Hídlap, 2006. március (4. évfolyam, 42–63. szám)
2006-03-18 / 54. szám
• HÍDLAP • 2006. március 18., szombat ____magazin A szódás, a lova meg a kislánya Alkalmi riportok a szocializmus állásáról Az ember könnyen felejt, szerencsére. De nem biztos, hogy jól teszi. A felejtés egyrészt gyógyír, másrészt óriási veszélyforrás lehet, tehát éppenséggel az önvédelem hatásosságát gyöngíti. De mindig vannak, akik a felejtésben (felejtetésben) érdekeltek; általában véve azok, akik számára kellemetlen a jó emlékezet. A magyar társadalom újabban sok vizsgafeladatot kap ezzel kapcsolatosan, többnyire úgy, hogy egy-egy jeles emberének múltbéli tetteivel szembesül, s azt a feladatot „kapja”, hogy mondjon ítéletet: ítél vagy megbocsát. Megbocsát, tehát feled. Feled, tehát elveszít valamit a múltjából. Mert, ugye, csorbul-e valamit a „Puskás-lő-gól” gyönyörűséges pillanata, ha megtudjuk, hogy elkiáltója hivatását egyéb (megfigyelői és elhárítói) terülteken is gyakorolta. Vagy hogy egy film más lesz-e attól, ha rendezője mások életébe is bele-bele „rendezett” holmi jelentésekkel. Feledni könnyű (az ember eleve erre van konstruálva), de nem mindig jó. Elmondanék egy történetet ennek illusztrálására. Élt itt Magyarországon az ötvenes-hatvanas években egy jeles sportember, akinek neve méltán szerepel a legjobbakkal egy sorban. A magyar öttusasport sikereinek egyik elindítója volt, 1952-ben Helsinkiben a svéd egyeduralmat megtörő győztes csapat legjobbja (olimpia, egyéniben ezüstérmes), egy évvel később egyéni világbajnok (Chile), 1954-ben Budapesten megint aranyérmes csapat tagja, de még Melbourne-ben is kétszeres pontszerző: Benedek Gábor. Amúgy katonatiszti család sarja, maga is (bátyjával együtt) katona- tiszti pályára készült, s csak életkora miatt kerülheti el a háború legmélyebb bugyrait. Nem véletlen tehát, hogy 1956 októberében úgy érzi, végre szabadon beszélhet ő is. Beválasztják az olimpiai csapat forradalmi bizottságába, amely - ezt is sokan elfelejtették, nyilván önvédelemből - többek között azt a határozatot hozza az olimpia helyszínén, hogy a magyar sportolók ne fogjanak kezet szovjet sporttársaikkal. Persze, semmi bajuk velük, tisztelik, sőt talán szeretik is egymást, de az országuk fegyverrel taposta el hazánkat. (November 4. után vagyunk.) Hogy ezt a dolgot miért Benedeknek bocsátották meg a legnehezebben (egyáltalán nem bocsátották meg!), nem tudni. Talán azért, mert ő hazatért az olimpia után. Magyar embernek Magyarországon a helye (gondolhatta), pláne, ha ez az ország bajban van. De vesztére gondolta így, mert a versenyzéstől eltiltották, az életből kizárták. Szódásként kereste kenyerét, talán úgy gondolták az „illetékes elvtársak”: egy öttusázó a lóhoz amúgy is ért, sőt szereti azt (szódás meg a lova). Ez szép kép, képzeljük magunk elé: a fess sportember, olimpiai és világbajnok Benedek Gábor ül a bakon, és bekiáltozza Csepel utcáit: „Szóóódát vegyeneeeek! Szóóódát vegye- neeeek!” Méltán irigykednek a külhoni népek, micsoda gazdag ez az ország... (De mennyire?!) De persze, amíg eljuthatott ideáig! ? Az sem volt egyszerű. Hiszen a szódássághoz is erkölcsi bizonyítvány kell, az meg nem jár egy ilyen „ellenforradalmárnak” a humanizmus örökös forradalmában égő országban. Volt azonban szerencsére Benedek úrnak egy versenylova, amit még kiemelkedő teljesítményeiért kapott volt jutalmul. Igen-igen szerette ezt a lovat, meg nem