Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)

2005-11-19 / 227. szám

• HÍDLAP 2005. november 19., szombat hídigj magazin Varga Péter jegyzete Lakás vagy nem lakás? Olvasom a minap, hogy újabb 400 roma döntött úgy, hogy ha nem kap a miniszterelnöktől új lakást, akkor elhagyja Magyaror­szágot. A hír mindenesetre elgon­dolkodtatott, már-már párhuza­mot kezdtem vonni a párizsi ese­mények és a magyarországi ro­mák távozási szándéka között. Joggal merül fel a kérdés: vajon a Magyarországon dolgozd magya­rok kapnak-e új lakást a minisz­terelnöktől? Dolgozókról beszélek és akkor még szót sem ejtettem mindazokról, akik munkát sem kapnak, nemhogy fedelet a fejük fölé. Egy barátom jut eszembe, aki már-már kifizethetetlen albér­letekből vándorol mindig újabb albérletekbe a gyerekeivel és kilá­tása sincsen arra, hogy valaha is lakáshoz jusson. Félreértés ne es­sék! Nem vagyok rasszista, sosem voltam és nem is leszek azzá, mi több, számos roma ismerősöm akad, akit tisztelek, becsülök a tisztességéért és a becsületéért. Ám látva a sok kétségbeesett, ki­látástalan sorban élő magyar munkanélkülit, a hideg beálltával szélvédett zugokat kereső hajlék­talant, a napról napra élő több- gyermekes családokat, akik gya­korta a családi pótlékból és az ideig-óráig folyósított segélyből kénytelenek valahogy megélni... Nos, látva őket, csak megdöb­bent a négyszáz roma „fenyege­tése”. Segélyosztáskor tömegesen sorakoznak a hivatal bejáratánál, hogy azután aranykarkötővel övezett kézzel az éppen csak föl­vett pénzt beledobálják a kocs­mai játékautomatákba, hogy ilymódon „kifogyva a betevőből” ismét újabb segélyért folyamod­janak és soha nem eredménytele­nül. Vagy egy másik rétegük, ele­gáns autókkal közlekedve, soha tanfolyamon meg nem tanult, de mégis „megszerzett” vezetői en­gedéllyel a zsebükben. Mégis Franciaországba vágyakoznak, mondván, hogy őket itt üldözik. Talán csak azt nem tudják, hogy Nyugat-Európában azért a dolog egy kissé másképpen fest. Mind- egy, próbálják meg! Előbb-utóbb ki fog derülni, hogy mégis jobb itthon „üldözöttnek” lenni, mint a Lajtán túl földönfutóként élni szakma, iskola, munka és segélyek nélkül, hamarosan lelepleződő ha­mis okmányok birtokában. A visszaút mindenesetre nehezebb, mint az elszármazás. Nyugat ki­rekesztő diszkriminációja pedig nem tűri a tétlenséget, a munkát- lanságot, a minden alapot nélkü­löző követelőzést. Egy bizonyos. Ingyen lakásokat a semmiért a francia miniszterelnök sem oszto­gat! Lehet, hogy érdemes volna mindezen kissé elgondolkodni... Az utolsó legendás császár 1916. november 21-én, az első világháború kellős közepén Schönbrunnban meghalt az agg császár, 1. Ferenc József. Ha valakiről, hát róla bizton állíthatjuk, hogy messzemenően ellentmondásos egyéniség. Ismerünk egy még kiskorú császárjelöltet, aki már 1843-ban bejárta hazánkat; többek közt Kisfa­ludy Sándorral is beszélgetett, 1847-ben pedig mint István főherceg Pest megyei installációjára kiküldött királyi biztos, jó magyar beszéde és fel­lépése által meghódította a rendeket. Ezért mond­hatta Kossuth 1848. március 3-ai híres beszédében róla, aki első fellépésekor a nemzet szeretetét ma­gáévá tette, hogy egy fényes trón öröksége vár rá, amely erejét a szabadságból meríti majd. A forra­dalmi események azonban csakhamar véget vetet­tek a trónörökös ifjúsága boldog nyugalmának. 1848. december 1-jén a tehetetlen V Ferdinánd nagykorúvá nyilvánította az akkor alig tizennyolc esztendős trónörököst, hogy másnap hivatalosan is lemondva átadja neki a hatalmat. Ekkor ismer­hetünk meg egy másik Ferenc Józsefet, aki a ma­gyar szabadságharc leverésére nem átall szövetsé­get kötni az orosz cárral, hogy a túlerejében rejlő segítséggel vérbe fojtsa a magyar forradalmat és szabadságharcot. Kérlelhetetlen uralkodó, aki Is­ten kegyelméből kíván teljhatalommal országolni birodalma népei fölött, hogy Haynau „igazságér­zetére” bízva a magyar tábornokok sorsát kivégez­tesse Aradon a