Hídlap, 2006. március (4. évfolyam, 42–63. szám)
2006-03-18 / 54. szám
Ill ___________magazin 200 6. március 18., szombat • HÍDLAP • Március idusa a kortársak szemével az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség! ... Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön... körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen ijedt arcot sem láttam... minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert! Budára, Budára a helytartótanácshoz!... nyittassuk meg Stancsics börtönét! -‘Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. Végre választmány neveztetett ki, Budára menendő, s a helytartótanácsot fölszólítandó, hogy Stancsicsot szabadon bocsássa, s a katonaságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szín alatt be ne avatkozzék.” Mindeközben Pozsonyban is zajlottak az események az országgyűlésben. A pesti tizenkét pontot gyakorlatilag a képviselőház is megfogalmazta. Széchenyi egyre kétségbeesettebb. „Kerületi ülés. Kossuthon és Andrássyn már túltesznek Madarász, Just, Pázmándy. Ezek sajtószabadságot akarnak... s az ifjúság felfegyverzését. Kossuth tthyány Lajost akarja miniszterelnöknek... Eladtuk az országot két Lajosért! A Ferenc Károlyon Bécsbe. Lelkesedés! Akár egy méhkas! A heréknek végük. Ez a történet vége. Én egy kéziratot javaslok, melyet a császárnak alá kell írnia... Elfogadják. A Jagerzeilnél I szállunk ki. Zászlók, lövések fogadnak. Az egésznek rebellió színezete van. Kossuthot többször virágokkal koronázzák... Azt mondta nekem Wenkheim Béla „Hadd menjen minden a maga útján...” Keserűen önmagam ellen fordulok... Terhel-e valaminő felelősség ezekért a mozgalmakért? Azt mondtam: hozzátok rendbe a vén házat, tisztítsátok meg a szennytől, mely körülveszi. Az érintettek nem végezték el ezt. Kossuth és társai jobbnak látták felgyújtani... Süllyedni érzem a bárkát... Senki sem ügyel a szavaimra. Senki sem ért. Ki az oka mindennek? Egymagában senki! Körülmények! Én világosságot vittem intézményeinkbe... Batthyány és Kossuth tűzbe borították őket.” Az események azután viharos gyorsasággal követték egymást. A forradalomból csakhamar szabadságharc lett. Petőfi honvédnek állt, Széchenyi elfogadta a közlekedési miniszteri tárcát. Egyikőjük története Segesvárig, másikójuké a döblingi szanatóriumig tartott. A szabadság csillaga pedig egy nagyszerű honvédő háború bevégeztével Világosnál hullott alá. • Varga Péter Dénes Március 15-ét koronként más és más felhanggal, de mindig is megünnepelte a nemzet, hiszen ezeréves magyar históriánk számtalan dicső emléke közül ez talán az egyik legdicsőbb. Megünnepeltük, de generációnként ki is sajátítottuk. Más kapott hangsúlyt az önkényuralom korában, más a két világháború között és megint más a kommunista diktatúra idején. Az eseményeket mindenki tanulta, ismeri. Most, hogy szabad országban, szabad hazában emlékezhetünk mellünkre tűzött kokárdával, érdemes megvizsgálni, hogy is látták a történteket a kortársak, miképpen emlékeztek vissza a résztvevők az egyes részletekre? K ét név semmiképpen nem maradhat ki e sorok közül. Az egyik gróf Széchenyi István, a másik Petőfi Sándor. Mindkettőjük határeset. Széchenyi, aki retteg a forradalomtól és Petőfi, a lánglelkű költő, aki a forradalom híve. Tőlük idézve és a róluk írtakat felemlegetve emlékezzünk hát az idei március idusán Pest és az ország nagy napjára. Jókai Mór 1882-ben a következőket modotta a Pe- tőfi-szobornál: „Aki Petőfi költeményeit végigolvasta, az egyúttal a legszebb regényt olvasta el.' Regényt, melyhez merész fantáziában mérhetőt költő ki nem gondolt soha: olyaii regényt, mely kezdetétől a végéig a legideálisabb szférákban folyik le és amellett valódi, átélt, átérzett igazságokon alapszik. Mekkora út, és milyen merész pálya! Az útvesztett kóborló nyomorától a megdicsőülésig... Egy kiváló magas lélek története ez, aki élt azért, ami eszménye volt: el tudta azt érni, s midőn elvesztő, maga is együtt veszett vele... Az a bolond kozák, aki Petőfit leszúrta, egy egész templomot ölt