vált volna tőle, ha csak azért nem, hogy enni adjon a családjának. De egy apa már csak olyan, hogy enni akar adni, ezt a lópajtásnak is meg kell értenie, hiszen százhúszezer kemény magyar forintokat adtak volna érte, szakértő osztrák lovasok. Csak persze ezt a „szocialista Magyar- ország” nem engedheti. Hogy egy ilyen (amolyan) egy ilyes üzlettel szipolyozza a munkásosztályt (aki ráadásul még a hatalmat is gyakorolja vezető képviselői által, csakúgy, mint a konyakfogyasztást). Benedek úr (gyaníthatjuk) el volt keseredve, s ezért vett erőt magán, hogy felkeresse a magyar sport akkori első számú emberét. Az emlékezetek szerint az illető nem volt rossz ember, addig „virblizett” tehát, amíg ki nem tudott utaltatni a Bajnoknak húszezer forintot. Húszezer forint! Bizony szép pénz. De üzletelni? Azt nem lehet! Inkább tartsa meg a lovat is - fogja majd a szódjiskocsija elé. Persze, ha lesz már erkölcsi bizonyítványa. Amit aztán (valóban) meg is tudott magának „venni” (de szó szerint) az „ajándékba kapott” húszezer forintból. (Az erkölcsöt akkor sem adták ingyen Magyarországon.) Talán el is felejtette volna a közvélemény (hiszen a közvélemény amúgy arról ismerszik, hogy könnyen felejt - ugye - érdemet is), ha egyszer még eszébe nem jut, hogy elinduljon egy vívóversenyen. Mert akkor egy éber újságíró lecsap rá keményen: honnan veszi a bátorságot egy ilyen ember (tudjuk, milyen!), hogy példának tolja magát elő a magyar ifjúság erkölcsi nevelésében. Fitogtatja, hogy él, nocsak? (Az újságíró ma nyilván tisztes nyugdíjat élvez, s ha netán megneveznénk, személyiségi jogaiba gázolnánk. Hiszen talán „jogos önvédelemből” rúgott bele egy földön fekvő emberbe. Pardon! De hisz tudjuk, Benedek úr sőt éppen hogy a bakon ült.) A történet így is eléggé megrendítő (ha belegondolunk), de ez még csak a bevezetés. A dráma (tragédia!) most következik. Bajnok Benedeknek volt két szép gyermeke, az idősebb, a leányka ügyesen forgatta a tőrt, mindenki azt jósolta, hogy bizony, akár már a müncheni olimpián ott lehet a magyar színek képviseletében. De, sajnos, nem lett ott, mert közbeszólt a végzet. A legalattomosabb betegségek egyike támadta meg a gyermeket, s hiába volt édesanyja az egyik legnagyobb magyar orvosprofesszor unokája (a nagypapa nevét ma kórház viseli), itthon nem tudtak rajta segíteni. Tudtak volna máshol, esetleg, külföldön, Nyu- gat-Németországban. És akartak is, hívták is a szülőket, vigyék (hozzák) a leányt, amíg nem késő. És akkor megint vizsgafeladatot kapott a szocialista Magyarország. Vajon érdemel-e életet Bajnok Benedek gyermeke? Meg kell ezt fontolni, de alaposan! A fontolás pedig, köztudott, időbe telik. Talán csoda történt, talán csak az éberség lankadt pillanatokra, de hosszú hónapok után megszületett a döntés: mehet a család. De persze csak hárman, a fiúcska itt marad - zálogban. Bajnok Benedek fejében meg sem fordult pedig, hogy végleg elhagyja hazáját. Olyan, amilyen, de haza. Nem „választás” kérdése, nem tehet róla, őt még így nevelték. De aztán történt valami, ami mindent és végleg megváltoztatott benne. A határ magyar oldalán, az útlevélkezelésnél, embernek kinéző egyedek kirángatták a hátsó ülésen fekvő (ekkor már félhalott) gyermeket, mondván: ha utazni tud, akkor nyugodtan kiszállhat, hogy állva feleljen a „hatóságok” kérdéseire. És akkor történt valami Bajnok Benedekkel. Akkor valami úgy összeszorította a szívét, hogy