tizenhárom honvéd főtisztet, és emigrációba kényszerítse a magyar politikai veze­tő körök színe-javát. Az osztrák várbörtönök meg­teltek magyar hadifoglyokkal, további ezreket pe­dig külföldön állomásozó osztrák ezredekbe so­roztak be. A fegyvert letévő Görgey Artúr is csak a cár kifejezett követelésére kapott kegyelmet, hogy egy kis német városban, Klagenfurtban egye a számkivetettek keserű kenyerét. A nyílt ka­tonai diktatúrát azután felváltotta a Bach-rend- szer látszatalkotmányos berendezkedése, amely­ben Magyarország korábbi alkotmányát égészé­ben elvesztette. Ám a kapitalizmus gyors előretö­rése és fejlődése elől a Birodalom sem térhetett ki. A szükségszerűen fellendülő gazdasági fejlődés óhatatlanul vonta maga után a politikai struktúra átgondolásának igényét. A bontakozó olasz egy­ségtörekvések, a Sedannál, majd a német egység megteremtésének érdekében vívott königgratzi vereségek hatására Bécsnek be kellett látnia, hogy nagyhatalmi pozícióját Magyarország nélkül nem tudja fenntartani. A Deák indította kiegyezési tárgyalásokat köve­tően végül 1867. június 8-án Simor János prímás, esztergomi érsek Szent István koronájával törvé­nyesítette Ferenc József magyarországi uralmát. Létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia, amely­nek az első világháborúig hátralévő évtizedeit az utókor csak „boldog békeidők”-ként fog emleget­ni. Lassan elfelejtődik vagy titokban megbocsátják az öregedő, tekintélyes oldalszakállt viselő császár 1849-ben elkövetett tetteit, és megjelenésekor csak a törvényes magyar uralkodót megillető tisztelet hangján nyilvánítják ki örömüket a császár elha- ladtakor bámészkodó, tekintélytisztelő polgárok. Pedig a gazdasági fejlődés látszata mögött sú­lyos, megoldhatatlannak tűnő válságok tarkítják ezt a látszólag nagyszerűen virágzó birodalmat. Egyre inkább felmerül a kérdés: vajon fenntartha­tó-e a nemzeti egységtörekvések ellenére az Oszt­rák-Magyar Monarchia egysége? Magyarország belső ellentmondásai egyre szembetűnőbbe váltak az ezredfordulóra. A dzsentrik világa élesen szem­behelyezkedett a feltörekedni vágyó polgársággal, miközben az ipar alacsony kapacitása miatt a me­zőgazdasági munkások létszáma az egész korszak során folyamatosan növekedett. Ehhez járult a nemzetiségi kérdés megoldatlan, számtalan ellent­mondása. Az elmagyarosítási szándék a század fordulójára megtorpant. A németség és a zsidóság viszonylagos asszimilációjával szemben a szlová­kok, románok és horvátok egyre intenzívebben kezdték követelni azokat a jogokat, amelyek a ma­gyarokat megillették á birodalomban a kiegyezést követően. A háború közeledtére valójában már mindenki elégedetlen volt, szembetűnően világos­sá vált, hogy az adott politikai rendszer fejlődés- képtelen, ám hiányzott valamely világos alternatí­va. Ezt csak tetézte a mayerlingi tragédia. Ferenc József egyetlen fia, Rudolf trónörökös öngyilkos lett, a trón várományosa így a császár által kevéssé kedvelt unokaöccs, Ferenc Ferdinánd lett. Szaraje­vóban tett látogatása során Gavrilo Princip, szerb anarchista diák puskalövései azután az ő életét is kioltották. Kirobbant az első világháború, amely­nek épp a közepén, 1916. november 21-én Ferenc József is eltávozott az élők sorából. Az Osztrák- Magyar Monarchia sorsa megpecsételődött. Ter­mészetesen nincs létjogosultsága a történelemben a „mi lett volna ha...” feltevésnek, de joggal vél­hetjük, hogy ha a császár megéri a háború végét, személyes tekintélye megakadályozta volna a biro­dalom felbomlását és Magyarország szétdarabolá- sát. Erről azonban, közel százesztendő messzesé­géből, már aligha érdemes elmélkednünk... • Históriás Az adriai tenger szirénje Vajon ki lehetett a vadkan? Nagyot változott az emberek gon­dolkodása a tizenhetedik század beköszöntével. Míg a XVI. század­ban, annak minden vérgőzössége mellett felfedezhető volt a rene­szánsz, a XVII. századi Magyaror­szág már félig a török hódoltság, félig a császári zsoldosok szabad prédájává lett. Az ország lakossá­gának valamennyi rétege, igaz ugyan, hogy nem egyformán, de mégis együtt, szorongva élte az életét, amelyből majd a század vég­ső évtizedeire kirobban a megalá­zott nép és a megalázott urak közös élethalálharca: a Thökölyéktől Rákócziékig húzódó kuruc háború. Tragikus század. Ennek a tragédiának főszereplője Zrínyi Miklós költő és hadvezér, a szigetvári hős dédunokája. 