy az érett gyümölcs hullik a fáról. Az ember hazája azonban komoly dolog. És úgy gondolom, hogy aki képes erőt venni eredendő rettenetén és kimondja, amit érez, kimondja, hogy hazáját a saját otthonának akajja érezni, hogy otthonában ne legyenek otthonosak idegenek, ne üljenek fegyveresek az előszobájában, az ágya szélén se, és a parketta alatt ne húzódjanak meg rakétasilók, ha a vécén és az ágyban egyedül szeretne lenni, pontosabban: akivel óhajt (szigorúan az utóbbira gondolva!), az ilyen ember valószínűleg meglehetősen komoly. És őszinte. Ebben a magatartásban én nem látok semmi kivetni valót. És egyáltalán nem érdekel a történelem. Aki a történelemre hivatkozik, helyzetre, meg katonai egyensúlyra, az nagyon is történelmietlen. A törökök például átmenetileg felszabadították az országot a Habsburg elnyomás alól (egy részét legalábbis), a törökvilág százötven évig tartott, de a magyar nép nem tudta megszokni. Igazán megszeretni sem. És ebben már ötszáz évvel ezelőtt is igen hasonlítottak egymásra a népek. Bulgária, Szerbia, Görögország. Pedig ez akkor nyilvánvalóan „nemzetközi realitás” volt. A törökök erősek voltak, tele birodalmi öntudattal, és stratégáik úgy gondolták, egészséges dolog ezer kilométernyi ütközőzónát vonni a keresztény világ és maguk közé. Hatékonyabb lesz így a Próféta áldása fegyvereiken. „Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott / hazafelé menet?” Ó, lélek, hát persze, ez a hazánk. Kétéves voltam ezerkilencszáznegy- venötben. Csepeli lakásunkat bombatalálat érte, s apám - aki ugyan testnevelő tanár volt, de a történelem tanulmányozását sem hanyagolta el - megkezdte a rugalmas elszakadást. Családjával lassan nyugat felé húzódott, a front azonban a Balaton térségében utolérte. Nekem ebből a kis Balaton-parti faluból valók az első emlékeim. Egy gyerek, ugye, nem nagyon tudja, hogy mit beszél. Egy ízben anyámmal mentünk kézen fogva a falu főutcáján, a patakban egy orosz katona mosta a kapcáját, és amikor mellé értünk, én nem túl hangosan, de azért érthetően azt mondtam: „Dögöljél meg!” (Inkább úgy hangzott: „dödöljél”...) Anyám megdermedt, kezének szorításán éreztem rettegését. Később többször is szóba került a nevezetes esemény, el kell fogadnom, hogy szüleim soha semmi hasonlót nem mondtak előttem. De hát egy kisfiú körül annyi más is forog, gyerekek, felnőttek, szomszédok; ki tudja, honnan, mit hall. Tehát vissza a jelenethez! Elhangzik a mondat, a katona felemeli a fejét, és állítólag - egészen kiváló kiejtéssel - azt mondja a kisfiúnak: „Dögölj meg te.” Más nem történt. Ugyanezekben a hetekben egy szovjet tiszt volt hozzánk beszállásolva. „Anatolij bácsi”. Anatolijt nagyon szerettem, mert kedves volt, és mindig adott valami kis ajándékot, cukordarabkát, kenyércsücsköt. Az ember persze nem tudhatja, mi az, amire ő emlékszik, s mi, amit csak a későbbi családi beszélgetések vésnek emlékezetébe. De! Egy ízben Anatolij nagyon feldúlva állított haza, a félig nyitva hagyott ajtón keresztül látni lehetett, hogy leveszi fejéről tisztisapkáját, leteszi az asztalra és köpködni kezdi. Aztán ivott. Később Anatolij elment a fronttal. Nyár volt, apámék a kertben uzsonnáztak. A szomszéd házban két orosz volt bekvártélyozva, az egyikük átjött és italt követelt apámtól. Apámnak nem volt pálinkája, az orosz (akiben már volt!) megütötte; összeverekedtek. Anyám egyszer csak látja, hogy a kerítésen mászik át a másik katona, felkapta az asztalról a va- jazó kést és sikoltozva a katona feszülő nadrágjába vágta. A kés elgörbült, a katona csodálkozva hátranézett az ütésre: „Nu, bárisnya” - mondta. Mint kiderült, azért jött, hogy részeg bajtársát lecsillapítsa. Mégis meglátogatott minket a katonai elhárítás egyik tisztje. Elmondás szerint alacsony, fekete hajú, magyarul jól beszélő férfi volt. Megállt a szobában és az egyik képre bökött, amely egy tornászt ábrázolt korláton: „Kicsoda ez?” Mondta apám: „Én.” A tiszt a társához fordult: „A durák! Ennek is pont egy sportemberrel kellett kikezdenie.” Családomnak tehát tulajdonképpen soha nem voltak igazán kellemetlen élményei az orosz katonával. Szerencsések voltunk; nem mindenki mondhatja ezt el ebben az országban. Mégis úgy nőttem fel, hogy az vésődött belém: az az ország, ahol idegen katonák állomásoznak, nem lehet szabad. A szovjet katona idegen Magyarországon, bármennyire is... baráti. Sokan gondoltuk úgy 1989 nyarán, Magyarországon (is), hogy ha ezt majd el lehet mondani, mint alapvetést, halkan, udvariasan, de határozottan, akkor semmi szükség nem lesz kiabálásra. Ha csendesen kimondott szavainkat is megértik, és megértjük mi magunk is, akkor elegendő úgy beszélni. De amíg nem, addig nem szabad csodálkozni, ha lesznek olyanok, akik kiabálnak. Ruszkik haza! A „haza” a magyar nyelvben kétféle irányt jelez. A Dollárpapa című filmben Darvas Iván odasúgja a nehézkesen szónokló amerikás „Tamás bácsinak”, Rajz Jánosnak: „Éljen a haza!” De az Öreg rosszul hallja és helyette azt mondja a lelkes tömegnek: „Menjetek haza!” A haza azonban a 80-as évek végén (átmenetileg?) már nem volt süket - képes volt meghallani a fontos szavakat. Folytatjuk...