egyszerre kipréselt belőle mindent, amit addig a hazáról, Magyarországról... és önmagáról gondolt. Rémülten érezte, hogy nem, ez az ország nem a hazája, jaj, az ilyen emberek nem lehetnek a honfitársai... Nem. Volna még néhány mondat (hogy a történetet lezárjuk), de szinte felesleges is elmondani. A kislány meghalt (már a kinti tudomány sem tudott rajta segíteni), a kisfiút a szülők maguk után szöktették. De nekünk még el kell időzni annál a pillanatnál, amikor egy haldokló gyermeket kirángatnak az autóból. Miért teszik? Utasítást kapnak rá? Vagy mert ilyen emberek is vannak? (Ilyenek „az” emberek?) Igen, valószínűleg ez a diktatúrák legnagyobb csapdája - hogy a benne élő emberek szép lassan (talán maguk sem veszik észre) hozzáromlanak vezetőikhez. Gondoljátok meg, proletárok! • L. M. Három Oroszlán Esztergom történelmében Habent sua fata libelli - a könyveknek megvan a saját sorsuk. Most úgy tűnik, hogy a könyvekben megírt oroszlánoknak is. Három, Esztergom életét meghatározó oroszlán, amely szinte jelzi a város ezeréves történetét. Az első, legelső esztergomi oroszlánunk a fellegvárban, a királyi tanácsterem falát ékesíti, talán több mint ezer éve. A freskókép oldalán szkíta ékírásos szimbólumokkal büszkén áll, de bánatosan keresi eltűnt társait. Az első, legelső oroszlán jelentősségét, fontosságát bizonyítja, hogy mostanában, pár éven belül négy történelmi, művészettörténeti könyv jelent meg róla. Mindegyik a tanácsterem oroszlán freskójával és fontos szimbolikus nemzeti, állami jelentősségével foglalkozik. Ez a szkíta oroszlán alak díszíti nemcsak a királyi tanácskozó termet, hanem az igazgatói terem falát, Esztergom város szimbólumaként okleveleinket, pecsétünket, de még a városi autóbuszok oldalát is. Az első oroszlán hajdan tizennégy oroszlán volt, körben a királyi trónus körül, hogy szimbolizálja a fényességet. Szimbolizálja azt, hogy az újhold tizennégy nap alatt telik ki, akkor teljes fényében ragyog, főként a középen trónoló legfényesebb tizenötödik esztergomi oroszlánnal, minden magyarok királyával együtt. A legelső oroszlán freskója évszázadokon át rej- tezkedett, a földdel feltöltött ágyúállássá döngölt déli vártoronyban. Rejtezkedve túlélte az időt és városunk egyik szimbóluma lett. A második oroszlán még hosszabb, ötszáz éves bujdokolás után, napjainkban kezdte nyújtóztatni levéltári polcokon meggémbere- dett mancsait. Merthogy elfelejtett címeroroszlán, mely, vagy aki városvédő hősi vitézséget hirdet, az érseki főkáptalani bandériom egyik kapitányának hőstettét. Történt, hogy a gyilkos mohácsi csatában elveszett a király és oldalán Szálkái érsekúr. Az érseki-káptalani bandériumból megmaradt néhány lovas vitéz lóhalálában rohant haza Esztergomba, menteni a menthetőt, megvédeni a székvárost. Nem akárkikkel futottak élet-halál lovasversenyt. Ellenfelük a szultáni had vérszomjas, szélsebes segédcsapata, az akindzsi nevű rabló, gyilkológép gyülevész horda volt. Az akindzsiknek nem járt egyetlen akcse zsold sem, nem futott velük négy-öt, a nyereghez kötött vezeték ló sem. Egyetlen lovuk volt, robogtak, mint a sötét vihar felhője és raboltak, gyilkoltak, gyújtogattak ahol érhették. Ezzel az akindzsi csapattal futottak versenyt, élükön az érseki hajdúk lovas kapitányával, vitéz Nagy Mátéval. Mohácsról toronyiránt, a leggyorsabb utakat ismerve érkezett haza Máté és őrség nélkül, tárva-nyitva találta az