1620-ban született Ozalyban és 1664. november 18-án halt meg Csáktornyán. Szaka­datlanul tevékeny életében igazán csak mellékesen volt költő, ám olyan színvonalon, hogy ezzel ő a század irodalmának versenytárs nélküli fő­alakja. Mint ahogy főalakja a kor poli­tikai életének, a kor hadtörténetének, előfutára a hazai hadtudománynak, megteremtője a magyar politikai pub­licisztikának. Olyan helyen állt és olyan egyéniség volt, hogy lehetett volna belőle a nemzet diadalmas vezé­re, és lehetett volna eszméinek vérta­núja. De negyvennégy éves korában vadászbaleset áldozata lett, s ezzel minden politikai-katonai elképzelése szertefoszlott. Véletlen halála oly mértékben tette teljessé a nemzeti tragédiát, hogy el sem tudták képzel­ni véletlen voltát. Azonnal suttogni kezdték, hogy nem is a vadkan ölte meg, hanem Bécs orgyilkos megbí­zottja lőtte le vadászat közben. A vadkan egyébként is visszatérő mo tívum a magyar sorstragédiák tör­ténetében. Kortársai, talán nem alaptalanul sokáig találgatták, va­jon „ki lehetett a vadkan”? Mindennek ellenére, noha élete derékba tört, alakja mégis teljes: erkölcstani példázat, követendő embereszmény. És teljes az iro­dalmi életmű is, amelyet a követ­kező évszázadokra hagyott. Ki ne ismerné a legendás strófát főművé­ből, a Szigeti veszedelemből? Fegyvert, s vitézt éneklek, török hatalmát,/Ki meg merte várni, Szulimán haragját,/Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,/Az ki­nek Europa rettegte szablyáját. A magyarországi barokk irodalom az egyházi keretek között született meg, fő műfaja a hitvita. Emellett megjelenik az egész barokk legjelleg­zetesebb jelensége, az ájtatossági iro­dalom. A barokk szépprózában vallá­sos olvasmányok, valamint mélyen személyes tartalmú művek születnek. A költészetben megjelennek az anya­nyelvű katolikus egyházi énekek. Páz­mány Péter (1570-1637) hittérítő, egy­házszervező és író, a magyar próza el­ső nagy mestere; a magyarországi el­lenreformáció legnagyobb alakja, a ka­tolikus restauráció vezére. Vitairatot készített a protestáns Magyari István és Alvinczi Péter ellen, hirdetve, hogy ő még a megelőző századok máglyáival. A hősi barokk részint a reneszánsz, ré­szint a protestáns irodalmi hagyomá­nyok talaján alakult ki. Zrínyi Miklós költészete így a reneszánsz alapokon megszületett barokk világi irodalom legragyogóbb példája. Főműve a Szi­geti veszedelem (1646), 1825-ig az első számú nemzeti eposzunk. Ebben az antik hősköltemények, főként az Ae­neis formájához igazodva, de barokk stílusban állít emléket dédapjának, aki a hazáért, sőt a kereszténységért halt Nagyon nagy múltú, nagyon nagy ha­talmú családból származott. Legré­gebbi ismert ősei az Árpádok ko­rában vitézlő és hatalmaskodó, tengerparti Brebiri grófok vol­tak, nyilván olasz származású­ak, akik elkeveredtek a még nagyobb hatalmú horvát hű- bérurakkal, a Subicokkal, a későbbi Frangepánok elődei­vel. A Brebiriek és a Subicok a magyar király hűbéresei­ként összeházasodtak a dél­vidéki magyar nagyurakkal, így lettek a Zrínyi grófok óriási birtokű főalakjai mind a ma­gyar, mind a horvát történelem­nek. A horvát történelemben Zrinszky néven szerepelnek. egy protestáns Magyarországon született, de egy ka­tolikusban fog meghalni. 1635-ben egyetemet alapít Nagyszombatban, 1636-ban kiadja prédikációinak gyűjte­ményét. Térít a szó erejével, szemben mártírhalált 1566-ban. Legjelentősebb szépirodalmi műveit egyetlen kötetbe szerkesztve adta ki, a címlapon „az ad­riai tenger szirénje” kifejezéssel ön­magára utalva.

Next

/
Oldalképek
Tartalom