meg, tele istenséggel... Jól járt, hogy meghalt! Dicső halála volt! Szép kezdete a halhatatlanságnak.” Pedig a történet nem a halál vágyával kezdődött. A Nemzeti dalt a költő már március 13-án megírta. „Haza menvén előadtam szándékomat a sajtó rögtöni felszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszky és Jókai proklamációt szerkesztettek. Vasvári és én föl és alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne. Egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, a nélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna... Länderer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk. Jókait, Vasvárit, Vidacsot és engem neveztek ki küldöttnek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében, s tizenkét pontot és a Nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Ezalatt kint lelkesítő beszédeket tartottak Egresi Gábor, Degré, Vasvári, Jókai. Dél felé elkészültek a nyomtatványok, s ezrenként osztattak szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután három órára gyűlést hirdettünk a múzeum terére, s a sokaság eloszlott. A szakadó eső dacára mintegy tízezer ember gyűlt a múzeum elé, honnan a közhatározat szerint a városházára mentünk, hogy a tizenkét pontot magukénak vallják a polgárok is, és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyílt, s megtelt néppel - először. Rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláírta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. Óriási kitörése a lelkesedésnek!... Szabad a sajtó!... - Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szívembe mártanám kardomat, s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabadság hajnalsugarai. Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs... Vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága? Udvez légy születésed napján, magyar szabadság! Először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvezellek oly magas örömmel, a milyen mély volt fájdalmam, midőn nélkülöztünk tégedet! Oh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar! Ha nemzetünk utolsó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt... s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba Esztergomi kronológia A héten ünnepelt forradalom és szabadságharc emlékére a mostani kronológia szóljon az Esztergomhoz köthető, 1848-49-es esztendők eseményeiről. Három nappal a pesti forradalmi megmozdulások után Esztergom városában, március 18-án közgyűlést tartottak, a a testvérvárosok részvételével. E napon a testület üdvözölte a Helytartótanács leiratát, mely a szabad sajtóról intézkedett, valamint kihirdették a közteherviselésről szóló országgyűlési határozatokat. Egy hét múlva a városban szabadtéri népgyűlésen jelentették be, hogy kik lettek az első felelős magyar kormány tagjai, s itt merült fel először a négy város egyesítésének gondolata is. A vármegye főispáni helytartója, Andrássy József lemondott hivataláról, helyére Szemere Bertalan, akkori belügyminiszter öccsét nevezte ki. Közbe folyamatosan folyt a nemzetőrség szervezése, a hónap végére a városok 1278 főt toboroztak össze, s öt századot alakítottak meg. Az áprilisi törvényeket Esztergomban 25-én hirdették ki, s ugyanígy Szent György havának, 30-ik napján, az uralkodó születésnapi ünnepségén esküt tett a nemzetőrség a Széchenyi téren. Júniusban összeírták a népképviseleti választáson résztvevőket, városi és megyei követeket választottak, külön az esztergomi, s külön a párkányi járásban. Szintén e hónapban, 25-én Hám János szatmári püspököt nevezték ki esztergomi érsekké, azonban ő sohasem foglalta el székét, a következő esztendő júliusában lemondott, s helyére Scitovszky János került. Augusztusban Mészáros Lázár hadügyminiszter a nemzetőrséget Komárom, valamint Vác védelmére rendelte. Szeptember 5-én délután, Széchenyi István Esztergomban, a hajóhídról a Dunába vetette magát, de még idejében kimentették. Október elején, a pákozdi csata után Jellasics bán Bécs felé vette az útját, s ezért a vármegye védelmére népfelkelést hirdettek, melynek eredményeképpen a hadak Epölön, Máriahalmon és Bajóton gyülekeztek. Mindszentek havában érkezett a városba Kossuth Lajos is, akkor már a Honvédelmi Bizottmány elnökeként, toborzásra, s a Fürdő Szállóban töltötte az éjszakát. 