esztergomi várkaput. A fejetlenségben megszervezte a vár és fellegvári paloták védelmét majd 1526. szeptember 11-én az ostromlóktól megvédte Esztergom megszomorodott falait. Habsburg, magyarországi Mária özvegy királyné - már menekülve Pozsonyból - írásban köszönte meg a vitézséget. Királynői akarattal gondoskodott róla, hogy Máté a „nádaslaki nemes” előnevet nyerje el. Erre címerre bukkantunk rá kitartó, többévi levéltári kutakodás során. Nagy Máté-nemesi címerében a vitézségre utaló oroszlánokat festett az udvari kép- pingáló. így gyarapodott Esztergom története újabb, most őrző vitézséget jelképező értékeket, virágos örömöt, szőlőt, búzakalászt felmutató oroszlánokkal. Bánatos, bús gyászoló oroszlán a harmadik, körmei között védi a hősök nevét őrző aranykönyvet, kétfelé kinyitva. Egyik lapján a negyvennyolcas magyar katonahősök névsora, akik Észtergom, a Felvidék és a haza védelmében a nagysallói csatában estek el. Másik lapján az ellenséges katonák neve, akik sebesülten maradtak a sallói harcmezőn, de a magyarok az esztergomi ispotályba szállították őket. Sebeikbe sokan belehaltak. A magyar nagylelkűség saját honvédéinek hősi temetőjébe temette őket. Koszorúzásukra rendre megjelenik a mindenkori osztrák nagykövet is. A hősöket gyászoló, őrző oroszlán jelképezi a 48-as szabadságharc bukását és a kiegyezéskori megbékélés követendő példáját is. Véletlenül derült ki, hogy ez a harmadik, északi széllel százötven éve dacoló kőoroszlánunk nem olyan magányos, mint a fellegvári tanácstermi fejedelmi freskó oroszlánja. Az Adriai-tenger egyik távolabbi szigetének temetőjében talált örök nyugodalmat ötven tengerész. Valamennyiük Thegetoff admirális matróza volt, a győztes „Lissai Csata” alatt vesztették életüket. A csatát a kiegyezés évében vívták az ifjú olasz állam tengeri haderejével. Sírjukon „centire” ugyanazon oroszlán figyel, mint az esztergomi. A hasonlóságot a most koszorúzó osztrák nagykövet csodálkozással ismerte fel. Visszatérve városunkba: itt nyolcszáz vitéz várja Jézusát, nyugalmukat őrzi a mi harmadik oroszlánunk. Nem sok egy ilyen kis városba három oroszlán? Nem bizony, sőt néha kevés is. Ezt azért írom, mert mi késői utódok gyakran viselkedünk a birkák bátorságával, jó néhányan így is bánnak velünk. A minap azt merte megtenni Juhász Ferenc a mostani fagylaltos honvédelmi miniszter, hogy cserbenhagyta 48-as hőseinket. Megtette, mert úgy gondolta teheti. A polgármester írásbeli kérésére sem engedett Esztergomba egy tucat tatai fegyvertelen tisztelgő magyar honvédet se. Nem tudja miniszter úr, hogy a nyolcszáz katonánk emlékétől, hamvaitól tagadta meg a tisztességet? Nem tudja, hogy Esztergomban évszázada meghajtjuk élőttük a gyászszalagos zászlót? Nem tudja, hogy az osztrák nagykövet esőben sárban, néha hózáporban legtöbbször a katonai attasétól kísérve részt vesz a közös sírok előtti márciusi emlékünnepségeken? Nem említették neki, hogy 2006 ban az Európai Unió elnökét Ausztria adja, kinek személyes képviselője megtiszteli a honvédéit, a vendéglátó Magyarország pedig nem? Ilyen gyalázat Világos óta nem esett a negyvennyolcas hőseinken. Álljon fel a méltatlanul használt miniszteri bársonyszékéből, egyenruhásként pedig kövesse meg az ország legnagyobb negyvennyolcas hősi temetőjében nyugvó igazi katonákat, azokat, akik karddal, ágyúval, az életükkel nem pedig fagyialtos triciklivel védik a hazát. • Kolumbán György