1849 januárjában Esztergomban kihirdették az ostromállapotot, a 22-i megyegyűlést Kö- bölkúton tartották meg, s a párkányi járás központját áthelyezték Bátorkeszire. A harcokban, a népfelkelők többször is előrenyomultak, s miután Kossuth Palkovics Károlyt kinevezte Esztergom kormánybiztosának, április 19-én Nagysallónál győzelmet arattak az osztrák erők felett, majd felszabadult Komárom is. E hónapban a kormánybiztos és a komáromi helyőrség főorvosa katonai és járványkórházat rendeztek be a terjedő kolera miatt, s még a Buda visszavételénél sebesült honvédeket is ide szállították. A világosi fegyverletételt követően folyamatosan szálingóztak haza, Esztergomba, a honvédek, megkezdődtek a megtorlások, s többek között Palkovics Károlyt is 12 évi várfogságra ítélték. • Szabó Anita Ve ni te adoremus Nagyböjtben elkísérjük Jézust Jeruzsálembe, a Golgotára. Jól tudja az Úr, hogy ott mi várja, és tanítváttyaival is megosztja ezt a titkot: az Emberfiát megcsúfolják, megostorozzák, keresztre feszítik. De Jézus azt is kinyilatkoztatja tanítványainak, hogy nem a halálé az utolsó szó: harmadnapra feltámad. A halálból új élet fakad, ez Húsvét titka, amelyhez ugyanaz a nagybőjti út vezet, amely a Kálváriára és az üres sírhoz vezetett. Ez az a világosság, amely képes új fénybe helyezni mindazokat a helyzeteket, amelyekben vergődünk. Húsvét világossága reményt ad bűneinkkel szemben vág)' gyakorta kilátástalannak tűnő küzdelmeinkben. „Ne féljetek, ember mit árthat nektek?” - olvashatjuk az írásban. Pedig félelmek közepette élünk. Ki családtagjaiért aggódik, ki a munkahelyéért, ki a napi betevőért. Szorongások között éljük hétköznapjainkat, mert nem ismerjük föl, hogy csak a magányos ember szorong. Milliós nagyvárosok utcáin vagyunk egyedül, mert nem találunk rá a húsvéti örömre. Isten velünk van és „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” A tanítványok is félnek, mikor a föltámadt Krisztus megjelenik közöttük. „Én vagyok, ne féljetek!” Legyünk Isten Lelkének hordozói, hogy rátaláljunk azokra, akik épp ránk várnak, hogy beteljesíthessük a nekünk rendelt küldetést! Isten, aki senkire sem szorul, közösséget ajánl az embernek. Hagyjuk, hogy mások számára fölvázolódjék bennünk az üdvösség útja! Mindenkinek más és más ez az út. Hagyjuk magunkat vezetni, hogy mi is irányt mutathassunk! „Gondoljatok csak meghívástokra testvérek!” Lukács evangéliumában olvashatjuk: „Egy alkalommal Jézus ezt a példabeszédet mondta el a farizeusoknak. ’Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a gazdag kapuja előtt, tele fekéllyel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékokból, amely a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek és nyalogatták a sebeit. Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették. A pokolban, amikor nagy kínjai között feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt. Felkiáltott: Atyám, Abrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban. Fiam! - felelte Ábrahám - emlékezz rá, hogy milyen jó dolgod volt életedben. Lázárnak meg mennyi jutott a rosszból. Most ő itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrődök Azonfelül köztünk és közietek nagy szakadék tátong, hogy aki innét át akarna menni hozzátok, ne tudjon, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki. „Akkor arra kérlek, atyám - kiáltotta újra -, küldd el őt atyai házunkba, ahol még öt testvérem él. Tegyen bizonyságot előttük, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére. „Ábrahám ezt felelte: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak. Am az erősködött: nem teszik, atyám, Ábrahám! De ha valaki a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának.” Ő azonban így felelt: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek.” • P. Rein
